Interjú Csombor Terézzel
2021.02.04.

Hogyan lehet tizenegy év után újrakezdeni a pályát, átalakítani, majd hozzáalakítani az életet, miközben a „teljesen más” is részben a kényszerből otthagyottat idézi? Csombor Terézzel, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház művészével beszélgettünk. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Sok korábbi díj mellett 2016-ban a legjobb mellékszereplő díját kapta a kritikusoktól a Zsótér Sándor rendezte Macska a forró bádogtetőn című előadás Ida szerepéért. Sőt, a színészzsűri a legjobb színész díját is önnek ítélte a Pécsi Országos Színházi Találkozón. A prózai szerepek addig nem voltak jellemzőek a pályáján. Milyennek találta a közös munkát Zsótér Sándorral?

Csombor Teréz: Nagy boldogság volt nekem, hogy vele dolgozhattam. Emlékezett rám a főiskoláról, később pedig a fiam osztályfőnöke volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, akkoriban sokat beszélgettünk. Nagyon jó volt vele dolgozni, meglátta azt, ami bennem van, hagyta, hogy úgy építsem föl a szerepemet, ahogy én gondolom, és ez fölszabadított. A nézők is szerették, én is. Vágytam már ilyen jellegű szerepre, azóta szerencsére többet is játszottam. Ilyet kaptam például Spiró György Prah című darabjában, és beugrottam Simon Gray A játék vége című drámájából készült előadásba is – nagy szerep volt, és öt nap alatt tanultam meg. De ez viszonylag ritka a pályámon, mert többnyire énekes szerepkörben használtak. Koloratúrszoprán hangom van, fiatalabb koromban primadonna voltam Győrben, majd Kecskeméten, később a szubrettszerepeket jobban szerettem, a nézők is inkább így ismernek.

R: Másképpen kell közelíteni egy zenés darabhoz, mint egy prózaihoz?

Kocsis Pállal a Baal című előadásban
Kocsis Pállal a Baal című előadásban
CsT: Nem, bennem valami átélős, ősi mozog, beleélem magam teljesen a szerepbe, legyen az vicces vagy tragikus. Ezt általában szeretik a rendezők, én meg szeretem azt a rendezőt, aki hagyja, hogy ezt csináljam. Mindig ez vitt sikerre. Ha belemotoszkálnak, és másik útra visznek, az  nekem nem válik be. Zsótértól először féltem, hogy mit kezdek ezzel az avantgárd színjátszással, de aztán kiderült, hogy szót értünk. Nála is nagyon őszintén kell dolgozni, csak a forma más. Azóta játszottam Brecht-rendezéseiben is, A szecsuáni jólélekben és a Baálban. Olyasmi típus, mint én, pörög, és a közös munka során teljes idegzettel, tehetséggel állt mellettünk. Piszok okos, belelát az emberbe: ráérez, hagyja menni, teljesen átváltoztatja. Meg is voltak lepődve, akik láttak, mert teljesen más voltam, mint a korábbi előadásokban. Sajnálom, hogy mostanában nem volt mifelénk.

R: Nagyon hangsúlyozza az ösztönösséget. Ez mozgatja a szerepekben? 

CsT: Abszolút. Kazán István, aki osztályfőnököm volt a főiskolán – operett-musical szakon végeztem -, ő mondta mindig, hogy harminc évvel korábban kellett volna születnem, mert akkor volt divatos az ilyen típusú szubrett. Persze, azóta sokat változtam, de azt hiszem, szemléletmódomban és lelki alkatomban nem. Egész életemben túl őszinte voltam, túlságosan érzékeny. Valószínűleg azért vagyok most egyedül, mert túlzottan a pályára koncentráltam. Nem biztos, hogy jól csináltam.

R: Bár a színházi sikerek visszaigazolják ezt…

CsT: Talán, de egy vidéki színészt ritkán fedeznek föl. Legalábbis régebben így volt ez. Fiatalkoromban hiába játszottam le a csillagos eget is Győrben, azt csak a győriek látták. Ők nagyon szerettek, kétségtelenül jó időszak volt, de máshol az országban nem ismertek. Talán most kezdenek fölfedezni Kecskeméten kívül, és - lehet, hogy az alkatom miatt – hívnak filmekbe is. A Drága örökösökben például benne voltam, és kisebb szerepeket kaptam egyéb filmekben is.

R: Győr után Kecskemétre került, majd hosszú ideig nem volt a pályán.

A Gardénia című előadásban
A Gardénia című előadásban
CsT: Tizenegy évig, és ez nagyon keserves volt, pedig korábban Kecskeméten is jó szerepeket játszottam, Marcsát a Mágnás Miskában, én voltam a Kaktusz virága Stephanie-ja, az Imádok férjhez menni Victoriája, de voltam Eliza a My Fair Lady-ben, sorolhatnám. Akkor jött igazgatónak Bal József, teljesen átalakította a színházat, elküldött harminc embert. Nem volt kíváncsi ránk, pedig én kapható lettem volna modern színjátszásra, dolgoztam Győrben Szikora Jánossal, Jeles Andrással is. Negyvenéves voltam. Az senkit sem érdekelt, hogy mit tud kezdeni magával egy színész ebben a korban, ha kikerül a pályáról. Katasztrofális volt. Elmentem tanítani egy idősek otthonába, ami persze fantasztikus volt, imádták a verseket, énekeltek, táncoltak, minden seregszemlét megnyertünk, például a Mágnás Miskával. Közben tanítani kezdtem Cegléden az akkor induló a Patkós Irma Művészeti Szakközépiskolában, művészeti igazgató is lettem a végére, dolgoztam a kecskeméti tévénél, tehát 11 évig így foglaltam el magam.

R: Hiányzott közben a színház?

CsT: Annyira, hogy majdnem belepusztultam. Amikor Bodolay Géza lett az igazgató, ő hívott vissza.

R: Milyen volt újra színpadra állni, tizenegy év nagyon sok idő, szinte elölről kezdte a pályát.

CsT: Nagyon nehéz. A nézők is meglepődtek, mert úgy emlékeztek rám, hogy vékony csilingelő hangú szubrett vagyok, én pedig közben felszedtem néhány kilót. Rá is játszottam, nem akartam szép lenni, hanem ronda. Mára megszokták, hogy más szerepkörben vagyok, a János vitézben a Mostoha, a Liliomfiban Kamilla, a Dr. Herzben a Mama, most az Egy csók és más semmit próbáljuk nagy erőkkel, abban Schön Tóni, szóval ezekbe a szerepekbe minden belefér.

R: Mi volt a legnehezebb a visszatérésben?

CsT: Hogy visszajöjjön az önbizalmam. Nagyon féltem újra színpadra állni. Tudok-e még olyan könnyen szöveget tanulni, mint korábban, hogyan fogadnak a nézők, és közben mennyire változott meg a színházi világ. Régebben jobb volt. Persze lehet, hogy csak én gondolom így, de én egy régi típusú színész vagyok. Nem szeretem, ha aktualizálják darabokat, Shakespeare mégiscsak elég jó szerző. Túlzottan hozzányúlnak a nagy írók műveihez, én ezt nem tartom jónak. A fiatal rendezők másképpen bánnak a színészekkel is. Lehet, hogy én vagyok maradi egy kicsit, de nem nagyon tetszik ez az újításos szemléletmód. A hagyományos színházat szeretem, ami általában a nézőknek is tetszik.

R: Hogy fér ebbe Zsótér?

Szemenyei Jánossal a Liliomfiban. Fotók: Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház
Szemenyei Jánossal a Liliomfiban. Fotók: Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház
CsT: Tőle elfogadom, mert hiteles nekem. Persze, nála is van olyan, amit már nem kedvelek, de elfogult vagyok, mert nagyon szeretem.

R: Azért érdekes, amit mond, mert Kecskeméten mindig voltak olyan alkotók, akik nem hagyományos színházat csináltak.

CsT: Igen, de az nem az én színházam volt.

R: Azért jól érzi magát Kecskeméten?

CsT: Nagyon, kedvelem a kollégáimat. A három játszó helyszínen mindenki megtalálja azt, amire kíváncsi. Nyilván másféle darabok vannak a nagyszínpadon, mint a Ruszt József Stúdióban. A nézők pedig hűségesen járnak hozzánk.

R: Változott-e a színház helyzete azóta, amióta megkapta a nemzeti színház státuszt?

CsT: Egyelőre nem, eddig csak új társulati fotók készültek.
 
R: Azt nyilván érzékelik, hogy nagyon megosztott lett a színházi világ.

CsT: Ezt érezzük, kétségtelen, nem is szeretnék erről beszélni, de nagyon nem jó. Cseke Péter igazgató eddig sokféle stílusú rendezőt hívott, itt volt Rusznyák Gábor, Bagó Bertalan, Béres Attila, a Mohácsi testvérek, Zsótér Sándor, tehát sokféle stílusú darab került a nézők elé. Most, úgy tűnik, visszatérünk inkább a régebbi világba. Lehet, hogy ez a vírus miatt is történik, de szórakoztatóbb darabok kerülnek mostanában színre. 

R: A politika mostanában a színházi világban is nagyon fölerősödött. Mennyire szól bele a hétköznapokba?

CsT: A politika mindig mindenbe beleszól. A színházban ez annyira nem érződött, hiszen sokféle gondolkodású, szemléletű ember dolgozott itt az elmúlt időben. Jól elvoltunk. De a vírus most mindent megváltoztatott. Maszkban próbálunk, el lehet képzelni, milyen jó énekelni és táncolni benne, de vigyázunk, amennyire lehet. Várjuk a szebb jövőt, de ez most nagyon nehéz időszak.