„Én hiszek a végzetben” – jelenti ki Hevesi, az Ajándék ez a nap egyik főszereplője 1979-ben, majd a következő negyven évben Gothár Péter egy egész (filmes) életművön keresztül a történelmi-társadalmi körülmények általi elrendeltség és a sorsszerűség – bármit jelentsen ez – fojtogatóan abszurd mivoltáról beszélt. 

 

Majd ezután készít egy tizedik játékfilmet, aminek a címe – nyilván önironikus fricskaként is – Hét kis véletlen: de hogy pontosan hány véletlen dobálja a szereplőket, nem is tudom, én valahol kilencnél hagytam abba a számolást. Szereplői korábban is inkább elszenvedői, mint irányítói voltak sorsuknak, de az legalább az egymással mélyen összefüggő valós (történelem) és művészeti (abszurd) kontextusokból fakadt. 2020-ban a szereplők hasonlóan tehetetlenül sodródnak, de életüket már nem lehet sorsnak nevezni, pusztán banális véletlenek kiszámíthatatlan sorozatának, esetleges összeütközéseknek, váratlan, kifutás nélküli kisüléseknek.

 

Két egymással szemben álló indulat, a személyes és a közösségi-társadalmi-történelmi világok összeütközései vagy súrlódásai körül forog talán minden Gothár-film. Ezúttal a zenetanárnő távoli múltjából felbukkanó egykori tanítvány borítja fel a mindennapok rendjét, illetve a Mikulás-rajongó, kottamásoló férjjel és kamasz fiával való együttlét kibírhatatlan egyensúlyát. A nagy korkülönbséget könnyedén áthidaló leszbikus szerelem be- és az egyéni kiteljesülésnek a vágya történelmi, társadalmi és családi kötelékek együttes szorításában látszik vergődni, a korábbi filmek tapasztalatával ellentétben azonban ezúttal a problémát nem a külső keretek szétfeszíthetetlensége, hanem a belső impulzusok fékezetlensége okozza. A külvilág persze meghaladhatatlan módon jelen van továbbra is, de inkább csak úgy, mint egy lakás elviselhetetlen dekorációja, mint egy fénykép a falon, ami mellett minden nap el kell menni: hisz nem más ez is, mint egy fura családtörténet.

 

Nem „véletlen” a kompozicionális logikában bekövetkezett változás. Az életmű korábbi darabjait leginkább szűk plánok, a négyzeteshez közel álló akadémiai (4:3-as) képarány jellemzi, amelyekben egymást kerülgetve és egymásba ütközve csetlenek-botlanak az alakok, képi, térbeli és testi értelemben jelenítve meg a fojtogató szűkösséget. A Hét kis véletlen világa azonban képformátumában és kompozíciójában is kitágul, a szereplőkhöz gyakran közel álló kamera képében a széles látószögű lencse torzításának hatására a tér kiterül és parttalanul szétfolyik, kontúrjait veszti. A külső körülmények ugyanúgy jelen vannak, mint korábban, de mintha napjainkban nem a szorongatásuk lenne fojtogató, hanem jelenlétük jelentés és tét nélkülisége oldana, hígítana mindent céltalansággá.

 

Duna-parti kóruselőadásba rondító fűkasza zúgása, egy kajakról vízbe boruló pár angol szitkozódása, tésztaszűrőnek használt teniszütő, kötélen ereszkedő Mikulás bénázása és egy lichthof fülledt titkai – a történet szokásosan gothári módon építkezik. Magyarázat nélkül csöppenünk groteszk, egymással érthetetlen kapcsolatban álló szituációkba, míg egy idő múlva a darabkák kezdenek sztorivá és karakterekké összeállni, de ahogy a bevonódás szele megérintene, a történet újra féktelen verbális és vizuális asszociációk áldozatává válik, így érvénytelenítve a koherens szerkezet illúzióját. Tovább erősíti ezt a tudatos „ritmustalanság”, amelynek köszönhetően – leginkább az olasz Paolo Sorrentino munkáira emlékeztető módon – a gondos felépítés ellenére minden épp azelőtt szakad meg/marad abba, mielőtt a nagyság vagy a drámai hatás kiteljesedhetne.

 

Az utalások, önidézetek, vendégszövegek és -kompozíciók végtelenül gazdag, néha komoly, néha parodisztikus láncolata teremti meg a Hét kis véletlen komplex univerzumát – és ez az, amiben Gothár sziporkázó intelligenciája, fanyar, húsba hatoló humora leginkább meg tud nyilvánulni. Elsősorban irodalmi jellegű ez a megközelítés (nem „véletlen” az Esterházy Péternek szóló ajánlás), ahol a nyelv jelentésrétegeinek teljes mélysége és önellentmondásos gazdagsága (vagy korlátoltsága) kiaknáztatik, maga a szó pedig nem csupán leír, hanem önmagát sem mindig komolyan vevő kor-, hely- és karakterrajzként is működik. Bár az idézetek asszociációhálója leginkább nyelvi jellegű, ez nem jelenti azt, hogy képi szinten ne jelenne meg, leginkább önidézetek formájában. A vacsoraasztal szellemes dialógusait 360 fokban körbejáró kamera, a belvárosi bérházak belső, udvari falaira az ablaküvegekről reflektorszerűen tükröződő napfény játéka vagy a(z archív) fotók manipulálása az életműben már többször előforduló megoldások, amelyek amellett, hogy izgalmas vizuális hatásokat hoznak létre, a korábbi filmek hálójába ejtik foglyul az újabb mozit.

 

Gothár a befejezések nagymestere: legyen bármennyire játékos, ironikus vagy éppen elidegenítő egy film története, a sok nehezen illeszkedő töredékből az utolsó jelenetekre minden alkalommal olyan megmagyarázhatatlanul gyomorszorító sűrűsödés jön létre, amit nem lehet felejteni. A Hét kis véletlen jó szándékú és nagyvonalú meglepetésének kegyetlensége felér a megcsalatottságban osztozó két nő alkoholmámorához az Ajándék ez a napban, a Megáll az idő keserű szilveszter éjszakájához, A részleg keservesen lehetetlen összebújásához vagy éppen a teljes elhagyatottság és elszalasztottság érzéséhez a Magyar szépség záróképének gangján. Ezúttal Zolikának a kamerába néző kimerevedő képe egyszerre vár tőlünk vigasztaló választ, és idézi meg a Négyszáz csapás truffaut-i főhősének elveszettségét.

 

Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy mindez húsz, talán harminc évvel ezelőtt lett volna igazán mellbevágó. Gothár megkésett posztmodernizmusa ugyanakkor az experimentalitás és az abszurditás miatti látszólagos rokonság ellenére távol áll az olyan, ugyancsak megkésettnek ható, ám sokat hájpolt kortárs kísérletektől, mint amilyeneket például az amerikai Shane Carruth-tól láthatunk. Amott az experimentalitás lynch-i utánérzéssel és a szürrealizmus érintésével egyrészt szinte kizárólag a belső vélt vagy valós titkai, a psziché felé fordul, másrészt hiányzik belőle az önmagán gúnyolódó groteszk, az irónia és a paródia.

 

A legújabb film intelligens asszociációlánca, humora, bravúros képi megoldásai, intenzív atmoszférája ellenére felvetődik a kérdés, hogy ért-e, meglátott-e valamit napjaink állapotának lényegéből Gothár oly lényeglátó pontossággal, mint korábbi munkáiban. Azért kérdezem ezt, mert az előző művek – kortalan jelentéseik mellett – az elrajzoltság ellenére is tűpontos lenyomatai annak a világnak, amelyet ábrázolnak. A Hét kis véletlen azonban néhány mobiltelefont és laptopot leszámítva az elmúlt száz évben szinte bármikor és bárhol játszódhatna. A rendező talán minden játékfilmjében előkerülő következtetés, hogy mivel ebben a világban élni nem lehet, a változással szemben pedig túl nagy az ellenállás, így a fiatalok, a reménykedők számára az egyetlen opció a disszidálás. Ami nem csak a kalandozás, a kihívás vagy éppen a menekülés, hanem elsősorban a feladás gesztusa. Azonban bármennyire relevánsnak/aktuálisnak tűnik ez a probléma ma is, a film által felvázolt szétfolyó, kereteit vesztett, korlátait csak tehetetlen díszként viselő, urait basáskodó pojácaként eltűrő világban a disszidálás is értelmetlen: nem lehet elszökni onnan, ahol senki sem tartóztat. 

***

Ha már Gothár filmjei szinte kivétel nélkül kontextusok közt őrlődő sorsokról szólnak, nem mehetünk el szó nélkül a film születésével egybeeső problémás körülmények mellett. A Hét kis véletlen munkálatai közben zajlott vagy derült fény (a kronológia nem teljesen világos) arra a Katona József Színházbéli zaklatási botrányra, amit a rendező közleményében maga is elismert, és aminek folyományaként végül nem csak a színháztól, hanem a Színház- és Filmművészeti Egyetemről is távoznia kellett. Továbbá ettől nem függetlenül hangzott el Szirtes Ági Klubrádiós beszélgetése, amelyben Gothár színészeket mélyen megalázó rendezői módszereiről beszélt mint olyanokról, amelyeknek akár közvetetten közük lehet a rendező által „erkölcsileg elfogadhatatlan módon” való közeledésnek nevezett viselkedéshez. Már csak azért sem hagyhatjuk ezt szó nélkül, mert a Hét kis véletlen középpontjában is – „véletlenül” – egy a színész-rendezőéhez hasonlóan hierarchikus (tanár-diák) viszonyban szárba szökött szerelem áll. Nyilvánvaló erényei elismerése mellett ott motoszkál a kétely, hogy ebben a helyzetben valóban itt volt-e az ideje, 17 évvel az utolsó, ugyancsak problémák közt bemutatott mozifilm után, ennek a filmnek.

 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.