Schnábel Zita: Egy tervező nemigen tud ismeretlenül bejelentkezni egy rendezőhöz, vagyis egyértelműen a második. Boross Martinnal egy gimnáziumba jártunk, közösen kezdtünk el hányattatott körülmények között helyszínspecifikus előadásokat készíteni, együtt indult a pályánk. Ördög Tomi is régi ismeretség, osztálytársak voltunk, vele és Kovács D. Danival is valamiféle ízlésközösség köt össze. Kelemen Kristófnak Balázs Juli tervező ajánlott: ez egy véletlen, de nagyon jó találkozás volt, már dolgozunk a következő munkákon. De a legelső ajánlólevél a pályámon, ami felrakott a térképre, Bodó Viktor volt: lehetett egy olyan benyomás rólam az elején, hogy ha az ő szűrőjén átmegy az ember, akkor valamit csak tud… 

 

 

SZ: Azért nagy ajándék vele dolgozni, mert rohamtempóban lehet mellette fejlődni. Extrém terhelésnek teszi ki az embert, de közben végig érezni a bizalmát. Nem én voltam az első tervező, akinek pályakezdőként megadta a bizonyítás lehetőségét. Nem könnyű felvenni a tempóját: mindenkinek azonnal reagálnia kell, miközben röpködnek az ötletek, és folyamatosan azt vizsgáljuk, hogy jó-e, működik-e a dolog.

 

 

SZ: Igen, amikor érettségiztem, a Ledarálnakeltűntem ment a Kamrában, ami meghatározó volt a számomra. De kamaszként szerencsére a Krétakör nagy korszakát is elcsíptem, akkoriban fertőzött meg a színház: a Siráj, a Liliom, Pintér Bélától A sütemények királynője vagy Mundruczó Kornéltól a Frankenstein-terv, és persze Ascher Ivanovja.

 

 

SZ: Unikális, amit csinál. Nem azt láttam, hogy egy meglévő szókészletből dolgozik, amiből mondatokat alkot, hanem ír egy teljesen új ábécét. A közös munka ilyen szempontból nem hozott meglepetést.

 

 

SZ: Viktortól azért is lehet olyan sokat tanulni, mert nem mellesleg kiváló tervező is. Nagyon résen kell vele lenni, mert ha az ember nem elég gyors, akkor ő már ki is találta a díszletet. Azok az igazán sikerült díszletek, amikor a rendezői és a térkoncepció elkezd egymásra hatni, és egy idő után az egyik már nem leválasztható a másikról. Erre a gondolkodásra kell rátalálni, és a tervezőnek mernie kell olyan javaslatokat is tenni , amik befolyásolhatják a rendezői koncepciót, hiszen természetesen a rendező is belenyúl a díszletbe. A végén a kettő egybeolvad: nem létezhetnek egymás nélkül. Ha ez nem történik meg, akkor egy általános díszlet születik, amiben bármi eljátszható, de épp az a célunk, hogy egy bizonyos előadást csak egy bizonyos díszletben lehessen előadni. Együtt találjuk ki a sínt, amin végig megyünk. 

 

 

SZ: Mindegyik egymástól radikálisan különböző gondolkodási folyamat volt. A Krakkennél nulláról indultunk: hallgattam, ahogy Mózsik Imrével, akivel közösen írták a darabot, beszélgetnek, figyeltem a kulcsszavakat, azt, hogy merre megy a történet, miken nevetnek, és egyszer csak beugrott egy lerobbant, szocialista időkből való tér. A Shaxpeare-mosónál egy valóságban létező tér volt az alap, ezt kérte a színpadra Viktor. Ott az volt a feladat, hogy hogyan jelenjen meg egy folyosószerű (!) tér az Örkényben, ahol nincs hátsószínpad. Hogyan lehet úgy torzítani, összeollózni a valóság részleteit, hogy megtartsam azt az atmoszférát, ami miatt Viktor arra rákattant. A kastély története megint más: korábban beszélgettünk, és mondtam Viktornak, hogy van pár ötletem arra, hogyan lehetne egy labirintust színpadra állítani, ő pedig lecsapott erre, és Hamburgban Kafka regényét ajánlotta. 

 

 

SZ: Nézői szemmel értem a szétválasztást, de én nem tudnám így besorolni őket. Mindent az dönt el, mit kíván meg az anyag, mi a tér, mik a lehetőségek. Egy tantermi előadásban, ha belepusztulok, akkor sem lehet egy csomagtartónál nagyobb helyigényű ötlettel előállni. A hamburgi színház nagyszínpadán viszont csak a forgó tizenkét méter széles, a nézőtéren 1200 ember ül: nagyon meg kell tolni látványban is, hogy ott valami megéljen. A „láthatatlan díszlet” kapcsán muszáj megjegyeznem, hogy a Kurázsiban a forgó-zongora-mászóka megoldása elképesztően nehéz munka volt. A látszólag egyszerű, nem tolakodó díszletekért ugyanannyira meg kell harcolni: gondolkodásban és kivitelezésben egyaránt. A Megfigyelők külön kategória, mert bár olyan elemekből épül, amik egy nappaliban is lehetnének, a végeredmény nagyon távol áll egy reális tértől.

 

 

SZ: Mindig elérzékenyülök, mikor először belépek a díszletbe az első állításkor, ez a pillanat nekem szinte fontosabb, mint a premier, olyan adrenalinlöketet ad. Itt már a próbadíszlet olyan volt, amivel kis túlzással kiegyeztem volna véglegesnek. Mondok mást: a  kommunikáció rendkívül gördülékeny. Óriási segítség volt, hogy nem nekem kell egyensúlyozni a színpadi stáb igényei és a műhely megfontolásai között, mert a munkájuk már eleve össze van hangolva.

 

És eközben mégis én vagyok az egész kivitelezés feje, semmi sem történik a tudtom nélkül. A műhely a színpadi stábbal közösen tervezi meg, hogyan lehet könnyen bontani és építeni a díszletet. A mi labirintusunk tizenegy méter széles és közel hat méter magas, középen egy lifttel. A legelső építést irreálisan rövid idő, négy óra alatt teljesítették, majd a következő egy hónapban minden nap lebontották, reggel pedig visszaépítették, körülbelül egy-másfél óra alatt. Elképesztően flottul működik minden. Mivel nem tudtam, mikor dolgozhatok megint hasonló körülmények között, nem álltam ellen a kísértésnek: amit csak lehetett, beletettünk ebbe a díszletbe. 

 

 

SZ: Viktor bármerre jár a világban, a színházban vagy a szállása környékén hamarosan megkezdődik valami felújítás : állványozás, flexelés, építkezés, hangzavar, felfordulás. Ezen évek óta nevetünk a stábbal, és ez az élménye adta az alapötletet, hogy egy felújítás alatt lévő térrel dolgozzunk. Ez nagyon jól ráolvasható A kastélyra: az állványzat elvileg elfed valamit, de kérdés, hogy egyáltalán ott van-e maga a kastély, vagy csak egy állványrendszert látunk magunk előtt. Másképp: hol ér véget az állvány, hol kezdődik a kastély – ha egyáltalán ott létezik… Rengeteg verziót építettem az állványokból, kipróbáltam, mit lehet velük kezdeni, és lassan jutottam el oda, hogy gyűrűs szerkezetbe kell rendezni. A labirintus felépítésű tér tulajdonképpen magától fejlődött ki, én csak felfedeztem a logikáját. A felfelé építkezés is lényeges volt, hogy az állandó alá-fölérendeltség térben is meg tudjon jelenni.

 

 

SZ: Nagyon izgultam, hogy jó lehetőségként tekintenek rá, vagy majd kikérik maguknak… Az első jó jel az volt, hogy amikor az olvasópróbán megmutattam a terveket, megtapsoltak. Én azt hittem, hogy ez itt így szokás, aztán Viktorék elmondták, hogy nem, ez spontán volt. Megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy milyen kreatív színészekkel dolgozunk, mert az volt a legfontosabb célom, hogy játéklehetőséget nyújtsak számukra, és mindenki örömmel kísérletezett. Különösen jólesett, hogy a premierbulin a színház egyik vezető színésznője elmondta, hogy egy ilyen díszlet ajándék a színész számára, és hálás, hogy ilyen térben dolgozhatott.