Az igazság talán odalett a nagy király halálával, ám Mátyás személyének és családjának, azaz a Hunyadi/Corvin-dinasztiának a kultusza máig él és virul, amint erről már a tárlat első méterein meggyőződhet a Budapesti Történeti Múzeum látogatója. A Corvin Tükör című kiállítás ugyanis a jelen időből visszafelé haladva mutatja be a históriai személyiség ábrázolásának, s részben értékelésének, valamint család- és keresztneve felhasználásának változatos történetét, s ha épp a Reneszánsz Év díjnyertes, szinte kivétel nélkül szellemdús Mátyás-képregényein megérzik is az erősen alkalmi jelleg, hát a Corvin Mozi és köz, a Corvin Áruház és a tetején rezideáló mulatóhely (amit már most kultuszhelyként említ az ismertetőszöveg), vagy akár a vonatkozó belvárosi luxushotel szerepeltetése máris erős bizonyíték a “Corvin-brand” napjainkban is attraktív vonzerejének igazolására.

S aztán jönnek hosszú sorban a további cégnevek és áruvédjegyek, melyek között tudatos névválasztásra és értelmezésmódosulásra egyaránt találhatni példákat. Az utóbbi esetet alkalmasint a Mátyás Pince történetével érzékeltethetjük a legkönnyebben, hisz e kedvelt étterem eredetileg a tulajdonos, bizonyos Baldauf Mátyás révén nyerte el nevét, ám igen hamar az egykorvolt uralkodó emlékezetének jeles fenntartójává vált. Más márkák, mint a Hunyadi János keserűvíz és a Szilágyi Erzsébet fürdőszappan (“piros a pecsétje” – olvashatjuk reklámján a rövidke Arany-idézetet), vagy akár a majd’ évszázadhosszig fennálló Mátyás Király Fogadó szándékoltan építettek e bejáratott nevek népszerűségére.

S itt leljük természetesen a Corvin és Mátyás nevek politikai-ideológiai felhasználásának nevezetesebb történeti kázusait is: az országgyarapító és nemzeti dinasztiát teremtő Hunyadi Mátyás tiszteletét a Horthy-korszakban, a tudományokat támogató fejedelemre való hivatkozást a Corvin-lánc létesítésekor, az 1940-es Mátyás-év kolozsvári ünnepségeit, s a gyászos 1943-as esztendő leventéket harcra buzdító Mátyás-sportévét. De bőven akadnak felfedezésszámba menő érdekességek is, mint például és kiválólag a századelőn, a Tattersalban megrendezett Mátyás korabeli lovagi játékok arisztokratikus extrawurstját, melynek egykorú beszámolóját (Vasárnapi Újság) képernyőn lapozgathatja át az érdeklődő.

Mátyás utóéletének gazdagságát legalább körvonalaiban felmérve, nyilvánvalóan ostobaság lenne a tárlaton valamiféle teljességet számon kérni, ám az arányproblémákról alkalmasint mégis ejthetünk néhány szót. Miután az összeállítás csak a Mátyás-ikonográfia történetének megjelenítésében halad túl a XIX. századon, alighanem a költő és hadvezér Zrínyi Miklós mellőzése éppúgy érthető, s méltányolható megoldás, akár a Nagy Sándor ismertetőjegyeivel felruházott, illetve Nagy Lajos népmesei vonásait megöröklő Mátyás–figura kezdeti évszázadainak hanyagolása. Ám az már kevésbé védhető, hogy a XIX. század bőven tárgyalt kultusztörténeti fejleményeinek sorában miért nem kerül szó Mikszáth témába vágó regényeiről (Szelistyei asszonyok, A kis prímás), vagy épp az amúgy is kissé mostohán kezelt Hunyadi Lászlót szerepeltető népszerű operáról.

De a XX. század áttekintése is rejt néhány problematikus pontot, túl a Corvin Mozi múltjának, megvalósult és megvalósulatlan rekonstrukciós terveinek már–már helytörténeti aprólékosságú bemutatásán, illetve a Mátyás-kultuszt pár évre gyűlölt személyével elfedő (s azt akaratlanul is átszínező) Rákosi elhagyásáról. A középső nevét Korvin Ottó iránti tiszteletből viselő Hollós Korvin Lajos például nemcsak feltalálható a tárlaton, de még az ún. “ál–Nemecsek–perben” játszott szerepéről is értesülünk, ellenben Jankovich Ferenc Mátyás–regénytrilógiája említetlenül marad, akárcsak a Helyey László narrálta Mesék Mátyás királyról rajzfilmsorozat, noha ez utóbbi műalkotás aligha túlbecsülhető jelentőséggel bír jelenkori Mátyás–képünk diadalmas népszerűségében. Aki nem hiszi, nézzen bankreklámokat!