A korona 4. évad
2020.12.07.

A korona Margaret Thatcher és Diana hercegnő érkezésével új erőre kapott, még ha régi relevanciáját nem is tudta visszanyerni. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A Netflix drága kiállítású sikersorozata az első két évadában kitűnő ízléssel dramatizálta a brit uralkodócsalád bel- és külügyeit, középpontban a trónra naiv lányként kerülő II. Erzsébet drámájával, akinek legtöbb vágyáról s legtöbb szerepéről (anyaként, feleségként) le kellett mondania, hogy elláthassa királynői kötelességeit. A presztízs-bulvársorozat a brit színjátszás legjavával tárta fel a kevésbé tehetőseket nyugtató igazságot, miszerint a gazdagok élete éppoly – és sokszor épp ugyanúgy – elfuserált, mint bárki másé, és ebből két évadon át meglehetősen potens drámát tudott faragni.
 
Josh O'Connor és Emma Corrin
Josh O'Connor és Emma Corrin
A harmadikra viszont elfogyott a muníció: a folyamatos válságban telő hetvenes évek nem biztosított olyan erős érzelmi töltetű sztoriívet A korona számára, amely egyben tudta volna tartani a szétfolyásra epizodikus szerkezete miatt amúgy is hajlamos sorozatot. A színvonalesés okát sokan abban a sorcserében látták, amely a sorozat időugrását új és idősebb színészek frontvonalba állításával hitelesítette. Úgy vélték, bármennyire is pazar színésznő Olivia Colman, nem tudta megjeleníteni azokat a nüanszokat, amelyektől Claire Foy igazán háromdimenziós, esendő figurává varázsolta Erzsébetet még akkor is, ha sziklaszilárdságú, érzelemmentes királynőként kellett őt eljátszania. A hiba szerintem másutt keresendő: Peter Morgan, a sorozat showrunnere nem tudott megfelelő forgatókönyvet írni az utólag még inkább átmenetinek tűnő harmadik évad számára, amelyben vagy az első két évad konfliktusait hasznosította újra a margóra szorult Margit hercegnőről, vagy a negyedik évadot készítette elő a Camillával és férjével szerelmi háromszögbe keveredő Károly hercegről, anélkül, hogy átélhetően mélyre fúrt volna Camilla és Károly viszonyában.
 
Ezek után nem volt nehéz lehengerlően nyitni az egységesen imádott Dianát, s (a sorozatban) még egységesebben gyűlölt Thatchert meg az ellentmondásos nyolcvanas éveket egyaránt színre léptető negyedik évadot, amely végre meghaladta a sorozat kezdetéről örökölt konfliktusokat. Pontosabban elhagyta őket az idén – nagyon helyesen – háttérbe szoruló, helyzetével megbékélt királynő életéből, és átfecskendezte azokat a családtagokéba, hogy a Windsor-ház generációról generációra továbbadott traumáiról meséljen megkapó tragédiát. Már a harmadik évad is pedzegette, hogy a szerelméről lemondatott Károly herceg a trónról épp a szerelméért lemondó nagybátyja cipőjében jár, csak az ő érzékenyebb természetével veszíteni, sérülni fog a magánboldogságot a korona iránti kötelességeknek alárendelő családdal vívott konfliktusban.
 
Gillian Anderson
Gillian Anderson
És sérül is, az őt csapott vállakkal, magába gubózott boldogtalanként játszó Josh O’Connor pedig azt is képes érzékeltetni, amit az idén a szokottnál egy hajszálnyival didaktikusabb forgatókönyvek nem mindig mondanak ki: hogy Károly pont azt adja tovább reflektálatlanul Dianának, amit ő kapott a családjától. A korona idén generációkon átívelő sorsdrámává érett, amelyben szeretethiányos emberek sebzik körbe-körbe egymást: míg a családja Károlyt, Károly Dianát veszi semmibe, és miután a szülei boldogtalan házasságba kényszerítik, ő Dianára pakolja annak minden kínját, anélkül, hogy elgondolkozna rajta, mi is ebben a drámában az ő privát felelőssége.
 
A korona egyébként többnyire hűen követi a jól ismert Diana-mítoszt, a lezáratlan szerelembe belecsöppenő naiv lány történetét, akit a sajtó egy tündérmese hercegnőjének látott és láttatott, miközben ő a királyi család érzéketlensége miatt egyre súlyosbodó bulimiával tengette mind boldogtalanabb életét egy elhidegülő házasságban. A Dianát életre keltő Emma Corrin, mondani sem kell, telitalálat, hiszen az ebben a sorozatban alapkövetelmény, hogy a színészek a külső hasonlóságok mellett a gesztusokat és beszédstílust is tökéletes hűséggel adják vissza, miközben persze a walesi hercegné divatot teremtő ruhakölteményei is megkapják a nekik kijáró reflektorfényt a Netflix legdrágább s költéseit szívesen közszemlére tévő sorozatában.
 
Hogy Diana izgalmakkal teli felbukkanása sem emeli vissza az első-második évad színvonalára a sorozatot, az annak tudható be, hogy sokszor még ez is átvezető évadnak érződik a hercegnő történetében. A nagy dráma, a konfliktusok elfajulása még hátravan, s Diana és Károly összeházasodása után mintha megállna történetükben az idő: Dianának ugyanaz a problémája a harmadik részben, mint a legutolsóban, csupán annak mértéke fokozódik. Nem véletlen, hogy leginkább az ausztráliai utazásuk epizódja sodor magával, mert ott folyamatában bontakozik ki összemelegedésük és elhidegülésük. Az évad többi része nem enged olyan mélyre Diana érzéseiben, inkább csak tiszteletteljes távolságtartással figyeli boldogtalanságát, s így igazán megrendítővé sem tud válni.
 
Talán ezért is érződik erősebbnek Thatcher történetszála, amely 1979-es hivatalba lépésétől 1990-es lemondásáig kíséri az angol társadalmat végletekig megosztó miniszterelnököt. A korona imponáló precizitással mutatja be Margaret Thatcher rideg személyiségét és szigorú gazdasági megszorításainak társadalomromboló hatásait, amit a politikatörténet kis színes híreinek dramatizálásával illusztrál. Néha azért túlzásokba esik, mint amikor a falklandi háború kitörését abból vezeti le, hogy Thatcher nem tudott koncentrálni kedvenc gyerekének eltűnése miatt, aki eltévedt az algériai sivatagban a Dakar ralin, majd az anyaként megtapasztalt tehetetlenségét kormányfőként egy felesleges háborúval kompenzálta túl. Ez az a fajta vulgárpszichologizálás, amely jól állt a tőlünk távoli eseményeket bemutató első két évadban, és amely szembetűnően falsnak hat a közemlékezetben még sokkal élénkebben élő századvég történelmében.
 
Ugyanakkor Gillian Anderson Thatcher-alakítása pazar (és pontos: a miniszterelnök tényleg így szűrte összepréselt ajkain át a szavakat), és az is elegáns, hogy a sorozat nem démonizálja őt, hanem hajlandó ellentmondásaiban, esendőségeivel együtt ábrázolni. Thatcher története azért is izgalmasabb, mert egy lezárt drámai ívet jár be, a pozitív fogadtatástól (első női miniszterelnök, a hetvenes évek kríziseinek kezelése) milliók gyűlöletéig. Fagan című epizódjában pedig arra is sort kerít A korona, hogy a királynő szobájába kétszer is betörő szobafestővel emberi arcot adjon a thatcheri politika hatásainak, az egekbe szökő munkanélküliségnek és a „mindenki annyit ér, amennyije van” elvének, amely erodálta a szociális érzékenységet és empátiát a brit társadalomban.
 
A negyedik évad után újabb sorcsere vár a sorozatra, így Olivia Colman, a Margitot játszó Helena Bonham Carter, a Károly érzékenységét hangsúlyozó Josh O’Connor, valamint a nagy felfedezett Emma Corrin is távozik, helyükre pedig igazi nagyágyúk kerülnek: Imelda Staunton (Erzsébet), Jonathan Pryce (Fülöp), Lesley Manville (Margit) és Elizabeth Debicki (Diana). Ha képes lesz számot vetni a Koronát eddig mindig mentegető sorozat az egyre idejétmúltabbá váló rendszerrel, és mélységében megmutatni Diana drámáját anélkül, hogy az bulvárízű legyen (ami különösen nagy kihívás az ő esetében, hiszen halálához egészen közvetlenül járult hozzá a gátlástalan bulvársajtó), akkor újra a régi fényében tündökölhet A korona – még ha a Korona már nem is.
Szerző: Soós Tamás