Megszoktuk, mert ehhez szoktattak minket, hogy a sci-fi igazából vagy horror, vagy akciófilm. A töprengős, meditálós, drámázós fajta ritka, mint a fehér holló, javarészt függetlenek kísérleteznek vele. Ezért sem rossz hír, hogy a pályája elején járó írónő, Lily Brooks-Dalton regényére lecsapott George Clooney, a Netflix meg látott benne elég fantáziát, hogy a tervet felkarolja. Ez azért is nagy szó, mert a már magyarul is olvasható regény (a megjelenését a bemutatóra időzítette az Agave Kiadó) nem a túlbonyolított cselekményéről híres, hanem a hangulatáról. A nyúlós szomorúságról, a depresszió határát súroló érzésekről.

 

2049-ben járunk, és az emberiségre lecsap a lassan borítékolható kataklizmák egyike. E tekintetben a regény rettentően szűkszavú, a filmből is csak annyi derül ki, hogy a levegővel van valami (az űrből nézve sem fest túl jól a bolygó, mintha teljesen szétesne a légköre), és ez lassan, de biztosan kiirtja a bolygón az életet. A George Clooney alakította magányos és agg tudós, Augustine az északi sarkkörnél dolgozik egy csillagvizsgálóban, amikor a teljes személyzetet evakuálják. Ő viszont nem tart velük: egyrészt mert gyógyíthatatlan beteg (állandó vérátömlesztésre szorul), másrészt mert tudja, hogy nem nagyon van hova menekülni. Az esemény (ahogy nevezik némi eufemizmussal) lassan eléri majd a sarkköröket is, de a föld alatt sem lehet húzni túl sokáig. 

 

Augustine csöndes haldoklását két dolog (szándékosan nem írtam eseményt) szakítja meg. Váratlanul felbukkan a teljesen kihalt intézményben egy kislány. Nem tudni, hogyan maradt ott, talán elbújt a szülei elől. Bár minden szót ért, ő maga nem beszél. A morcos és halni készülő tudós, illetve az ártatlan tekintetű kislány között hamarosan igen szoros kapcsolat alakul ki. A másik, hogy a műszerek jelzik: az Aether nevű űrhajó öt űrhajóssal a fedélzetén kétéves küldetés után épp visszatérőben van a Földre. A misszió sikerrel járt, bebizonyosodott, hogy a Jupiter egyik holdja lakható, vagyis kolonializálható. Ám az űrhajósok semmit sem tudnak a bolygónkat elpusztító katasztrófáról, csak azt észlelik, hogy nem észlelnek semmit: képtelenek kapcsolatba lépni a földi állomásokkal. Egy emberi hang sincs az éterben. Amikor végre megszólal Augustine hangja…

 

A két fejlemény épp elég ahhoz, hogy felébressze Augustine-ban a tetterőt, hiszen elhatározza, hogy megmenti az űrhajó legénységét és a kislányt is. Vagyis az emberiség maradékát. Az előbbi a kivitelezhetőbb: erősebb jeladó antennára van szükség ahhoz, hogy elmagyarázza a hazatérőknek, hogy a biztos halálba érkeznek. Ezért inkább forduljanak vissza.

 

A filmben mindent összevetve két – a fősodorbeli sci-fihez mérve – izgalmas jelenet van. Egy baljós előjelű űrséta odafent és egy jégbeszakadós, menekülős odalent. A látványra és izgalomra éhezőknek be kell érniük ennyivel, a többit (és még elég sok marad a majd kétórás játékidőből) a lassú hömpölygés, a világvége-hangulat lengi be. És minden, ami ezzel jár: panaszkodó vonósok, lassú kameramozgás, Clooney sokat látott és sokat megélt arca. Lassan bizalmas ismerősünkké válik a szakállának minden egyes szála. A technika uralta, steril tereket kékes derengés uralja, mindenhol a búcsúzó élet erőtlen jelei. S ahogy a könyv, úgy a film sem dobálózik magvas gondolatokkal, igazából azzal operál, amelyeket a zsáner megszokott alkotásai is felvetettek már. Magunk végezzük el a töprengés feladatát: hogy jutottunk ide? Mit rontottunk el? Közvetlenül mi okoztuk a kataklizmát, vagy a klímaváltozás egyre gyorsuló folyamata tetőzött hirtelen? Mit jelenthet ma Ádám és Éva modern mítosza?

 

Az éjféli égbolt a végére azért tartogat még egy csavart, ami sok mindent megmagyaráz és helyretesz. Akár azt is mondhatnám, hogy a finálé méltó befejezést ad ennek a borongós drámának. Az a film minden kockáján látszik, hogy Clooney nem csupán színészként, de rendezőként is beleszeretett a könyvbe. Komoran erősíti fel a benne rejlő józan figyelmeztetést, és mindent megpróbál, hogy megértsük végre: semmi sem véd meg minket, ha egyszer végleg elszúrjuk. Az éjféli égbolt azok filmje lesz, akik nem szeretik, ha a végén egy nagy heppiendes fordulat feloldoz minket a felelősség alól, és kedvelik, ha a katasztrófa olyan súllyal nehezedik ránk, amellyel a valóságban is ránk nehezedne. Csak akkor nem látnánk még utoljára ilyen gyönyörűen fényképezett jeleneteket.

 

Clooney rendezése helyenként kissé szépelgő, vontatott, ám valahogy mégis képes megragadni a nézőt. Néhol kifejezetten izgalmas is, de akit nem ránt be az első negyedórában a film erős hangulata, az éppúgy kínlódni fog, ahogy a karakterek. Mert ezt a szomorkás, monoton hangot bizony makacsul kitartja a film egészen az utolsó pillanatokig.