Sötét és hideg van, abszurd és silány botrányokkal teli a bel- és külpolitikai életünk, dühöng a járvány, aki teheti, családostul karanténba gubózva próbálja átvészelni az év utolsó heteit. A hagyomány szerint az ádvent a „mélypont ünnepélye”, a csillagászati és etikai sötétség mélyén kucorogva várjuk ilyenkor…, ki mit: a fény, a nyolc ágú gyertya lángjainak kigyúlása, a Messiás megszületése, a szeretet etc. ünnepét. Mindegyik értelmezésben: ünnepet – amikor a mindennapi sürgés-forgás,szürkeség, monotónia, idegeskedés helyén mintegy feltorlódik és sajátunkká válik az időnk, amikor saját szertartásaink és mítoszmondásaink közepette véges, és ezáltal felmérhetetlenül értékes időnk minőségére reflektálhatunk. Ha még ráadásul kisgyerek is van az ember közelében, akkor pedig bármilyen sötét és félelemmel teli időszakot éljünk is, mégis ott kell ragyognia a szemükben a csodavárásnak. Mert december huszonnegyedikén este tündökölnie kell a fának, illatoknak kell úsznia a levegőben, finomságoknak lenniük az asztalon, ajándék kell, játék, közösség, mese, ezt semmiféle kataklizma nem írhatja felül. És ez jól is van így, akkor is, ha idén sokunknak igen nagy erőfeszítésébe fog kerülni varázslósat játszani. Nem árt egy kis bűbáj-segítség, amit meg is kaphatunk Varró Dániel Diótörő-újramesélésében és Szegedi Katalin meleg fényű rajzaiban.

Talán a karácsonyi alkalom megengedi, hogy a recenzens kicsit személyesebb vizekre evezzen: rég letűnt gyerekkoromban, úgy a hetvenes évek tájékán, falra másztam attól, hogy az imádott karácsonyozás közepette nagyanyámra mindig rájött a diótörőzhetnék. Becsülettel végigolvastam az éppen aktuális gyerek-átiratot, de alig értettem valamit: milyen egerek, meg kislány, meg diótörő, ami hol törött, hol meg nem? Különben sem szeret(t)em a diót, a mákos bejglit preferáltam. Ha meg még a nevetséges, rózsaszín tüllszoknyában táncikáló balerinás tasakból előkerült a Csajkovszkij-bakelitlemez, akkor meg külön kiakadtam: anyám zongoratanár, nálunk a Bartók Gyermekeknek volt az alap, ez a balettzene nekem túl édeskés volt. Sok évvel később anyám hozott gyerekeimnek egy Diótörő-mesekönyvet; akkor már többet tudtam Hoffmannról, romantikus víziókról, álmokról, fantáziaképekről, a csajkovszkiji szenvedélyekről – de egy udvarias érdeklődéstől kísért egyszeri meseolvasásnál tovább nem jutottunk az ikrekkel. Annál nagyobb sikere volt a 2018-ban megjelent Varró Dani-féle trollos mesekönyvnek, heteken át próbáltunk az interaktív kalandtörténetben végre nem a Walhallába kerülni, hanem megszabadítani a falut az átoktól.

Amikor hírül vettem, hogy Varró Dani meséli újra a Diótörőt, csillapíthatatlan kíváncsiság ébredt bennem: bíztam a mester oly sokszor bizonyított verszenei varázslóerejében, a mesélés sodrában, humorában és korszerűségében. És örömmel jelenthetem: nem csalódtam. A meseátiratban a fabula összeáll, a rímek csengenek-bonganak, a versformák záporoznak, az ódon hangulatot remekül dobják fel a kortárs szavak, kifejezések, pl.:

„babák között egy ócska bábu,
egy nagy fejű, kopott kabátú
diótörő.

Misi leszólja: „Undi! Régi!”
Mari azonban tudni véli
azt valahogy,

hogy nemes szívet rejt a gúnya,
s megsimogatja azt a csúnya,
nagy kobakot”.

Vagy:

„többé föl sem kerekedtek –
alkotmányos alapon
uralkodnak tefeletted,
gyönyörű szép Babahon”.

A szülő még abban a recepcióesztétikai élményben is részesülhet, hogy mivel csemetéi valószínűleg viszonylag kevés E.T.A. Hoffmann-mesét, de annál több Varró Dani-gyerekverset hallottak, ezért majd a Diótörő Misijében ráismerni vélnek a korszerű gyerekversek autobiografikus hősére. Erre az áthallásra tűnik ráerősíteni az a kolofón melletti rajz, amely egy kompozícióba foglalja a hosszú hajú, szemüveges poétát és a diótörő bábut. Így még nagyobb esélye van annak, hogy a történet közelebb kerüljön a mai kisgyerek-kiskamasz korosztályhoz, és még több élvezetet szerezzen a meseolvasó felnőttnek. Merthogy ennek a könyvnek nem csak verszenéje, hanem tapintása, mérete, színei is közös olvasásra-felfedezésre inspirálnak: a ritmusok-szövegdallamok hangos felolvasásban élvezetesek igazán, Szegedi Katalin rajzai pedig olyan intimek és nosztalgikusak, hogy közös nézegetésre, magyarázásra, fantáziálásra hívnak. Különösen az egész oldalas képek atmoszférája megragadó, a szöveg közé illesztett rajzok számomra kicsit szétszedik a felületet. A külső borítón megjelenő meleg fényárnyalat, több, egész oldalas kompozíció mintegy belülről ragyogó, meghitt színvilága annyira megkapó, hogy szinte elidegenít a fehéren maradt lapoktól.

Az átirat szövegszerkezete különösen szerencsésen sikerült: a Hoffmann-mese gyerekek számára sokszor kaotikusnak tűnő vízióvilága itt józanul mérséklődik, pontosan tájékozódhatunk a történet különböző szintjei között. Jól követhető, hogy mikor van szó a Stahlbaum-család karácsonyi ünnepléséről, mikor mesél-báboz Drosselmeier bácsi, és mikor elevenedik meg, íródik tovább a szíve mélyén már nőnek készülődő kislány fantáziaképeiben és álmaiban a mese, hogy aztán visszaérkezhessünk a biztonságos gyerekszobába. Külön remek kompozíciós húzás, hogy Varró átirata nagy vonalakban követi a Csajkovszkij-balett történetvezetését, így lesz például remek verszenei és vizuális epizód a kötetben az orosz, arab, francia és kínai babák tánca.

És mennyi, finom, lélektani rezzenés a szöveg mélyén! A kiszolgáltatott királylány-kisbabát egyszerre sodorja veszélybe az amúgy szerető szülők, dajkák (és cicák) szűklátókörűsége, Egérlaki asszony mohósága és niobéi fájdalma groteszk légkört teremt, a Diótörő lovagias csúnyasága pedig megidézi a klasszikus tündérmesék felnőni vágyó és ugyanakkor attól rettegő kisgyermeki ambivalenciáját. Bizony, ahogyan Bruno Bettelheim tanítja A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című alapművében, a Diótörő is beavatási történet, a még csak álomként sejtett, és szívszorongva-vágyódva várt felnőttségre való készülődés esztétikai tere és vigasza: jön majd, jön, a veszedelmekkel, ártó és segítő erőkkel teljes valóság, amelynek mélyén még nem ismert tartományok tárulnak fel, jön, közelít – de még van idő, mesélni, álmodozni, készülődni…  Még nekünk, felnőtteknek is van időnk játszani, érezni, tűnődni a gyerekeinkkel. Talán…