Különböző intézmények, iskolák, módszerek és előadók találkoztak (ritkán pedig vitatkoztak) a PIM-ben, hogy a Nyugat – olykor ellentmondásos, legtöbbször viszont a pluralizmust dicsérő – sokoldalúságát értelmezzék. A konferencia első reggelén váratlan látvány fogadta az odaérkezőket, újabb termet kellett nyitni a hallgatóságnak. Utóbb kiderült, hogy a tömeg zömét a szemináriumok résztvevői alkották. Mindenesetre a hangosítás nem jött el a második teremig, így az első félórában általában csak a Nyugat szót lehetett kihallani, de hogy mi van avagy mi nincs a Nyugattal, az rejtély maradt egészen a kávészünetig, amikor is megtudtam a pódiumhoz közel ülőktől, hogy Kulcsár Szabó Ernő előadásában a századforduló közép-európai kontextusában (Budapest-Bécs-Berlin) vette végig a modernség alakzatait. Őt követően Tverdota György a Nyugatot és a Nouvelle Revue Française-t (NRF) hasonlította össze. A két folyóirat hasonló pozíciót jelölt ki a maga irodalmi kultúrájában, hasonlóan nagy alakok szerkesztették őket, és mindketten a modernség hirdetői voltak. Azonban a Nyugat egy ütemmel le volt maradva. Míg az NRF már a szimbolisták és a parnasszisták ellenében beszélt, addig a Nyugat a népnemzeti kánonnal szemben, éppen a két fenti irányzatban találta meg esztétikai identitását.
Az európai kontextust tágította Széchenyi Ágnes előadása, aki a Jung Ungarn egyetlen évfolyamát lapozta végig és részletesen beszélt a Berlinben megjelent Nyugat-közeli lap két szerkesztőjéről, Hatvany Lajosról és Vészi Józsefről. A tér problematikája köré szervezte kiváló előadását Schein Gábor is. A nemzedéki kérdés (hogyan viszonyulnak a fiúk az apákhoz) és az urbanizáció folyamata (miképpen alakul ki a modern nagyváros öntudata) szervesen összefügg Schein interpretációjában. Schein izgalmas ellentmondásokra hívta fel a figyelmet. Az induló Nyugat ugyanis nem szakít a nemzeti klasszicizmussal, sokkal inkább megszüntetve-megőrzi igyekszik annak nagy teljesítményeit, például legnagyobb élő alakját, Gyulai Pált kultikus tisztelettel kezeli. Részletesen beszélt a térreprezentáció vonatkozásában a homlokzat és a hátsó udvar kettősségéről. A hátsó udvarok tereit (gyárak, külvárosok) majd az avantgárd rakja fel az irodalmi térképre, az induló Nyugat a homlokzatot ápolja.
A délutáni szekció nyitóelőadója, Kenyeres Zoltán két irodalmi ügy ismertetésével szintén a Nyugatról kialakított konszenzuális képet árnyalta. Előbb Erdélyi József Nyugatbeli felbukkanását és pályájának felívelését elemezte, hogy rátérjen arra, hogyan nem reagált a lap Erdélyi uszító versére, a Solymosi Eszter vérére. Az ominózus vers megjelenése után a folyóirat Erdélyivel nem szakította meg rögtön a kapcsolatot, válogatott kötetéről még méltató kritikát is közölt – ez Kenyeres szerint a humanizmusára büszke Nyugat nagy hibája volt. A másik esetismertetés a már beteg Babits elhíresült vitája volt Németh Lászlóval, a Pajzzsal és dárdával. A viták után az ünnepségek koreográfiájáról hallhattunk remek előadást Kelevéz Ágnestől. Kelevéz a filológiai alapoktól jutott el az emlékszámok és ünnepszámok kultuszképző effektusaihoz. A különszámok és méltató blokkok fellapozásával plasztikusan kirajzolódik az akkori közvélekedés és a mai kánon közti lényeges különbség, példának okáért Gellért Oszkár és Juhász Gyula közül előbbitől 275 vers volt a Nyugatban.
 Móricz Zsigmond |
A különbségek geometriáját vázolta lendületes és izgalmas előadásában Szilágyi Judit is. A Nyugat szerkesztőit szerkezettani alapon ismertette: Osvát középpont nélküli kör, Babits jelentékeny maggal rendelkező kör, Babits és Móricz ellentmondásos és viharos kettőse pedig ellipszisalakzatot tett ki. A legtöbb szó arról az Osvátról esett, aki maga már-már misztikusan keveset beszélt és még annál is kevesebbet írt. Szilágyié volt a nap egyik legeredetibb előadása, tucatnyi eredeti szempont (például Osvát a gondolatjelet tartotta a legeredetibb írásjelnek, mely „a kimondhatatlan zavarunk előtti jel”, Babits pedig olyan volt „mint egy eleven felkiáltójel” – ez már az írásjelek árulása) alapján vetette össze Babits és Osvát alkatát. Babits jóval többet írt, mint Osvát. Földes Györgyi a fiatal Babits Szagokról, illatokról című parodisztikus szólamot is tartalmazó esszéje alapján a költő érdekes érzetesztétikáját elemezte. Az első nap utolsó előadója Margócsy István volt, aki a rá jellemző felkészültséggel és szellemességgel a Nyugat lapjain látványosan megjelenő Petőfi kultusz jellemzőit szedte csokorba. Petőfi az irodalmi tradíció biankó-csekkje, mindenkor s mindenkinek alkalmas valaminek a legitimálására.
 Kosztolányi Dezső |
Hogyha az első napon a kontextusok és a jelenségek, akkor a másodikon a művek és az életművek játszották a főszerepet. Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi Édes Anna című regényének műfaji dilemmáján töprengett: lélektani regény vagy történelmi regény, vagy mindezek mellett és felett példázat lenne? A konkrét szöveghelyek többrétű értelmezésével végül egyik kategória mellett sem voksolt, hanem éppen a kérdés nyitottságát hangsúlyozta. Veres András Kosztolányi és a Nyugat ellentmondásokkal teli kapcsolatát beszélte el 1908-tól Kosztolányi 1936-ban bekövetkezett haláláig. Az érzelmek széles skáláján ingázott, hogy Kosztolányi hol utálta a lapot (a Nyugat „impotens sikoltás a szifilisztől berekedt torokkal”), hol a legfőbb méltatója volt és az egész országot végighaknizta, hogy népszerűsítse. Az ambivalenciákat és kettősségeket Dávidházi Péter Babits Jónás könyvének narratívájában és a kihagyásos poétika elemzésében vizsgálta. Dávidházi a bibliai textust és Babits remekművét konkrét szöveghelyeken vetette össze. A közeljövőben megszülető tanulmány narratológia és poétika összefüggéseit mutatja majd. Buda Attila előadása Babits Mihály egyik novellája kapcsán a textológia és a műelemzés egymáshoz kapcsolódását érzékeltette. Hogyan lesz egy nyomdahiba (epikur nő – epikus nő) termékeny elemzői szempont? S minek lehet olvasni-értelmezni a jóöreg anekdotát, a magyar elbeszélő irodalom egyik legsajátabb alakzatát? Gintli Tibor Cholnoky Viktor prózáján vizsgálta, hogy az anekdotikus elbeszélés a maga nyelvjátékaival és metareflexív szólamaival, ahogyan az olvasót is aktív jelenlétre sarkallja, egy szövegközeli elemzés aranybányája egyrészt, másrészt nem feltétlenül kell az anekdotát korszerűtlen elbeszélésalakzatnak tekinteni. A historikusság és az ahistorikusság szempontja Payer Imre előadásában is felbukkant. Payer igyekezett Ady Endre kuruc-verseinek kontextust találni egyfelől a költői életműben, másfelől a korabeli emlékezetkultúrában.
 Ignotus |
A harmadik napon a Nyugat nagy szerkesztőjével, Ignotussal foglalkozott két előadás is. Angyalosi Gergely Ignotus esztétikai jegyzeteit interpretálta az irodalomtudomány mellett a filozófia oldala felől is. Az Ignotus-portrét újabb, eleddig ismeretlen adalékokkal bővítette Frank Tibor amerikanista. Ignotus lépcsőzetes migrációja az USA-ba, hányatatott New York-i emigrációja, végül ’48-as nagybeteg hazatérése – Frank Tibor amerikai levéltári adatok alapján megrázóan közel hozta a Nyugat egykori redaktorát. A Móricz-kutatás egyik legfontosabb figurája, Cséve Anna mostani előadásában is eredményesen bizonyította, hogy az elképesztő terjedelmű móriczi szövegkorpusz legkülönbözőbb darabjai között (cikkek, naplójegyzetek, levelek és a szépirodalmi művek) milyen izgalmas kapcsolódások vannak, és hogy az összefüggések messze túlmutatnak az életrajziság és a referencialitás kérdésein.
A háromnapos konferencia igyekezett nem átrajzolni, hanem minél sokrétűbben felvázolni a Nyugat jelenségét. Kultuszkutatás, kultúratudomány, irodalomszociológia, filológia, sajtótörténet – a konferencia tanulsága, hogy nem egy kurrens értelmezői módszer kizárólagosságával, hanem a különböző és olykor egymással is vitatkozó megközelítések eleven párbeszédében lehet, ha nem is megfejteni, ám felfejteni a mítosszá lett folyóirat titkait és tényeit. Csak remélni lehet, hogy a párbeszéd még hangosabb és kifejtettebb lesz a közeljövőben. Valamint azt is, hogy az ünnepi év elteltével se lesz a Nyugatnak nyugta.
Kapcsolódó cikkünk: Nyugat 100