„C’est compliqué, c’est le passé, pas important” – bonyolult, már elmúlt, nem fontos. Leon Buchholz mondogatta ezt unokájának, ha a fiú nagyapját kérdezte családjáról és a Lembergben, majd Bécsben eltöltött ifjúkori éveiről. A kétszobás párizsi lakásban, ahova a fiú minden évben ellátogatott, egy fekete-fehér esküvői fényképen kívül nem volt más fotográfia, se mosoly. Leon és felesége, Rita szomorú, csendtől zajos otthonában azonban a múlt valójában nem passzé volt, ahogy azt Leon állította, csupán hozzáférhetetlen. A rózsaszín-fekete csempével kirakott fürdőszobában, egy műanyag függöny mögött álló faasztalon rejtezett, kibetűzhetetlen papírlapok és törött karórák között. A fiú nem értette. Lassan felcseperedett, nagyapja biztatására juristának állt, és a nemzetközi jog szakértője lett, akinek londoni íróasztalán Chiléből, Jugoszláviából, Ruandából, Kongóból, Líbiából, Afganisztánból, Csecsenföldről, Iránból, Szíriából, Libanonból, Sierra Leonéból és Guantánamóból érkező ügyek kötöttek ki.

 

Aztán 2010-ben az immár neves jogász meghívást kapott Lvivbe, Leon szülővárosába, hogy tartson előadást az emberiesség elleni bűntettekről, a népirtásról és a nürnbergi perrel foglalkozó tudományos munkájáról. A látogatás során érdekes felfedezést tett: a két előbb említett jogi fogalom alkotója, a nürnbergi per láthatatlan kulcsszereplői, Hersch Lauterpacht és Rafael Lemkin is e város lakója volt, mint a nagyapja. E különös egybeesés – melyet aztán számos másik követ – és egy szemérmes diáklány kérdése arra sarkallta, hogy végre teljesen elhúzza a függönyt, és megértse, hogy miért töltött Leon hosszú magányos órákat a fürdőszobai asztal mellett üldögélve.

 

A térkép szerint az Európa kellős közepén fekvő Lemberg, Lviv, Lvov és Lwów egy és ugyanaz a település. Ebből, a Monarchia idején virágzó, főleg ukránokat, zsidókat és lengyeleket befogadó városból indult és ide tért vissza Philippe Sands személyes felfedezőútja, amelyet több mint félezer oldalon most – Farkas Krisztina gördülékeny, szép magyar fordításának köszönhetően – mi is végigjárhatunk.

 

A névváltozatok mutatják, hogy a városi idill nem tartott örökké. 1914 és 1944 között a várost kézről kézre adták az egymással hol háborút vívó, hol egyezkedő hatalmak, a történelem – úgynevezett – viharait korbácsolva fel, ki- és betelepítéseket, pogromokat, tömegmészárlásokat provokálva, fajgyűlöletet szítva. Ahogy a szerző írja: „Lviv utcái Európa zűrzavaros huszadik századának mikrokozmoszát jelentik, olyan véres konfliktusok gyújtópontját, amelyek kultúrákat téptek szét.”

 

A húszas években e mikrokozmosz két lakója, a pragmatista Lauterpacht és az idealista Lemkin, átélve a pusztítást és a kirekesztést, és egy még nagyobb világégés kapujában állva, a zűrzavarból a kiutat – egymástól függetlenül – a jogban találták meg. Céljuk ugyanaz volt: az állam polgárai fölött gyakorolt majdhogynem korlátlan hatalmát megzabolázni, és a nevében elkövetett bűnöket és azok felelőseit elítélhetővé tenni. Lauterpacht az egyén, Lemkin a csoport védelmében látta ennek biztosítékát. Az előbbi az emberiesség elleni bűncselekmények, az utóbbi a népirtás fogalmának kidolgozásával alapozta meg azt a nemzetközi igazságszolgáltatást, melynek első nagy fejezete és erőpróbája a nürnbergi per volt. Sands az ő Nürnberghez vezető útjukat, szellemi fejlődésüket, keletről nyugatra tartó viszontagságos menekülésüket, az elszánt, kitartó munkájuk mögött húzódó személyes történetüket beszéli el. És Hans Frankét. Akinek jogi felfogása szöges ellentétben állt két galíciai „kollégájáéval”, aki Lengyelország főkormányzójaként közvetlenül felelős volt Lauterpacht, Lemkin és Leon családtagjainak elpusztításáért, és aki később maga is ott ült napszemüvegben, kesztyűben, rezzenéstelen arccal – mint egy pókerjátékos – a vádlottak padján Nürnbergben. Frank foggal-körömmel tiltakozott a nemzetközi bíróságok felállítása ellen. Alighanem a jövőbe látott. Ő olyan jogrendet akart, amelyet a minden más fellett álló „közösség eszméje” táplál. A Lauterpacht, Lemkin, Frank (és Sands) életét és jogi érveléseit (is) végigkísérő dichotómia, az egyén és csoport kettősége a könyv utolsó soraiban megrendítő módon oldódik fel a Żółkiewski-erdőben, a sötét, iszapos vízzel fedett homokgödrök néma társaságában üldögélő szerző felismerésével – ami inkább csak érzet, mégis szilárdabb a tudásnál. 

 

Erről szól a könyv. Jobban mondva, erről is. Mert persze közben előkerülnek a hiányzó családi fotográfiák és velük együtt az ismerős és ismeretlen arcokon a mosolyok is – csak épp nem úgy, ahogy várnánk. Igaza lehet Susan Sontagnak: „Fényképeket gyűjteni annyi, mint a világot gyűjteni.” Sands a gyűjtést az anyai nagyszülők fotóalbumával és a fényképek között kallódó levelekkel, iratokkal és papírfecnikkel kezdte. Ezzel a két bőröndnyi limlommal indul a szerző nyomozása és világjárása a csokornyakkendős férfi után, akivel a bécsi fotókon Rita mosolyog, Max után, akivel Leon mosolyog, a misszionárius Miss Tilney után, akinek Leon és Rita lánya, Sands édesanyja, Ruth az életét köszönheti és eltűnt családtagok után, akikről Leon soha nem beszélt, s akik többsége a régi Żółkiewski-erdő homokgödreiben vagy Treblinka gázkamráiban végezte életét, Lauterpracht és Lemkin rokonaival együtt.

 

A Buchholz-albumot aztán újabbak követik, új világok, más tragédiák, más emberek. Niklas Frank például, akinek apja a börtöncellában gyakran hallgatta Bach megbocsátásról szóló Máté passióját, ahogy Lauterpacht is cambridge-i dolgozószobájában, ahol a vádat fogalmazta a náci bűnösök ellen. Niklas, aki csak egy bensőséges emléket tud felidézni a feleségétől rettegő, homoszexualitását elfojtó apjáról, aki „angyali kezeivel” a zongoránál Chopin és Brahms érzelmes dallamait ugyanazzal a könnyedséggel szólaltatta meg, mint amivel íróasztalánál halált osztó rendeleteit szignózta. A rendeleteket, melyeket poggyászában a fél világon át hurcolt magával a menekülő Lemkin, hogy bíróság elé állíttathassa Niklas apját. Niklasét – aki minden egyes nap előveszi az apja holttestét ábrázoló fotográfiát, hogy megbizonyosodjék róla, Hans Frank halott. Niklasét – aki csak reméli, hogy apjának volt legalább egyetlen őszinte pillanata életében: az, amikor térdelve várta cellájában, hogy a vesztőhelyre vigyék, és a papot arra kérte, rajzoljon a homlokára keresztet, ahogy gyermekkorában anyja tette minden reggel, mielőtt iskolába indult. Az érzékeny és kedves Horst von Wächter Bécs melletti kastélyában, Niklasszal ellentétben, továbbra is keresi apjában, Ottóban – Lauterpacht hajdani bécsi egyetemi csoporttársában – a jót. Abban az emberben, aki feleségéhez írt levelében ugyanazon sorban számolt be az általa vezetett „zsidók elleni Grosse Aktionról” Lembergben és a „nagy lelkesedéssel” játszott pingpongjátszmákról – lám, a gonosz banalitása. A kilencvenkét éves Herta Gruber, aki hetente legalább két keresztrejtvényt fejt meg németül és mindennap bridzsel egy tel-avivi nyugdíjasotthonban, már nem keres semmit és senkit. Ő úgy döntött, nem emlékezik – aztán mégis, és újabb fotók kerülnek elő, új történetekkel, új világokkal, új emberekkel…

 

És mindeközben, ahogy az elbeszélés térben és időben ritmusosan ide-oda hömpölyög, a fotóalbumokból és emlékekből kibomló párhuzamos életekből – Charles de Gaulle-lal, Paula Hitlerrel, a Freud nővérekkel, a piros ruhás kislánnyal a krakkói gettóban – észrevétlenül háló szövődik, amely átláthatatlan összevisszaságával egybevonja és összetartja a Történelem mikro- és makrokozmoszát, eloldhatatlanul összekötve múltat és jelent. Olyan élő és halott emberek párhuzamos történetei ezek, „akik soha nem találkozhattak vagy igen felszínesen ismerhetik csak egymást, egymás sorsába mégis alaposan belebeszélnek”. Pedig ez nem is (egy monumentális) regény.

 

Azon tűnődöm, mi ez. „Tényirodalom” – olvasom a kötet utolsó lapján. 2017-ben ebben a kategóriában nyerte el az év legjobb könyve címet. Meglehet, hogy az. De engem (történészként) tulajdonképpen nem is a műfaj vagy a kategória érdekel, hanem valami más. A posztmodern történetírás pápája (mások szerint fenegyereke), a nemrég elhunyt Hayden White egyik előadásában azt fejtegette, hogy a történészek – többnyire – egymásnak írnak, ezért aztán az általuk előállított történeti tudás nemigen „hatja meg” az átlagembert. Ha valakit a személyes életében valami múltból feltámadó – freudi Nachträglichkeit – gyötör vagy foglalkoztat, nem történelemkönyvekhez fordul megoldásért. White szerint ezért a történetírást személyesebbé kellene tenni – már amikor ez egyáltalán lehetséges –, s talán új formákat is kellene találni mindehhez. Ha elfogadjuk, hogy a történetírás művészet (is), akkor, igazodva korunkhoz, inkább modern művészetnek kellene lennie, mintsem klasszikusnak – állítja White. Éppen ezért például – a hatvanas években – a dadaizmust ajánlotta történésztársai figyelmébe.

 

Vajon mit szólt volna az amerikai történész az angol jogász írásához? Szerintem örömmel fogadta volna. A Kelet-nyugati utca nem dadaista mű ugyan – nem provokál, nem tiltakozik –, mégis nagyon modern, legalábbis historiográfiai szempontból. Valami egészen különös kollázs, levéltári anyagokból, fényképekből, levelekből, hivatalos iratokból, jegyzőkönyvekből, naplóból, beszámolókból, beszélgetésekből – azaz tudományból, személyesből, hétköznapiból, fennköltből, családtörténetből, világtörténelemből, rejtélyekből, nyomozásból, tragédiából, (csipetnyi) örömből, múltból, jelenből, és még ki tudja, miből. Egy biztos, képes megszólítani, bevonni, elgondolkodtatni, egyszóval: hatni. Talán, mert a mi (család)történeteink is hasonlóak – csak legtöbbször nem tudunk róluk semmit.

 

S ha van olyan, hogy historiográfiai kollázs, akkor a Kelet-nyugati utca tényleg az, minden értelemben. Sands az a „történetíró”, aki a modernt a klasszikussal ötvözi; a szó szoros, antik értelmében históriát művel: kutat, tudakozódik és utazik Livivbe, Zsovkvába (Ukrajna), New Jersey-be, Párizsba, Maiamiba, Ploumillau-ba (Bretagne), Hamburgba, Long Islandre, Cambridge-be, Schloss Hagenbergbe (Ausztria), Montréalba, Kensingtonba (London), Tel-Avivba, Hawaiira.

 

Még egy hosszú lista a végére. De ennek is itt a helye. S nem csak azért, hogy a szerző hazaútjának fájdalmát és tiszteletet érdemlő eltökéltségét szemléltessem. Robert Jackson, amerikai ügyész nürnbergi beszédében azzal vádolta a náci vezetőket, hogy azok gyűlöletet és erőszakot szítottak minden világrészen, ezért „az igazi sértett fél maga a civilizáció”. Bizonyára így van. A „pusztulás örvénye” alapjaiban rengette meg a civilizációt – és közben embereket nyelt el vagy vetett ki magából emlékeikkel, fájdalmaikkal és utódaikkal együtt szerteszét a világban. Az ő történeteik és a világ minden tájáról érkező, londoni íróasztalon landoló ügyek figyelmeztetnek, hogy a múlt igenis fontos – még ha bonyolult is –, mert „össze vagyunk kötve ezzel a múlttal”. Ahogy Sands és ismeretlen útitársa állapítja meg egy Bécsből Párizsba tartó vonat fülkéjében. Keletről nyugat felé.