Sean Scully: Átutazó - retrospektív kiállítás / Magyar Nemzeti Galéria
2020.12.13.

A kiállítások, és bennük a művek, olvashatók. Scully egyes történetei a szárnypróbálgatásról szólnak, mások az útkeresésről, amelyben a művészettörténeti példaképek kísérik hősünket, de vannak elbeszélései, amelyek az emberi élet legnagyobb tragédiájába vezetik el az olvasókat. SOMOGYI-ROHONCZY ZSÓFIA KRITIKÁJA.

A kiállítások nagyban hasonlítanak a könyvekhez. A hasonlóság nem merül ki abban, hogy az előbbieket éppúgy olvasni kell, mint az utóbbiakat. Felfedezni a bennük rejlő történeteket és belemerülni az egyes alkotások közötti dialógusokba. Hasonlóak azért is, mert vannak közöttük könnyebb és súlyosabb olvasmányok. Sean Scully Átutazó című kiállítása egy igazán súlyos könyvhöz hasonlít. Amolyan korszakalkotó életregényhez. Azokhoz az őszinte, önkritikus áttekintésekhez, amelyek egy emberöltő eseményeit veszik sorra. Nem egy soha véget nem érő szövegfolyamként kell tekintenünk rá, hanem önállóan is értelmezhető, magával ragadó novellák formájában közreadott gondolatokként. Scully egyes történetei a szárnypróbálgatásról szólnak, mások az útkeresésről, amelyben a művészettörténeti példaképek kísérik hősünket, de vannak elbeszélései, amelyek az emberi élet legnagyobb tragédiájába vezetik el olvasóit.

A fürdőző, 1983. Fotó: Trevor Good
A fürdőző, 1983. Fotó: Trevor Good

Az Átutazó tárlata nemcsak az életrajzi regényekkel vagy memoárral való hasonlósága miatt mutat erőteljes nyelvi jegyeket. A művekhez társított szövegrészletek a festő különböző publikációiból származnak, saját maga kommentálja műveit és enged bepillantást életének inspiráló hétköznapi mozzanataiba – például a „kibefordítva” kifejezés megszületésének történetét is megosztja velük, amely kisfiának nyelvi leleményéből és a ruhák kifordítási, illetve kifordítva hordásának aktusából ered. Hétköznapi mozdulat ez, amely mégis egyfajta gondolkodásmódbéli jellegzetességre mutat rá.

Sean Scully Átutazója fiatal éveivel kezdődik, amikor a hatvanas években jellemzően figurális festészetében is feltűnnek a háttérben a színes sávozások, amelyek a kezdeti papír és olajpasztell képeken is helyet, sőt figyelmet követelnek maguknak (Absztrakt négy négyzetes alak, 1966). Nem elégszenek meg a mellékszereppel, így az 1969-es marokkói utazás textilművészeti és építészeti élményeinek hatására az előtérbe kerülnek, sőt főszereplővé válnak. A szuperrácsokkal a hetvenes években a rendetlenséget csempészi be a látszatrendbe Scully, az egymásra rétegződő festék- és térrétegek a sávok op-art képeket idéző rendjében. Ekkor még maszkolószalagok segítik ennek a posztminimalista ízt hordozó rendszernek a kiépítésében, de a spontaneitás alkalmanként itt is feltűnik, a szabályos rendszer elemei között.

Sean Scully történeteit át- meg átszövik a művészettörténeti utalások, tudatosan dolgozik az egyes nagyhírű művészek által felvetett kérdésekkel. A hatvanas évek figuratív és színes képein még a fauvizmus és a német expresszionizmus ragadja meg, így könnyedén ráismerhetünk munkáiban Henri Matisse és André Derain vagy éppen Ernst Ludwig Kirchner hatására, és Paul Klee színfoltokkal játszó festészete is vissza-visszaköszön a korai művein. A hetvenes években aktívan reagál a korszak festészeti diskurzusára, Ad Reinhardt, Agnes Martin és Robert Ryman munkáival elegyednek beszédbe képei. Egyes műveinek célja kifejezetten a rá hatást gyakorló alkotók „összeterelése”, így a Háttérfüggöny (1970) Jackson Pollock ösztönös szabadságának és vadságának, valamint Piet Mondrian higgadt moralitásának és tudatos rendezettségének szintézisét alkotja meg sikerrel.

Háttérfüggöny, 1970. A művész engedélyével
Háttérfüggöny, 1970. A művész engedélyével

Hasonló összegzést hajtott végre A fürdőző (1983) esetében is, ahol Mondrian és Matisse mellé ezúttal Mark Rothkót csatolja be. Nem a jellegzetes elemeknek az összeforrasztása történik meg Scully ezen képein, inkább az adott életműben való mélyfúrás, elemzés és azok „lepárlása” után esszenciájuk együttes felhasználásának lehetünk tanúi. A nagy elődök nem csak kezdeti éveiben jelentenek támpontot, a kétezres évek képeit bemutató Párbeszédek termeiben Vincent Van Gogh és Pierre Bonnard művészetével kezd dialógusba. Meg kellett érnie ezeknek a beszélgetéseknek, hiszen  Van Gogh székét még 17 évesen látja Scully, de egész életművében vissza-visszatér a fiatalkori élményhez.

Scully élettörténete nem mentes a fordulópontoktól sem. A hatvanas évek kezdeti figuralitása után meghatározó marokkói útja először a kézzelfogható figurákról való lemondást hozza, majd második fordulatként 1981-ben az absztrakció „tisztaságának” fordít hátat. „…ha elvesszük a figurát – a házat, a fát és minden mást – a festményről, akkor elvesszük a reprezentációt, és hiányt teremtünk. Ám nem lehetséges hiányt teremteni egy emberi lényen belül […] nem változtathatjuk meg az ember szükségletét a narratív reprezentáció, a világgal való kapcsolat, az érzékiség és minden más iránt. Mindaz iránt, amit a tartalommal asszociálunk” – fogalmazta meg maga a művész. Komplex sávstruktúráiban konkrét alakok nélkül, de annál koncentráltabban vannak jelen a végletekig kiforrott történések. Ahogy a Háttérfüggöny című művéhez rendelt szövegében olvashatjuk: „Próbáltam káoszt teremteni a rendben. Mindig is visszaéltem a renddel. Rendetlen rend.” Az összeillesztett sávozásokkal kitöltött képelemek eltérő méretei, a sávozások különböző ritmikája rajzolja ki elbeszéléseinek eltérő alkotórészeit.

Üres szív, 1987. Fotó: Robert Bean
Üres szív, 1987. Fotó: Robert Bean

A vásznakon megjelenő erőteljes ritmusokra kiváló példa a Kalapálás (1990), ahol Scully a témának megfelelő erős érzelmi hatást vált ki a nézőjéből. A piszkos, fehér alapon durva és kimunkálatlan fekete sávok vertikális és horizontális váltakozásába vonódunk be, a fekete kalapácsokat idéző T-alakok mintha a krampácsolók ritmikus, nyers erejét idéznék. A világos, nyugodt térben szinte döngenek a fekete elemek megállíthatatlan erejükkel. Ebbe a lendületbe és végzetszerűségbe érkezik meg az 1987-es Üres szív, amelyet Sean Scully fia tragikus halálakor készített. Fehérek és feketék váltakoznak itt is, de Kalapálás ereje már nincs meg benne. Inkább idézi egy börtön bezártságát és magányát vagy egy sivatag sivárságát. Mi mást is érezhetne egy szülő gyermeke halálakor?

Ebben az időszakban merül el igazán Scully az ablakok jelenségében. Művein már korábban is megjelentek az insetek, amelyeknek különböző változatos formáit fedezhetjük fel később is, az évtizedek alatt. „Az inset, vagyis a belső egy átutazó egy nagyobb struktúrában, ami asszociálni enged az anyára és a gyermekre, valamire, amit egy nagyobb dolog tart és véd.” Már magának a vászonban megjelenő nyílásnak is van egy felzaklató jellege, amelynek feszültsége az üresség betöltésével sem szűnik meg.

Végül Scully kalandozása a figuráktól mentes absztrakció világában ismét a figuralitáshoz való visszatérést mutatja. Eleuthera sorozatának darabjain második kisfia, Oisín játékát örökíti meg a homokban. Az alumínium lapra festett képek festői gesztusai a legújabb absztrakt művein is megtalálhatók, de a korai fauvizmus és német expresszionizmus hatását mutató jegyek éppúgy visszaköszönnek rajtuk. A tengerparti homokban játszó alak hátterében sávok által jön létre a horizont. Beszédes és sokatmondó sávozások ezek, a Fényarchitektúrák és Tájvonalak sokaságán is belemerülhettünk már segítségükkel a Scully által megfestett végtelen horizontba.

A 2019-es Madonna sorozat képein megjelenik Scully feleségének, Liliane Tomaskónak az alakja, így az anya-gyermek kettősével a festészet történetének nagy hagyományához is csatlakozik, de egyúttal a rá jellemző inset elem megfogalmazása ez szimbolikus módon és a Figura absztrakt és vice versa (2019) című képén fizikai értelemben is.

Figura absztrakt és vice versa, 2019. Fotó: Elisabeth Bernstein
Figura absztrakt és vice versa, 2019. Fotó: Elisabeth Bernstein

Az Átutazó termeiben sétálva egy vákuummal teli közegben találjuk magunkat, ahogy egy lenyűgöző könyv olvasásakor. Kizárjuk az időt, a körülöttünk mozgó közönséget és csak a szöveg van, a rejtett narratíva, a sávokban hol halkan, hol szinte üvöltve jelen levő ritmus és rezgés. Érzékelésre szánt elemek, olvasásra szánt szövegek sokaságával találjuk szembe magunkat teremről teremre haladva. Vaskos és egyáltalán nem könnyű olvasmány ez. A több mint 110 kiállított mű felér 110 remekül megírt történettel. Kihívást jelent, de olyan korszakalkotó, hogy mindenki számára kötelező.

A szövegben olvasható idézetek a kiállításon olvasható falszövegekből származnak. Sean Scully Átutazó című kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában a járványügyi intézkedések értelmében jelenleg nem látogatható, a kiállítás eredeti tervek szerint 2021. január 31-ig várja a látogatókat.