Az Artus új csapata

Lezárult egy korszak az Artus életében, Gold Bea, Bakó Tamás, Dombi Kati, Lipka Péter, Umniakov Nina és Nagy Andrea helyett a Hermész 13-hoz már új szereplőket keresett Goda Gábor. Az új előadásban az ős-Artusos Oldal István és Kocsis Gábor mellett az utóbbi két-három évben csatlakozó Gergely Attila, Réti Anna és Téri Gáspár kap szerepet, de feltűnik mellettük a friss társulati tag Nagy Csilla, a vendég Virág Melinda és a látványtervezőből szereplővé avanzsáló Bodóczky Antal is. Ne legyünk naivak: gyurmázni mindig  könnyebb frissebb tagokkal, képlékenyebbek, amellett dolgozik bennük a megfelelési kényszer is. A régiek közül például senkit nem lehetett volna megkínálni azzal a szereppel, hogy ugyan, ássa már be magát a földbe, és kalimpáljon a lábával, mert az olyan transzcendens.

Nagy Csilla

Számomra a blöff szó új értelmet nyert az Artus Hermész 13 című bemutatója kapcsán. Mindent magában foglal, amitől kiráz a hideg: a közönség együgyű, irányított óvodai foglalkozásra kényszerítését, a szereplők kiskorúsítását, tárgyiasítását és értelmetlen veszélyeztetését, ráadásul az előadás folyamatos magyarázását. Ha valamit igazán stílustalannak tartok, az az, amikor egy koreográfus saját aktuális ötlettelenségét azzal próbálja palástolni, hogy táncosait testileg-lelkileg minél kiszolgáltatottabb helyzetbe passzírozza, hátha ettől történik valami. Ez felelőtlenség, elvtelenség, lelkiismeretlenség. A legfurcsább, hogy Goda Gáborra ez soha nem volt jellemző, hosszú éveken keresztül a legjobbak egyike volt; egyrészt mert mindig tele volt ötletekkel, másrészt mert valóban úgy tűnt, hogy partnernek tekinti az alkotótársait. Jelen esetben viszont tehetségesnél tehetségesebb táncosok menetelnek vakon utána egy dilettáns ámokfutás erejéig. Tényleg senki nem tanult meg nemet mondani?

Gyanakodnom kellett volna már a beharangozó miatt is, ami impozánsan ível Hermész Triszmegisztosztól „saját magunkig”. Goda anekdotikus stílusban elő is vezeti, hogy ő arra jutott, a bőréig azonos önmagával, a teste jelzi az énhatárait, de mivel lélegzik, belégzéskor befogad valamit a külvilágból, kilégzéskor pedig magából ad valamit a környezetének. Így redukálódik az „amint fent, úgy lent” igazsága az előadásban „amint kint, úgy bent”-té. Ez pompás: nyilván van, aki beveszi.  

Virág Melinda

Hosszas rávezetéssel kezdődik a Hermész 13. Amíg gyülekezik a közönség, van némi matatás egy terepasztalon, táncos magnószalag-húzogatás, egyensúly-gyakorlat botokkal – szép, de visszatérő toposz az Artusnál –, szójáték a földön heverő fecnik segítségével, tiszta vízzel festett, „elrontott” képek gyártása gépsoron, kiselőadás a nap és a trófea összefüggéseiről, álarckészítés bevizezett A4-es papírokból Nagy József stílusában. Majd jön a kedvencem, egy kreatív játszóházas rész: két hosszú széksor vár ránk, együtt kell barkácsolnunk a szemben ülővel, míg fel nem zendül egy fogasra akasztott cérna a fülünkben.

Aztán mintha elkezdődne valami, némi semmibe nyilazgatással, a becsapódó nyílvesszőkre utólag  rávetülő célpontokkal. Bodóczky Antal ténykedése alá nyilván oda lehet tolni némi zen-buddhista patront arról, hogy az íjász akkor találja el a tárgyat, ha nem céloz, de az akció mégsem mutat túl az Időjós című amerikai vígjáték szintjén. Majd artisztikus botsuhogtatás és kósza gyerekpantomim-utánzás következik, mindez hosszas magyarázattal: naná, hiszen a kinyert művészi tartalom olyannyira minimális, hogy csak magyarázkodni lehet. Nem kétlem, hogy érdekes kísérletnek tűnt 150 gyereket rávenni arra, hogy improvizáljanak egyes, fákkal kapcsolatos szavakra reagálva. A hosszas szövegelés a próbák műhelytitkairól nem azért irritál, mintha nem tartanám érdekesnek, ha maga a munkafolyamat beépül az előadásba, viszont azt nem igénylem, hogy a semmit megmagyarázzák. A semmi az semmi, az semmi, az semmi – nesze neked Gertude Stein.

Gergely Attila

Mert amikor Réti Anna, Gergely Attila, Téri Gáspár és Virág Melinda ott maradnak a vetítővászon előtt, hogy az „ajándékba kapott” mozdulatokból összebarkácsoljanak valamit, az nagyon szomorú látvány: zavart, magukra hagyott embereket látok, akik hiába nagyon jó táncosok (sőt többen nagyszerű koreográfusok is), képtelenek bármit kezdeni a helyzettel. Hogy az előadás élvezhetetlen, nem az ő hibájuk, hanem Godáé, aki az egészet levezényelhette volna civil statisztákkal is. Jelen pillanatban ugyanis nyilvánvalóan nem érdekli, hogy táncosokkal dolgozik, ebben a produkcióban ez a szempont indifferens. A Hermész 13 pazarlás a benne résztvevők tehetségével: dühítő, hogy saját maguk testdublőreként vannak (ki)használva. Nem tudom másként értelmezni ezt a kudarcot, mint a rendező és a szereplők közti generációs/kommunikációs szakadékként: feltehetően senkinek nem volt bátorsága megmondani, hogy valami nagyon nem stimmel.  

Embernövények a nappaliban

Az előadás második fele nem újdonság, lement nyáron a Ludwig Múzeumban Kifordított szoba, avagy Embernövények a nappaliban címen (bár részben más szereposztásban). Goda mindig is vonzódott az élő installációkhoz, de eddig nem alázta meg szereplőit, most viszont mást se csinál. Az első szobában kettejüknek csak a keze-lába kalimpál egy láda földből, Réti Anna és Gergely Attila pedig – szintén mint embernövények – meztelenül ácsorognak egy másik ládában. Megölelnék egymást, de Oldal István, aki magában farigcsál csendesen, néha odamegy, és szétválasztja őket. Ráadásul ez a kiszolgáltatott helyzet nemcsak a szereplőket alázza meg, hanem a nézőket is, hiszen asszisztálunk egy egetverő blöffhöz.

Ugyanez a probléma még durvábban jelentkezik az utolsó állomáson, az ún. kifordított szobában, ahol Nagy Csillának az a szerepe, hogy egy monstre homokozóban meztelenül eltemetve feküdjön, testén lakótelep-makettekkel, majd földanyaként kibukkanjon, pörögjön párat, és tűrje, hogy Kocsis Gábor visszaássa a föld alá (gratulálok, a premieren még a Csilla orrlyukát védő ragtapasz is lemaradt hanyagságból).

Nagy Csilla. Szkárossy Zsuzsa fotói

Hogy ez miért problematikus? Egyrészt hiába biztatom magam azzal, hogy a meztelenség egy táncosnőnél jóval kevésbé sebezhető állapot, mint civileknél, ha közben a művészetbarát pasik kezében hevesen kattognak a mobilok. Másrészt meggyőződésem, hogy bármilyen kimódolt művészi üzenetnél, látványos képnél ezerszer fontosabb, hogy a színpadon semmiképpen se eshessen baja egy embernek: beásni valakit a földbe nem művészet, hanem speciális kínzási mód.

Az Artus előadásának különben semmi köze a kegyetlen színházhoz, ez sokkal inkább valamiféle látványmegszállottság, ugyanaz, ami a kitömött trófeák és gombostűre tűzött lepkék rigolyás gyűjtőit is mozgatja. Bár a rendezők és koreográfusok zöme sajnos – alapértelmezetten – tárgyként kezeli szereplőit, ez nem jelenti azt, hogy ebbe bárkinek kötelező lenne belemenni. Nyilván a résztvevők önként és dalolva vállalták a feladatokat, pedig a bizalom és művészi alázat mellé mindig elkél némi szkepszis és józan ész.

Kapcsolódó cikkünk:
Rádai Andrea: Tér, idő, anyag / Kifordított szoba, avagy Embernövények a nappaliban

Vö. Sebők Borbála: Ameddig másfelé
Vida Virág: Beavató összművészeti népnevelés