Vámos Miklós igen termékeny író. Ő erre persze azt mondaná (mondja is), hogy inkább az a helyzet, hogy régen kezdte a szakmát, nagyjából ötven éve, ebbe igazán beleférhet negyvenegynehány könyv, meg a filmek, meg a beszélgetős műsorok, meg minden. De nekem, aki nem olvastam a teljes életművet, bár a túlnyomó részét igen, nem lista van a fejemben, hanem a csúcsok.
Elsőként a Zenga zének; 1983-ban jelent meg a hatéves Öcsi életének egy esztendejét felölelő regény, igaz, ez az egy esztendő éppen 1956, elég jó háttér a szerzővel véletlenül (?) egyidős főhősnek. Egy „világmegértési kísérlet” ez, rengeteg kudarccal, mert hát az akkori világ egyik meghatározó tulajdonsága önnön érthetetlensége.
Aztán az Anya csak egy van, ez 1995-ben jelent meg, az anya halála ürügyén visszafelé kibontakozó anya-fiú viszony érzékeny rajza. Sok szenvedés van benne; a mániás depresszió okán az életen végiglibikókázó anya és az ezt elviselni kénytelen fiú számára is elég nehéz minden, és hát a háttérben kirajzolódó családi tabló sem csupa virágos rét.
Vámos egyszerre érzelmesen és tetemes öniróniával szemléli önmagát, az író-énjét is, és azt a kicsit téblábolós, félszegnek látszó, ámbátor igen megkomponált, a marketingben is profi figurát, aki interjúkat készít és ad, a tévében vagy élő közönség előtt szerepel. Mind az érzelmesség, mind az (ön)irónia jót tesz a regényeknek is.
A legutóbbi regény, a Dunapest Vámos műveinek egy markáns vonulatába illeszkedik: az emlékállítások közé. Ennek épp manapság, a múltátírás, múlthamisítás dömpingje és kormányzati kurzussá emelése idején rendkívüli jelentősége van. Igen, a zsidóság, a holokauszt, a Dunába lőtt sokezer ártatlan ember nem hagyja nyugodni Vámost sem, visszatérő motívum ez az életműben.
A regény centruma Újlipótvárosnak is a centruma, a Dunapark kávéház épülete, a Pozsonyi út 38. Csillagos ház volt a szégyenteljes kurzus idején; míg a mellette álló, vele egybeépült Pozsonyi út 40. a svájci védett házak egyike lett. A Dunapark kávéház fölött, a hatodikon lakott Hofstätter Béla építész, akinek – hol Domány Ferenccel, hol egyedül – egész Újlipótváros arculatát köszönhetjük.
És ezekben a vészterhes időkben sok dolga volt itt (is) Raoul Wallenbergnek és Carl Lutznak; kettejük kapcsolata és tevékenysége sok kutatáson alapuló fikciós szála a regénynek. Ügyesen, érzékletesen, szinte filmszerűen mutatja meg a kor hétköznapjait; fogytán a szivar, össze kell bűvészkedni egy karácsonyi vacsorát az éhínség felé tartó városban, úttalan utakon kell hajtani a bevagonírozott zsidókat szállító vonat után, hogy a menlevelekkel kiszabadítsák őket. A svéd követségi titkár és a svájci alkonzul, valamint a környezetük, Wallenberg sofőrje, Lutz családja, házvezetőnője, és az újlipótvárosi építész, Hofstätter Béla és az ő felesége – az ő életük, közegük és idejük teremti meg a regény erős szövetét. És a szálak rendre valahogyan a Dunapark-házban futnak össze. Ahol emberek élnek, laknak vagy bújnak, Szép Ernő, Hatvany Lajos koptatja a márványlépcsőt, nyomorék portás vigyáz a rendre. A könyvnek ez a rétege: súlyos regény, drámai csúcspontokkal, konfliktusokkal, egy furcsa-szomorú szerelmi történettel, érzékletes jellem- és környezetrajzokkal. Sodor, mint a Duna.
És van egy másik réteg, egy fátyolszerű, vékony lepel – a jelenidő, ahonnan visszanézünk és emlékezünk. Ebben a jelenidőben néhány fiatal ember bóklászik a Szent István park környékén és a Duna partján, élik a mai problémákkal terhelt életüket, sűrűn ott lebzselnek a mai (és nem mellesleg meglehetősen drága) kávéházban. Ahová egyszercsak betoppan egy francia-angol nő egy életközepi válság mélypontján, és alaposan összekavarja a viszonyokat.
Alaposan, de túlságosan kiszámíthatóan. Van neki előtörténete, halott angol férje, ikerlányai valahol Dél-Franciaországban, a fővárosunkról némi homályos hallomása; innen a név is, Dunapest. Véletlenül lel szállásra az elegáns házban egy kanapén egy fiatal lánynál, akinek ugyancsak van egy ismeretlenül is ismerős előtörténete, zűrzavaros családi viszonyai. És van két fiú, amolyan bölcsész-szabadúszó értelmiségi lézengők, hasonlóképpen, szakítás után és eljövendő szakítások és énkeresések előtt.
A regénynek ez a szála meglehetősen kimódolt. Vámosnak ezekről az alakokról érezhetően több a sejtése és kitalációja, mint az ismerete; itt ugyanis elmozdult a „saját terepről”, ez a világ számára nem otthonos, a figurákat és a fordulatokat mintha egy programozó kreálta volna, hitelesség-deficitben szenvednek. Így vagy úgy, erősebben vagy alig foglalkoztatja őket a Duna partján az a régesrégi történet, a könyv másik szála, de forszírozottnak tűnik az érdeklődés. A stílus is mesterkélt: a „szal” (szóval helyett) és a „szasztok” (sziasztok helyett; apropó, mondanak ezek a mai húszas-harmincasok ilyent, hogy sziasztok?) nem világteremtő nyelvi fordulat, viszont modoros.
(Az általam említett két másik Vámos-regényben is volt stiláris vagy képi kitaláció: a Zenga zénekben a szóvégi és szó eleji mássalhangzók, illetve olykor egész szavak hozzácsapása egy másik szóhoz, az Anya csak egy van címűben a zárójeles beszélő – de ezek az olvasással elfogadtatták önmagukat.)
Szóval egyszerre túl kevés és túl sok – erős a hiányérzet, hogy a történelmi szál túl vékony, vagyis kevés, a jelenidejű történet meg papírízű, vagyis túl sok.
Nem tudtam eddig (mert nem néztem utána), hogyan halt meg Hofstätter Béla és a felesége, de most látom lelki szemeimmel a Duna partján a tüchtigen összehajtogatott rókaprémes kabátot, a halszálkás felöltőt, rajta egy karikagyűrű, óra, tárca. Wallenberg elkésett.