A sugárzás dátuma – december 16. – okán az online koncert ugyanakkor Beethoven és Kodály születési évfordulójáról is megemlékezett. Tulajdonképpen tehát nem is hagyományos értelemben vett hangversenyt, hanem ünnepi műsort hallhattak a zenekar és a csodálatos koncertterem barátai, akik a YouTube-felületen folyamatosan megjelenő gratuláló posztok tanúsága szerint számosan voltak, és a világ minden tájára jutott belőlük. Az ünnepség-jelleget erősítették továbbá a Pannon Filharmonikusok igazgatójának és karmestereinek rövid, a múltba és a jövőbe tekintő nyilatkozatai is az egyes számok előtt, illetve között.

Varga Gilbert

A visszatekintő jelleg, a valamikori nyitókoncert egyes számainak felidézése, a két vezető, illetve az állandó karmester szóhoz juttatása, továbbá a jubiláló vagy „születésnapos” zeneszerzők műveinek megszólaltatása sokváltozós egyenlet megoldását követelte meg a műsor összeállítóitól, a végeredmény azonban – minden inhomogenitása ellenére – igazán élvezetesnek bizonyult.

Az első szám Bach C-dúr csellószvitjének Sarabande tétele volt Várdai István elmélyült és szépséges előadásában. Ez a produkció felidézte bennem a tíz évvel ezelőtti hangversenyt, amelyen a művész a teljes darabot eljátszotta, s ami nem csupán Várdai játékának varázsa miatt maradt számomra emlékezetes élmény, hanem azért is, mert eközben vált nyilvánvalóvá előttem a terem akusztikájának kivételes szépsége és intimitása.

Ezzel együtt nem értettem egészen egyet az egyik lelkes hangú poszt szerzőjével, aki még a hangverseny közben azzal gratulált a zenekarnak a szép hangversenyéért, hogy abban Várdai Istvánnal a világszínvonal is megjelent. Sokakkal együtt én is nagy művésznek tartom világhírű csellistánkat, ám úgy gondolom, hogy a világszínvonal egyáltalán nem azonosítható a világhírrel, más szóval: a világhír nem sine qua nonja a világszínvonalnak. A pécsi koncertterem egészen biztosan világszínvonalú – de véleményem szerint Varga Gilbert és Bogányi Tibor is az; hogy azután valaki belekerül-e abba a bizonyos pikszisbe, az tucatnyi esetleges körülménytől, többek között politikai természetűektől is függ. Magam azt is nyugodtan meg merném kockáztatni, ha nem is állításként – hiszen nem ismerem kellő mélységben a nemzetközi mezőny egészét –, de lehetőségként feltétlenül, hogy a Pannon Filharmonikusok is világszínvonalú zenekar. Olyan okot semmiképp sem látok, ami kizárná ezt a lehetőséget.

Nos, éppen ez a minden tekintetben kiemelkedő színvonal – meg a mögötte álló igényesség és tudatos építkezés; itt nem maradhat említés nélkül a zenekar másfél évtizede hivatalban levő igazgatójának, Horváth Zsoltnak a neve – az, ami ennek a visszatekintésnek igazi súlyt és jelentőséget ad.

Bogányi Tibor

Az ünnepi hangulat és az örvendezés persze nem ment fel a kötelesség alól, hogy ne számoljak be legalább vázlatosan az egyes műsorszámokról. A rendhagyó hangszerszóló után, logikusan, nyitány következett: Beethoven Egmontját Vass András állandó karmester vezényelte. Vass érdekes jelenség: megjelenéséből, mozdulataiból hiányzik minden hangsúlyozott elegancia, csillogás, ám vezénylése nem egyszerűen mintaszerűen gondos és precíz, hanem – ha magára a zenére figyelünk – minden visszafogottságával együtt rendkívül differenciált, erőteljes és kifejező. Így ez az Egmont-nyitány semmiképp sem volt halványabb a két vezető karmester megnyilatkozásainál.

Ezt követően Varga Gilbert lépett a pódiumra, és – szokásához híven – először egy látókörünket bővítő darabot vezényelt el, kivételesen nem franciát, hanem olaszt: a 19. század második felének kiváló szerzőjétől, Giuseppe Martuccitól egy végtelen nyugalmú, szépséges hangfestményt, a Gesz-dúr noktürnt (op. 70 no. 1), a zenekar makulátlan közreműködésével. Csajkovszkij Rokokó variációi következtek ezután, ismét Várdai István szólójával, hallatlanul poétikus és kifinomult előadásban. Végül Mendelssohn Oktettjének Scherzo tétele szólalt meg briliáns módon, bár a – nem tudni, kitől származó – átirat meggyőző volta azért nem igazán bizonyosodott be.

Ezután újabb szóló következett: a tíz évvel ezelőtt még ígéretes gyermek-népdalénekesként fellépett Sturcz Noémi immár érett művészként, megragadóan adott elő bukovinai magyar népdalokat Kodály Zoltán gyűjtéséből. Majd az utolsó két szám karmestereként Bogányi Tibor állt zenekara élére, bár a szó továbbra is Kodálynál maradt: az egymást követően ritkán felcsendülő Marosszéki és Galántai táncokat vezényelte el a ritka kodályi kitárulkozások szuggesztív tolmácsolásával, megkapó természetpoézissel és a kavargó színek sodró erejű felidézésével.