Akinek csengett már napokig a füle egy-egy hangos koncert után, az sejtheti ugyan, de átérezni csak a filmet látva fogja annak a metáldobosnak a gyötrelmét, aki turné közben egyszer csak elveszíti a hallását. A zenekaron kívül is egy párt alkotó Ruben (Riz Ahmed) és Lou (Olivia Cooke) drone duójukkal járják Amerika nevenincs klubjait, életük az állandó úton léttel, a zajkoncertek katartikus kakofóniájával teljes. 

 

Az egykori heroinistának, a négy éve tiszta Rubennek a halláskárosodás így nem csupán a megélhetését, hanem a komplett egzisztenciáját veszélyezteti: alkotásra-koncertezésre épülő párkapcsolatát, és a mentális mellett a fizikai egészségét, hiszen ilyen traumával a visszaesés is reális lehetőségnek tűnik.

 

Mindebből akár egy szubkultúra bennfentes drámája is lehetne, de hogy nem lesz, az alighanem az első játékfilmjét rendező Darius Marder érdeme, akit elsősorban nem az underground metál világa érdekelt. Marder csak az inspirációt merítette onnan, egész pontosan az amerikai pinceklubokat végigturnézó házaspár, a Jucifer sludge/drone duójának történetéből, akikről Marder egyik jó barátja, Derek Cianfrance rendezett annak idején áldokumentumfilmet. 

 

Cianfrance maga is metáldobosként kezdte, de súlyosbodó fülzúgása miatt kénytelen volt szögre akasztani dobverőjét, s még mielőtt az áttörést hozó, szívszaggató szerelmesfilmjét, a Blue Valentine-t megrendezte volna 2010-ben, bevetette magát a Jucifer Winnebagójának hátsó ülésére, és áldokumentumfilmet játszatott el a házaspárral, akik meg nem süketültek ugyan, de szívesen szőtték bele a történetükbe Cianfrance sajátját a halláskárosodást szenvedő dobosról.

 

Csak aztán közbeszólt az élet: a pénz elfogyott, Cianfrance pedig befutott, félbehagyott filmjét így dokumentumfilmes barátja, Darius Marder adoptálta, aki eredetileg vágóként került a projektbe, de már az elején tudta, hogy legszívesebben játékfilmet írna belőle. Ebben a filmben pedig már csak díszlet a brutálisan hangos, de a zajfüggönyben valamiféle feloldozást kínáló metálkoncertek világa: Ruben akár amputált lábú futó, diszkalkuliás könyvelő, vagy tériszonyos hegymászó is lehetne, a tét akkor se lenne más, mint az előző élet elengedése, s a gyászfilmek lépcsőfokainak megmászása a tagadástól az alkudozáson át az elfogadásig.

 

Ráérős, meditatív film a Sound of Metal, amely a zajzenész tragédiáján keresztül villantja fel a csend erejét. Ha a Saul fiát a tarkóbámulós, kvázi-E/1-es nézőpont következetes érvényesítése tette forradalmivá, a Sound of Metal azzal nyűgöz le, hogy az első pillanattól belevet a dobos „halláspontjába”, és egészen kézzelfoghatóvá teszi, milyen ijesztő élmény lehet a hangok világának elvesztése, eltorzulása. Az akciófilmeket megszégyenítően soksávú hangkulissza hol a vérfagyasztó csendet, hol a hallókészüléken átszűrődő, fémesen recsegő beszédhangokat, hol pedig a világ idegesítő zúgását közvetíti felénk, hogy először tragédiaként, majd végül feloldozásként éljük meg a csend eluralkodását. Marder gyönyörűen komponálja bele a film vizuális nyelvezetébe a süketség elfogadásának különböző stádiumait: kameráját végig a dobos arcán nyugtatja, akinek nézőpontjába – abba, amit ő lát – csak a legvégén enged be, amikor Rubennek szó szerint új perspektívát kap az élete, miután elkezdi kapisgálni, hogyan is lehet siketként létezni a világban.

 

A csodásan gazdag hangsáv (a filmet tovább keverték, mint ameddig forgatták és vágták) mellett a dramaturgia sajnos már kevésbé kidolgozott: Ruben kálváriája kissé kiszámíthatóan bonyolódik, és az ún. mondanivaló is néha egészen direkten kerül tálalásra. A film leggyengébb pontja épp a zenészek párkapcsolatának hézagos felvázolása, de tekinthetjük úgy, hogy ezen a téren a filmkészítők is az elengedés erényét gyakorolták, hiszen megírták, majd kivágták a forgatókönyvből a siket közösségbe elvonuló Ruben barátnőjének komplett szálát, mert a két történet közötti ide-oda ugrálás megölte volna azt az elmélyült azonosulást, amelyet a szubjektív perspektíva érvényesítésével és a hangsáv gondos manipulálásával elértek.

 

Hogy a Sound of Metal ennek ellenére is elemi erővel ránt be, az Marder mellett elsősorban a főszerepet játszó Riz Ahmed érdeme. Az Aznap éjjelből és a Star Warsból ismert színész nemcsak metálzenészként, hanem elveszett hősként is hiteles, akiben a düh, a kétségbeesés és a remény különös elegye munkál. Bár az egész stáb rettentő nagy hangsúlyt fektetett a hitelességre – Marder sok siket színészt alkalmazott, a filmet nyitó koncertet élőben vette fel, s kronologikus sorrendben, 35 mm-re forgatott –, Ahmed közülük is kiemelkedett azzal, hogy hollywoodi sztárként is 8 hónapon át készült egy apró függetlenfilm főszerepére. Megtanult dobolni és az Amerikában használatos jelnyelven kommunikálni, amelynek talán legfőbb hozománya az volt, hogy szavak nélkül, az arcával és sokszor csupán a tekintetével kellett eljátszani annak a férfinek a tragédiáját, akinek hirtelen kicsúszik a kezéből a kontroll, és hiába szeretné, nem tudja helyrehozni az életét, mert valójában nem javítani kell a megváltozott helyzetén, hanem elfogadni azt.

 

És ettől a meglelt, a vásznon (képernyőn) pár pillanat erejéig megkapóan felmutatott nyugalomtól válik igazán emlékezetes élménnyé a film. Emiatt nem számít az, hogy a metál világát most sem sikerült teljesen hitelesen bemutatni, hiszen az a sugallat, hogy valaki egy tragédia hatására lesz metálzenész, majd helyrerázódása után ott is hagyja az undergroundot, nemcsak hamis, de sértő is az életüket erre a műfajra feltevő zenészekre nézve. És emiatt lehet elnézni azt is, hogy a szereposztás néha sántít (ki hinné el Olivia Cooke-ról, hogy zajzenész?), vagy hogy a film egyszer-kétszer elvéti a ritmust és leül középtájt. Mert az embert alattomosan és sokszor észrevétlenül stresszelő járványidőszakban különösen eltalál ez a történet a folyamatos alkalmazkodás kényszeréről, és még inkább a személyes nyugvópont kereséséről, ahol ideig-óráig békére tudunk lelni akkor is, ha épp átgyalogol rajtunk az élet. És emiatt lesz nem csupán megkapóan szép, hanem egyenesen terápiás hatású Marder filmje, amely utólag, akár napokkal a megtekintése után rendít csak meg igazán.