Revizor: Több színházi váltás volt az életedben, játszottál a Vígszínházban, függetleneknél, most szabadúszó vagy. Tavasszal nyilatkoztad, hogy esetleg a színészetet is abbahagynád.
Szamosi Zsófia: Nem szeretném, de lehet, hogy muszáj lesz. Most annyi minden bizonytalan, szabadúszóként még nehezebbnek érzem a jelenlegi helyzetet. Öt éve vagyok szabadúszó, közben szültem, két év kimaradt, aztán az elmúlt év a járvány miatt volt bukó. Ebben a szakmában ez nagyon sok. Nem dörömbölnek az ajtón, hogy velem akarnának dolgozni. A Színművészetin végeztem, évekig dolgoztam a Vígszínházban és a Pintér Bélánál töltött évek alatt is jócskán voltak olyan feladatok, amikkel felhívhattam magamra a figyelmet. Most a színházak még erősebben a saját társulatukban gondolkodnak, olyan nagy a bizonytalanság. Eleve kevesebb a női szerep, nehezebb a színésznők ambícióit kielégíteni. A Pintér Bélánál eltöltött tizenegy évem nagyon meghatározó, sok mindenki ahhoz köt, de azért én nem vagyok egy elvetemült underground figura. Játszottam filmekben, sorozatokban, mainstream dolgokban is. Amúgy Pintér Béla is egy brand: amikor odakerültem, már elismertek voltak, külföldre, fesztiválokra jártak. Annál, hogy azóta is csinálom a dolgomat a lehető legjobban, nem tudok többet tenni. Eléggé alkalmatlan vagyok az önmenedzselésre.
 Szamosi Zsófia |
R: Pintéré népszerű, sikeres társulat, ahol sok remek szereped volt, díjakat kaptál. Miért döntöttél úgy, hogy otthagyod őket?
SzZs: Olyan alkat vagyok, aki idővel új inspirációkat keres. Béla olyan színházat csinál, ahol kizárólag ő ír és rendez, ami még a független szférára sem jellemző. Szerettem volna új ingereket kapni, másfajta munkákban is részt venni. Mostanra a társulata erősen átalakult a kezdetekhez képest. Neki is mindig meghatározó, hogy kikkel dolgozik, kik inspirálják, így elkerülhetetlen a változás. A társulati éveim alatt is forgattam, több más színházi projektben – PanoDráma, HOPPart, Mentőcsónak – is dolgoztam, voltak kitekintések. Amikor sok lett, eljöttem.
R: Ez a sok Pintér személyét, a nagyon erős kézjegyét jelenti, azt, hogy szűk volt a teretek?
SzZS: Vágytam rá, hogy másban is kipróbálhassam magam. Bélánál általában nagyon szigorú kottája van az előadásoknak, nincs tere az improvizációnak, ami viszont nekem izgalmas.
R: A Szutyok Rózsija a te kiugrásod volt…
SzZs: Az egyik legkedvesebb, legkomplexebb szerepem. Annak ellenére, hogy bicskanyitogató karakter, egyszerre riasztó és kelt együttérzést. Pintér Béla elképesztően tehetséges író, attól is ilyen sikeresek a darabjai. Az ő színháza nem szeret feketén-fehéren fogalmazni az emberekről, a jelenségekről, nagyon sok humorral dolgozik.
R: A humor mintha elengedhetetlen kellék lenne számodra. Nyertél egyszer egy humorfesztiválon is.
SzZs: Évekkel ezelőtt a Jurányiban volt egy folytatásos színházi sorozat, a Művház, aminek minden részét egyszer adtuk elő. Az egyik olyan jól sikerült, hogy meghívtak bennünket a Thália Színházban rendezett humorfesztiválra, ahol én is kaptam díjat. Az előadásoknak csak laza kerete volt, rengeteget improvizáltunk, amit nagyon szerettem. A humor valóban fontos számomra, mert közelebb hozza a nézőt, jobban megvilágítja számára egy szereplő esendőségét. Még a PanoDrámával készült Paliba is, ami súlyos dráma, próbálok belecsempészni olyan színeket, ami a drámaiság mellett finom humort is ad.
R: A nagyon másképp működő PanoDrámával több előadást is csináltatok. Különösen emlékezetes volt a Maléter Pál özvegyéről, Gyenes Juditról szóló monodrámád, a Pali.
SzZs: Ez volt a negyedik közös munkánk. Lengyel Annáék verbatim színházat csinálnak, interjúkat készítünk, ahogy Maléter özvegyével is, dokumentumokat szerkesztünk előadássá, de a szövegeket sosem stilizáljuk. Több alkalommal interjúztunk Gyenes Judittal is, ezekből a beszélgetésekből született meg a Pali. Egyedül vagyok a színpadon, hetven percen keresztül fenn kell tartanom a nézők figyelmét, s elhinnem, hogy az egyedüli jelenlét is érdekes tud lenni. Hogy én uralom a terepet, rajtam múlik, hogy működik az előadás.
R: Ezt azért érezheti az ember egy többszereplős előadásban, akár epizódszerepben is.
SzZs: Igen, lehet az ember meghatározója úgy is egy előadásnak, de olyankor mindig vannak mentőövek. A monodráma előtt ezt a fajta felelősséget soha nem éreztem más munkában.
 Fotók: Erdélyi Gábor |
R: Színházról beszélgetünk, de többen inkább filmekből ismernek, az elmúlt időszakban ezek – Mindenki, Foglyok, Szép csendben, Egy nap, A martfűi rém – hozták is a sikereket. Hozhat ez váltást az életedben?
SzZs: Nálunk nagyon kevés film készül, nem nagyon van olyan színész, aki megteheti, hogy csak filmezésből megél, és azzal állandóan a figyelem középpontjában tud maradni. A Terápia volt nekem az első, ami szélesebb közönséghez eljutott. Az utóbbi években szerencsém volt a filmes munkákkal, tehetséges emberekkel sodródom össze, s ebből jó dolgok születtek, de erre nem lehet egy pályát építeni. Igaz, szabadúszóként a színházra sem. Miközben a társulati tagságnak is megvannak a béklyói, ahol nincs szabad választásod.
R: A Vígszínház után maradt nosztalgia, hogy leszerződj? Milyen társulat vonzana?
SzZs: Igen, szerettem a nagyszínpadot, amire akkor még nem voltam elég érett, nem volt önbizalmam, tapasztalatom. Most már nem esnék tőle hasra, lenne is kedvem ott játszani. Alapvetően azonban nem az a fontos számomra, hogy egy színház nagy vagy kicsi, hanem hogy milyen minőség jön ott létre. Bennem minden iránt van éhség, amit igazinak, hitelesnek érzek. Érdekel, hogy fiatal, pályakezdő rendezővel dolgozzak, vagy akár sokat tapasztalt, élő legendával is, csak legyen érvényes törekvés. Tény az is, hogy a film és a színház teljesen más műfaj. Szeretném, ha egyikről se kéne lemondanom. Néha nagyon intenzív időszakok vannak, összecsúszik minden, olykor hosszabb csendek jönnek.
R: Hogy bírod a csendes időszakokat?
SzZs: Sokszor türelmetlen vagyok. Azért is, mert amit nem lát előre az ember, az nyugtalanítja. A mostani helyzet nagyon rossz, senki sem tud előre tervezni, azt hiszem, hosszabb távú kihatása lesz a színházakra és a nézőkre is. Hogy mi lesz, nem látható.
R: Ősztől Bodó Viktorral, Gigor Attilával, Rácz Attilával közös prózai osztályt vittetek volna a Színműn. Milyen képzést terveztetek?
SzZs: Viktorral nem dolgoztam korábban, de követjük egymás pályáját, nagyra becsüljük egymást. Úgy gondolom, olyan embereket akart maga köré, akik hasonló ízlést, gondolkodást tudnak vele képviselni, de ki is tudják egészíteni valamivel azt, amit ő tud. Az induló osztálynál a legfontosabb újítás, hogy a filmes képzést órarendi szinten beemeltük volna, ami jelenleg nagyon hiányzik. A pályakezdőknek most élesben kell megtanulni a kamerát. Fél évig intenzíven dolgoztunk a tervezeten, amiben sok más újítás is van. Nagyon elszomorító, hogy politikai csatározás színterévé vált az SZFE: egy intézmény, ami nagyon sok értéket örökített tovább, színvonalas képzést adott, az most lenullázódott. Nem gondolom, hogy nem volt mit megújítani, de annak egy konszenzussal, egyeztetéssel megvalósuló folyamatnak kellett volna lennie. A legszomorúbb, hogy a hallgatók érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyták. Az életükkel, a jövőjükkel játszanak. Elképesztő mindaz, amit végig csináltak kitartásban, egyenességben, kommunikációban az utóbbi hónapokban.
R: Ami az SZFE-n történik, azt is megmutatja, mennyire bele lehet szólni intézmények életébe, függetlenségébe.
SzZs: Elkeserít, hogy ennyire a politika számít és nem a minőség. Bizonytalan a színházak helyzete, azok a színházvezetők, akik még csinálhatnak színházat, nem érezhetik magukat biztonságban. Lehet, hogy a magánszínházaké a jövő, mert itt pénzekről is szó van, arról, hogy ki kapja az állami támogatást. Ha valaki azt akarja csinálni, amit szeretne, nem pedig azt, amit mások megmondanak neki, annak más forrásokat kell találnia. Lehet, hogy ez a jövő.