Tudhattad volna / HBO
2021.01.04.

A Tudhattad volna 2020 egyik legnézettebb sorozata volt, és ez így is van rendjén: egy csalódást keltő évből egy csalódást keltő sorozatba menekültünk. SOÓS TAMÁS MÉRSÉKELTEN SPOILERES KRITIKÁJA.

Az őszi tévészezon nagy slágere A vezércsel mellett a Tudhattad volna,Hatalmas kis hazugságok írójának új sorozata volt. Egy mívesen fényképezett, nagy nevekkel eljátszatott, de mégiscsak ponyvaszéria a New York-i felső tízezer életéről, amelyben David E. Kelley a bevált sikerreceptjét tálalta fel újra. Pénzes született feleségek, puccos magánsuli, brutális gyilkosság, és Nicole Kidman egy tökéletesnek látszó, de ripityára robbanó házasságban. Aminek patinát megint csak Európából importált művészfilm-rendező (Jean-Marc Vallée és Andrea Arnold után Susanne Bier), kikezdhetetlen sztárszereposztás (Kidman mellett Hugh Grant és Donald Sutherland), és bestseller-alapanyag volt hivatott kölcsönözni.
 
Hugh Grant és Nicole Kidman
Hugh Grant és Nicole Kidman
A felfokozott várakozás, majd a javarészt ebből fakadó siker tehát érthető, de az sem véletlen, hogy a Tudhattad volna a fináléra már inkább megosztó sorozattá vált. Koncepció lehetett, hogy elthrilleresítsék a Hatalmas kis hazugságokat, és a magánéleti vívódások helyett a krimire koncentráljanak, de a hangsúlyváltással sikerült kilúgozni mindazt, ami Kelley előző sorozatát működtette: a látszólagos felszínességük ellenére is érdekfeszítő női sorsokat, a gazdagok életének többdimenziósságát.
 
A Tudhattad volna egyetlen srófra jár: lehet-e szociopata gyilkos az egész életét gyermekek gyógyítására áldozó onkológus? Ravasz castingja mellett (a setesuta romantikusként ismert Hugh Grantet látjuk „gonoszkodni”) margaréta-dramaturgiája is erre játszik rá: ő tette, nem ő tette, ő tette, nem ő tette... Ki tette? Kelley kötelezőnek érzi, hogy mindenkit gyanúba keverjen, de ezek mind ostobán félrevezető gyanúsítgatások, messziről bűzlő vörös heringek: az esténként pont a gyilkosság helyszíne felé sétáló nő, a gyilkos eszközt rejtegető fiú. És miközben szenzációsnak szánt cliffhangerekre futtatja ki az egyes epizódokat, elfeledkezik arról, amitől ez az egész a puszta találgatáson túl érzelmileg is involválná a nézőt: a figurák felépítéséről.
 
Hagyján, hogy a gyilkossági rejtélyt mozgató mellékalakokról hatórányi játékidő után sem tudunk leírni egy bővített mondatot – az áldozatot két tekintélyes mellre, a férjét vérben úszó, szúrós tekintetekre redukálják –, de azt semmi sem indokolja, hogy a hősnő is partvonalra szoruljon a saját történetében. Grace, a sikeres párterapeuta elől a gyilkossággal gyanúsított férje lopja el a show-t, mert bár papíron ez a sorozat is egy nő belső útjáról és önbecsapásainak felismeréséről szól, legtöbbet a hol ördöginek, hol angyalinak láttatott férjről, az ő kapcsolatairól, múltjáról, érzéseiről tudunk meg a sorozatból.
 
Donald Sutherland és Nicole Kidman
Donald Sutherland és Nicole Kidman
„Grace, talán nem kellene ilyet kérdeznem, de mi jár valójában a fejedben?”
„Hát igen. Tényleg ne kérdezd!”
 
Kelley zárkózottnak írta meg, Susanne Bier pedig Nicole Kidman kiismerhetetlenné plasztikázott, érzelemmentes arca mögé börtönözte be azt a minden bizonnyal összetett karaktert, akit félrevezetett a boldogsága: nem volt hajlandó észrevenni, hogy talán egy narcisztikus személyiségzavarban szenvedő férfihoz ment feleségül. Ahogy a #metoo előtt-alatt befutott Hatalmas kis hazugságok is ráérzett a levegőben lógó, bántalmazásról, beleegyezésről, kiállásról szóló témákra, úgy a Tudhattad volna is húsba vágó kérdést pendít meg: hogyan egyeztethető össze az imádott emberről alkotott képünk a felszínre kerülő borzalmas titkokkal? Melyik arca az igazi, az empatikus és érzékeny, vagy az aljas és zsarnoki, és hogyan béküljünk meg vele, ha mindkettő?
 
Nagy erejű, ráadásul aktuális dráma rejlik ezekben a felvetésekben, amelyek aztán teljes mértékben elsikkadnak a végig a felszínen szánkázó sorozatban. A Tudhattad volna olyan érzést kelt, mintha elponyvásítottak volna egy karaktertanulmányt, és mivel Kelley csak kiindulópontnak használta Jean Hanff Korelitz könyvét, élünk is a gyanúperrel, hogy pontosan ez történt. Amivel alapvetően semmi baj nem lenne, ha nem akarták volna mind forgalmazásában (az HBO-n látható), alkotógárdájával (a dán Dogma-melodrámák nagyasszonya rendezte) és kiállításában (New Yorkot Lars von Trier és Danny Boyle operatőre, Anthony Dod Mantle fényképezte szépségesen ridegre) presztízsprodukcióként eladni, amely a puszta rejtélymegoldáson felül valami mélyebbet, valami tartalmasabbat is kínál, és amikor ez elmarad, akaratlanul is csalódást kelt.
 
És persze akkor sem lenne vele baj, ha a Tudhattad volna flottul működne ponyvaként. De csak elvétve, ideig-óráig működik – leginkább a tárgyalótermi szakaszban, amikor az annak idején jogi sorozatok (Ally McBeal, Ügyvédek) specialistájaként ismert David E. Kelley hazai terepre viszi az eseményeket. Susanne Bier viszont mindvégig idegen terepen mozog, hiába kóstolt bele az elmúlt években a brit sorozatokba (Éjszakai szolgálat), és a netflixes sikerfilmgyártásba is a Madarak a dobozban poszt-apokaliptikus horrorjával. Ő ugyanúgy a sablonjait durrogtatja, mint Kelley, és (szuper)közelikben fotografálja (anti)hősei legapróbb rezdüléseit is, csakhogy az Esküvő utánnal vagy a Hogy szeretsz?-szel ellentétben most nem pszichológiai melodrámát rendezett. Sztereotípiáknál ez a mélyfúrás – Kidman nagytotálban rebbenő tekintete, Grant kinagyított grimaszolása – már-már parodisztikusan hat, arról nem is beszélve, hogy a premier plánok a legelőnytelenebb (viasz)arcát mutatják Nicole Kidmannek, amikor a mimika hiányára irányítják a figyelmünket. Miközben Bier a legprofánabb thrillerjelenetet (gyanús alak settenkedik a szemünk sarkában) sem tudja úgy felsnittelni, hogy az effektíve borzongasson.
 
Valószínű, hogy a reagani konzervativizmusban fogant Végzetes vonzerő ma már vállalhatatlan lenne Hollywoodban, mert a család szentségét veszélyeztető szeretőt tünteti fel késelő őrültként, akivel szemben még a félrelépő férjet is könnyű felmenteni, mégis jó példája annak, hogyan lehet pokolian izgalmas háztáji thrillert faragni egy nagyon hasonló alaphelyzetből. Bier viszont nem beszéli ezt a szándékosan túlzó, zsigeri (és nagyon amerikai) thrillernyelvet, így elköveti a ponyvák ősbűnét: feszültség helyett unalmat gerjeszt. A Tudhattad volna előbb ostoba krimiklisékbe (családi fészerben rejtegetett gyilkos fegyver), majd szimpla érdektelenségbe fullad, amikor csavarként tálalja a nyilvánvalót. Mentségére szólhatna, hogy minisorozat, és annak is csupán hatórás, de olykor még ez is soknak érződik: Kelleyé azon ritka könyvadaptációk egyike, amelyik hollywoodi filmként talán jobban működött volna.
Szerző: Soós Tamás