Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZABADSÁG LEHETŐSÉGEI

Beszélgetés Nagy Péter Istvánnal
2020. dec. 21.
A Radnóti Színház az évad harmadik bemutatóját már nem tudta megtartani a járványhelyzet miatt, de a Don Carlos rendezője, Nagy Péter István bizakodó a folytatást illetően. Online próbákról, generációs konfliktusokról és a hatalom önkényéről beszélgettünk. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.
Revizor: November végén mutattátok volna be a Don Carlost. Hol szakadtak meg a próbák?
 
Nagy Péter István: A premier előtt három héttel költöztünk át a Zoomra, ahol közel egy hónapon át folytak még a próbák. A tavaszi, első leállást szerencsésen megúsztam: az Éhséget be tudtuk mutatni, játszottuk is a Trafóban. Öröm az ürömben, hogy a Don Carlost akkor kellett abbahagynunk, amikor megvolt a szerkezeti vázunk. Online a szöveggel foglalkoztunk.
 
Nagy Péter István a Don Carlos olvasópróbáján
Nagy Péter István a Don Carlos olvasópróbáján
R: Hogyan rendezel Zoomon?
 
NPI: Schillernél bonyolultak az emberi kapcsolatok, ráadásul a szereplők sok áttéten keresztül kommunikálnak egymással. Folyamatosan változik, hogy ki mikor mit tud, kinél van többletinformáció: embert próbáló feladat megérteni magát a történetet. Rengeteg időt el lehet tölteni a szöveggel, és mi ezt is tettük. Az online próbák elsősorban az értelmezésről szóltak, ami befolyásolja, hogy a színészek miből szervezik majd a játékukat. A színház vezetése nagylelkű: a tervek szerint még egy hónap jut majd ránk élőben. 
 
R: Van ugyan kőszínházi tapasztalatod, de a Radnóti felkérése a te pályád, illetve a színház szempontjából is elég vagány dolog.
 
NPI: Korábban dolgoztam Fehérváron és az Operaházban, de itt alapvetően más a helyzet: bármilyen apró a tér, mégis nagyszínpadi produkcióról van szó, ráadásul egy kis színházban, ami azt jelenti, hogy mindvégig összpontosult figyelmet kaptunk. 2019 nyarán kerestek meg Kováts Adélék, és hosszú, közös gondolkodás eredménye lett a Don Carlos. Tájékozódtak, megnézték a rendezéseimet, ajánlottak darabokat, amikről úgy gondolták, hogy jól állhatnak nekem, illetve a társulatnak is érdemes belevágni, de kíváncsiak voltak arra is, én mit hoznék. Schiller darabja közös pont volt, aminek mindkét fél megörült. Igazi kihívást jelentett, hogyan lehet a társulatra leképezni a darabot, de szerencsésen alakult a szereposztás. Több tapasztalatom van a független színházcsinálásban, de itt most csupa jót tudok mondani a kőszínházi környezetről is: a színészek részéről kíváncsiságot, a vezetés felől rugalmasságot érzékeltem. Ugyanakkor lényegesen nagyobb apparátussal dolgozhatunk, így eggyel nagyobbat tudtunk álmodni. 
 
R: Ami már csak azért is fontos, mert a Radnóti látványosan fiatalít: ifj. Vidnyánszky Attila után Szilágyi Bálint, Hegymegi Máté jött, most te rendezel, az évad végén Kelemen Kristóf tervez előadást. Rendezőként mennyire kell tekintettel lenned arra, hogy a színház, ahol dolgozol, mit jelent, mit képvisel?
 
Mészáros Blanka és Baki Dániel az olvasópróbán
Mészáros Blanka és Baki Dániel az olvasópróbán
NPI: A munka elején sok előadást megnéztem a Radnótiban, hogy megértsem, mi ez a hely, kik a játszók, mit akarnak. Örömmel tapasztalom, hogy a közösségi létezés a színház motorja: családias társulatról beszélünk, és erre lehet építeni. Nem érzek merev konvenciókat a Radnótiban, minden magától értődően, az anyagból fakadóan születik. Arra inkább kell reflektálni, mi történik körülöttünk a világban. Ez megkerülhetetlen, és a drámán keresztül tudunk róla beszélni: a próbákon és az azokat megelőző beszélgetéseken mindig jelen van, hogy a szöveg mögött meghúzódó, mai történetek hogyan tudnak kiteljesedni a színpadon.
 
R: A Don Carlosról írtad a szakdolgozatodat, aminek az előszavában arról beszélsz, hogy rengeteg szálon kapcsolódik a történet a mi világunkhoz.
 
NPI: Mindig fontosak a kapcsolódási pontok a mához és egy klasszikus dráma esetében talán még lényegesebb megtalálni ezeket. Az anyag a saját szabályrendszerei szerint is jól kell, hogy működjön, miközben kommunikációs felületet ad a mi valóságunk számára. A Don Carlos rengeteg ilyen pontot kínál, amiket a szereposztással, az új szövegváltozattal, a térrel és a formai megoldásokkal felerősítettünk. Schiller darabja egyszerre családi tragédia és politikai dráma. A szerző saját definíciója – Egy hercegi ház csoportképe – elárulja, hogy közszereplőkről beszélünk, akik a világ legnagyobb birodalmának sorsáról döntenek, ugyanakkor egy család tagjai, akik sokszorosan terhelt személyes kapcsolatokat próbálnak menedzselni és túlélni. A szereplők egyéni küzdelmeinek forrása a sorsuk széttagoltságának felismerése: ebben a darabban képtelenség a vágyakat összehangolni a kötelességgel. Koncepcionálisan az is lényegi kérdés, hogy kire helyeződik a hangsúly: a címszereplőre vagy Posára? Ennek az okai az írás folyamatában keresendőek, hiszen Schiller a harmadik felvonás után hosszú szünetet tartott, és amikor visszatért a szöveghez, Posára fókuszált. Mi ezt a komoly dramaturgiai kihívást a generációs konfliktus felerősítésével oldjuk fel: Ebolit, Erzsébetet, Carlost és Posát is a húszas éveik közepén járó színészek játsszák. Ők azok, akiket Fülöpék generációja nem enged felnőni, és küzdenek a kényszerű kiskorúságban tartással. Börtönként élik meg a világot, miközben kompetens, felnőtt emberek, akik cselekvőként lépnének fel. Keresik az egyéni és kollektív szabadságukat, így viszont egyre jobban konfrontálódnak a hatalmon lévő politikai elittel.
 
R: Itt tényleg nem nehéz átjárókat találni a mi valóságunkhoz.
 
Baki Dániel, Nagy Márk és Gazsó György az olvasópróbán
Baki Dániel, Nagy Márk és Gazsó György az olvasópróbán
NPI: A darab szimbólumrendszere erre csak ráerősít. Mit jelent a spanyol udvar furcsa zártsága, mit képvisel a kereszténység, illetve a hatalom hogyan használja ki a kereszténységet mint világlátást a saját céljaira? A hatalom a keresztény eszmerendszerre alapozva szabja szűkre a szabadság lehetőségeit, még úgy is, ha önellentmondásba keveredik, sőt meghamisítja a saját alapmítoszát, Krisztus önfeláldozását. Schiller lerántja a leplet az önkényről, felmutatja a zsarnokságot, ami mindent a hatalom érdekében követ el.
 
R: Fülöp királyt László Zsolt játssza. Milyen az atyák generációja? 
 
NPI: Fülöp egyfelől egy monolit tömb – abszolutista uralkodó, aki a saját zsarnoki egyeduralmának a megtestesült jelképe. Másfelől meg vívódó, döntésképtelen, sértett és magányos, gyámoltalan ember, akit felemészt a saját pozíciója. Fülöpnek is az a gondja, ami a többi karakternek: konfliktusba kerül a különböző szerepeivel. Benne az ember, az apa, a férj viaskodik a királlyal. A dráma végére felszámolja emberi mivoltát, a sorsa mégis tragikus és megérthető lesz, mert Schiller élesen rávilágít, hogy ebben a világban a király is börtönben van, ő is az ember ellen fordult hatalom rabja.
 
R: A szereposztásban az inkvizítornál lepődtem meg igazán: M. Kecskés András játssza.
 
NPI: Olvasás közben az inkvizítor jelenetéhez érve megfagy a levegő. Bejön egy kilencven fölötti vak bíboros, aki a káosz csúcsán hihetetlen józansággal szólal meg, miközben rettenetes az általa képviselt világ. Mintha az egész színpad megemelkedne: nem tudod eldönteni, hogy valódi ember vagy inkább az ördög, és mi ezt az érzést akartuk átadni. M. Kecskés Andrást Horváth Csaba ajánlotta, utánanéztem, beszélgettünk, és nagyon meggyőző volt, amit ajánlott. Elsősorban a fizikalitáson keresztül fogalmazza meg a figurát, amiben a transzcendens is megjelenik.
 
R: A szövegváltozaton a dramaturgoddal, Sándor Júliával dolgoztál. 
 
László Zsolt az olvasópróbán. Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Radnóti Miklós Színház
László Zsolt az olvasópróbán. Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Radnóti Színház
NPI: Vas István fordítása tényleg gyönyörű, de ennyi idő után óhatatlanul kopik a szépsége. Menet közben nőtt a szöveggel végzett munka, végül szinte saját fordítás született, amiben erőteljesen jelen van Vas szövege, még ha alig is van olyan sor, amit érintetlenül hagytunk. 
 
R: A terveződ, Devich Botond milyen térben gondolkodott?
 
NPI: Az is közös munka volt, a szöveg alapján kerestük a megfelelő motívumokat. A tér kettős: reprezentatív helyszín, ugyanakkor a legtöbb jelenet folyosókon, sarkokban, eldugott zugokban játszódik. Ezekről azt hiszik a szereplők, hogy ide nem lát be senki, de persze tévednek: a térnek egyszerre kell átláthatónak lennie és az egész darab paranoiás atmoszféráját közvetítenie, hiszen valaki mindig figyel. A szövegben többször megjelenik az „útvesztő”, ami gondolati kiindulópont lett a térszervezésnél. Nagy hangsúlyt kap az élő kamera is, amin keresztül kibomlanak a tér bizonyos aspektusai: az Éhség után másodszor dolgozunk Vincze Alina operatőrrel.
 
R: Schiller hitt a színház társadalomformáló erejében. Mi a helyzet veled?
 
NPI: Az, ami például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen történt, ahogy a diákok ellenállása megszületett és ma is működik, okot ad az optimizmusra. Azt hiszem, ma már nem kell a világban azt keresni, hogy megnézünk egy előadást, utána pedig kitör a forradalom. Lassabb építkezés van, melynek során összeadódnak erők, gondolkodásmódok. De hát Posa márki is erről beszél: nekifeszül a hatalmi struktúrának, mert azt hiszi, a világ azonnal megváltható, majd belátja, hogy tévedett. Rájön, hogy a generációk összefogására kell alapozni, hinni abban, hogy az utánunk jövők tovább viszik a lángot. Az SZFE kapcsán a sok alkotó energia összeadódhat, és ezek formálják majd a gondolkodásunkat. Egyszer talán odáig is eljutunk, hogy áttörjük a falakat. 
 
R: Akkor tehát van remény?
 
NPI: Szeretném hinni, hogy van. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek