Wonder Woman 1984
2020.12.30.

A Wonder Woman 1984 elődjénél sokkal emberibben és árnyaltabban, az akció helyett az érzelmekre támaszkodva, a klasszikusok előtt tisztelegve állít méltó örökséget Diana Prince karakterének. FÁTRAI KATA KRITIKÁJA.

Wonder Woman 2017-ben az első olyan DCEU film volt, amely kritikailag is páratlan sikert aratott, üdítő színfoltként rángatta ki a Snyder-féle sötét gödörből a DC jövőjét. A hatalmas sikerhez hatalmas elvárások is társultak, és habár a folytatások átka borítékolható volt, a Wonder Woman 1984 beváltja a hozzá fűzött ígéreteket, csak nem olyan módon, ahogy azt sokan várták. 
 
Az első rész óta hetven év telt el, Diana (Gal Gadot) pedig Washingtonban él, és a Smithsonian Intézetben dolgozik archeológusként. Itt találkozik, majd barátkozik össze Dr. Barbara Minervával (Kristen Wiig), akivel ismeretlen eredetű tárgyakat kell azonosítaniuk az FBI részére. Mialatt Diana Wonder Womanként is teszi a dolgát, a múzeumban megjelenik egy szélhámos olaj-üzletember, Maxwell Lord (Pedro Pascal), megkaparintva egy mágikus követ.
 
Habár a cselekmény a ’80-as években játszódik, a WW 1984 egyik nagy előnye, hogy sokkal okosabban használja éráját, mint társai. Nincs minden második perc korabeli filmes és zenei utalásokkal átszőve, a Marvel kapitánnyal ellentétben nem tenyérbe mászó módon ül fel a nosztalgiavonatra, csupán néhány motívumában emlékeztet minket arra, hogy szereplőink nem a 21. században vannak. A korszak viszont tökéletes az éles hidegháborús közeg, illetve a Reagen-féle Amerika kapitalizmusimádata miatt, amelyhez jól illik a posztereken ígért töménytelen neon helyett a többnyire színes, ám szürkés-barna tónusú képi világ. 
 
Patty Jenkins rendező kifinomultan tiszteleg a múlt előtt: az extra jeleneten túl ezt bizonyítja a ’84-ben játszódó nyitány – amelyben Diana megakadályoz egy plázában elkövetett piti bankrablást – könnyed, kamerába kacsintós hangvételével megidézve a Christopher Reeve-féle Superman-franchise-t. Ezt a szalutációt Jenkins kiterjeszti a DC összes régi szuperhősfilmjére a megidézett művek régies stílusának, elemeinek használatával, amely végül egy felépítésében is klasszikus darabot eredményez.
 
A Wonder Woman 1984 elkerüli korábbi hibáinak ismétlését, erősségeire épít, így válik legnagyobb erényévé a karakterek árnyaltságának kidomborítása, akció helyett az érzelmekkel való operálás. Dianának már nem csupán kívülállóként kell megmentenie az emberiséget, mivel a Lord birtokában lévő kő az ő kívánságát is valóra váltja Steve Trevor (Chris Pine) visszatérésével. A férfi megjelenését már a film első hivatalos fotóinak megjelenésekor sem titkolták, Lord szlogenje szerint pedig „bármit megkaphatsz”, így várható volt, hogy egy ’minden kívánságnak ára van’ központú történet lesz az események mozgatórugója. Azonban a wannabe olajmágnás a kő aktiválása által gyakorlatilag bármilyen óhajt képes teljesíteni, ezáltal végtelen hatalomhoz jutva, egyúttal világméretű káoszt okozva.  
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Az első részben látott, fizikailag és erkölcsileg is sebezhetetlen Dianához képest a mostaninak ereje és magatartása is megrendül, ezáltal sokkal emberibb és esendőbb, olyannyira közel kerülve a nézőhöz, hogy néha elfelejtjük, hogy egy félisten, nem pedig egy hétköznapi nő sérüléseit és vívódását látjuk. Dianának ezúttal olyan problémával kell megküzdenie, amihez nem elegendő a szuperereje, fizikailag legyőzhetetlen - ez pedig egyfajta reflexióként is szolgálhat jelenlegi helyzetünkre. Az emberiség morális összeomlásának megakadályozása érdekében pedig neki is fel kell áldoznia élete legnagyobb, már beteljesült vágyát.  A döntés meghozatala hozza el a film hátborzongatóan gyönyörű pillanatát, amikor Wonder Woman minden fájdalmát és dühét beleadva, villámot lasszózva veti bele magát a fináléba Hans Zimmer zenéjére, ez a jelenet pedig van annyira emlékezetes, látványos és mesterien megkomponált, mint Diana kisétálása az I. világháborús senkiföldjére.
 
A 151 perces játékidő nem érződik túl hosszúnak, mert noha közel egy órát  a film, nincsenek felesleges szekvenciák, a pörgős tempó és a filmzene miatt egy percre sem ül le, annak ellenére sem, hogy a folytatás üzenet- és karakterorientált, és nem akciójelenetek tömkelege. Ez most inkább áldás, mint átok, mivel bár jól koreografáltak, de sokszor mesterkéltek, a grandiózusságot fokozni kívánó lassítások pedig egy ponton túl nemcsak agyonhasználtak, de miattuk sokkal inkább szemet szúr a komputer generálta képiség. Ezzel együtt a már említett villámlasszózást, illetve az Arany Sas páncélt még Gepárd borzalmas vizuális megjelenítése sem tudja csorbítani. A látványvilág hiányosságait gyakran pótolja, emellett a film lendületéhez is nagyban hozzájárul Hans Zimmer zenéje, aki visszatalálva 2010 előtti önmagához, ezúttal is lenyűgöző témát alkotott. 
 
Gal Gadot Diana összetettebb jellemével, és új, látványos képességeivel a film szíveként és lelkeként még mindig releváns a többnyire macsó férfi szuperhősök között. Gadot tökéletes megtestesítője az amazon kedvességének, jóságának, együttérzésének, fizikai erejét pedig leplezetlen nőiességgel jeleníti meg. Wonder Woman mozgatórugója a szeretet és az empátia, akit olyan nemes kötelességtudat és erkölcs vezérel, amely ma már csak Amerika kapitányról vagy Supermanről mondható el. Jenkins két filmje emiatt is a karakter méltó örökségévé válik. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Pedro Pascal Lordja a DC egyik legemberibb, legvalódibb antagonistája, egyben a kor archetípusa is. Időként a McGregor-féle Fekete Maszkot juttatja eszünkbe, de Pascal egy hajszálnyival mindig elmarad a ripacskodástól. Dr. Minerva átalakulás előtti jelenetein akkor is átszivárog Kristen Wiig humora, ha a dialógus száraz, emellett minimum olyan jó közte és Gadot között a kémia, mint Trevor és a Csodanő között. A képregényt is ismerő rajongók számára az egyik leginkább várt jelenet Diana és ősellensége, Gepárd összecsapása, azonban a Jenkins-féle Cheetah fajsúlyában nem üti meg az amazon szintjét, ezen pedig tovább rontanak a kidolgozatlan CGI miatti súlytalan ütések, illetve a tény, hogy sem képességeit, sem újabb átalakulásának okát nem ismerjük meg. Lassan hagyománnyá válik, hogy a Csodanő-filmek bossfightjai közutálat tárgyává válnak, mivel ahogy az elsőben, úgy a WW 1984 végső csatájának is a borzalmas vizuális kidolgozás adja meg a kegyelemdöfést. Wiig ebben a formában sokkal inkább a 2019-es Macskák egyik szörnyszülöttjére emlékeztet, mintsem egy Macskanőre hajazó komoly, a félistenhez méltó ellenfélre. 
 
A film a korabeli mellett kortárs politikai felhangokat is hordoz, de ezek többsége valószínűleg elkerüli a nézők zömének figyelmét, viszont a Lord szájából elhangzó „nem csaló vagyok, hanem elismert televíziós személyiség” mondat az USA politikájára kevésbé kihegyezett néző fülét is megüti. Emellett Lord több vonása, a hatalomhoz való viszonya és kétségbeesése is ismerősnek tűnhet. A végső nagy jelenet, amelyben a jó ideológiailag győzedelmeskedik, a remény nagyon fontos üzenetét hordozva magában a film érzelmi csúcspontja, a katarzis mégis elmarad: míg az első részben Diana kétszer is lecsap, a WW1984-ben elmarad az igazságszolgáltatás, sőt a főgonosz elleni tényleges, fizikai harc is (holott a képregényben Wonder Woman nemes egyszerűséggel eltöri Lord nyakát). 
 
A Wonder Woman 1984 messze nem hibátlan, viszont hatalmas szíve miatt úgy kellett 2020 zárásaként, mint egy falat kenyér. Érződik rajta, hogy szeretettel készült, végtelenül optimista, életigenlő, inspiráló és reménykeltő, miközben tisztelettel adózik elődjei előtt. Gal Gadot még mindig képes elhitetni velünk, hogy a szeretet, kedvesség és az igazság mindenek felett áll, erejével pedig minden rendbe hozható. Wonder Woman pontosan az a hős, akire ebben az évben szükségünk volt, és aki képes feléleszteni annak a reményét, hogy szebb jövő elé nézünk.  
 

Szerző: Fátrai Kata
Címkék: Mozipremierek 2020