November 28-án, szombaton három hangversenyt követhettünk élőben az interneten: egy délelőtti kamarakoncertet, egy kora esti zenekari programot és egy különleges késő esti hangversenyt, amelyen Beethoven Nagy Fúgája az eredeti vonósnégyes-változat mellett két különböző átiratban is elhangzott. Az alábbi beszámoló az első két hangversenyről szól.

 

Egyik koncertprogram sem adta alább fajsúlyos remekművek sűrű szövedékénél: az első két hangversenyen összesen hét, a hallgatótól is meglehetős koncentrációt követelő művet hallhattunk, amelyek közül talán csak a csellószonáta és az utolsóként eljátszott 4. szimfónia volt egészében véve derűsnek nevezhető. Az effajta megalkuvást nem ismerő, koncentrált műsorszerkesztés – amely néhány más minőségi fesztiválunkról, például az előző heti kamara.hu-ról is ismerős – persze éppen az előadókkal szemben támasztja a legszélsőségesebb követelményeket. Nem lehet tehát nem a legnagyobb elismeréssel adózni Keller Andrásnak, aki (a harmadik koncerttel együtt számolt) tíz műsorszám közül nyolcban lépett fel, négyszer hegedűművészként és négyszer karmesterként, anélkül, hogy a koncentráció csökkenésének bármilyen jelét mutatta volna.

 

A délelőtti kamaraprogram két és fél óra tiszta zene volt, három pódium-átrendezésnyi, lélegzetvételnyi szünettel. Nyitószámként a Kreutzer-szonáta (op. 47) csendült fel Keller András és Várjon Dénes revelatív előadásában. Jól emlékszem arra, amikor néhány évvel ezelőtt ugyancsak ők játszották ezt a darabot a Zeneakadémián, amikor is az volt a benyomásom, hogy Várjon Dénes őserejű zongorázása mellett Keller igen jelentékeny zenélése valahogyan a második helyre szorult. Nos, ezúttal semmi ilyesfajta benyomásom nem volt – ellenkezőleg, úgy éreztem, hogy két egyenlő súlyú művész rendkívül kiegyensúlyozott, vagy inkább egyenlők interakcióiból kibontakozó, hallatlanul izgalmas előadásának lehetünk tanúi. Ha ezt nevezzük klasszikának, akkor játékuk a klasszikus ideál megtestesítője volt annyiban is, hogy a zene leszűrt-idilli-ellágyuló és zaklatott-drámai pólusait csakúgy, mint az érzelmi spektrum összes többi jelenlévő árnyalatát egyenrangúan kezelte és hangsúlyozta.

 

Az emlékezetes kezdést az op. 70 no. 1-es trió követte, Keller András, Perényi Miklós (cselló) és Balázs János (zongora) előadásában. Elismerésre méltó produkció volt ez is: a nyitótételben tompítás és szépítés nélkül csodálkozhattunk rá Beethoven nyers-érdes vonásaira az anyag magas fokú szervezettségének rendje mögött; költőien szólalt meg a lassú tétel sóhajos és kitárulkozó zenéje, mialatt a két vonós csodálatos hangi-zenei összhangja már-már egyetlen hangszer benyomását keltette; a zárótétel előadása pedig éppen azáltal vált igazán izgalmassá és jelentékennyé, hogy a Presto tempó ellenére is meg tudták mutatni a tétel bensőséges és differenciált minőségét. Ami a zongoristát illeti, ő – gondosan kidolgozott, lekerekített és érzékeny játéka ellenére – semmiképp sincs birtokában annak az intenzív kisugárzásnak, amely mindkét partnerének sajátja. Balázs játéka a korrektnél jóval több, ám a magával ragadónál kevesebb volt.

 

Az A-dúr csellószonáta, amelyet Perényi Miklós és Várjon Dénes játszott ezután, sajátos és igen sikerült gyümölcse Beethoven középső alkotóperiódusának: érett, rendkívül vonzó, már-már schuberti módon dallamközpontú kompozíció. Perényi és Várjon azonban messze nem elégedett meg a „hálás” darab „szép” előadásával: a derű mellett a mennyei tisztaságú hangok sem hiányoztak, a Scherzo tündér-szökellése acélos tartást rejtegetett a felszín alatt, s a varázslatos Adagio cantabiléből kirobbanó záró Allegro vivace minden felszabadultsága mellett is mélységeket hordozott, túlcsorduló boldogságot sugárzott. Perényi és Várjon karcolhatatlan tökéletességű interpretációjából mintha maga a szerző szólt volna hozzánk, mindenféle közvetítés nélkül.

 

A délelőtti hangverseny mindezek után még egy op. 132-es a-moll vonósnégyest is tartogatott számunkra – a Hungarian Quartet (vagy ha le szabad fordítani a mi nyelvünkre is: Magyar Vonósnégyes) – rendkívüli erejű és mélységű interpretációban. Éspedig olyasfajtában, amely a kései, küzdelmes, a tetszetősséget tüntetően kerülő nagy ciklusok egyikét mégiscsak elbűvölő zenei élménnyé teszi anélkül, hogy megpróbálna szelídíteni a mű által bejárt szélsőségeken. De szirupossá sem válik soha; még a „Heiliger Dankgesang” Istennek szóló kitárulkozásában is ott a visszafogottság. Minden tétel mélyen megértett és teljes koncentrációval megformált előadói teljesítménnyel, külön-külön is emlékezetes élménnyel szolgált, az előadók kiforrott összhangjával és egy sor ragyogó zenészi-hangszerjátékosi megnyilvánulással; a kvartett minden tagjától hallhattunk az adott zenei pillanatot beragyogó pillanatokat. Jól esik visszagondolni a nyitótétel éteri bevezető hangjaira és a gyors rész vivőerejére, az Allegretto főrészének makacs-eszelős motívumismételgetéseire és a groteszk és elvarázsolt trió különlegesen érzékeny hangindításaira; a centrális tétel eksztatikus pillanataira vagy a appassionato zárótétel monumentalitására és ugyanitt Keller magasrendű dallamformálására.

 

Baráti Kristóf

A két koncert tetőpontjának mégis a Hegedűversenyt éreztem, amely a kora esti program nyitószáma volt Baráti Kristóf szólójával, a Concerto Budapest közreműködésével és Keller András vezényletével. A délelőtti remeklések után bebizonyosodott, hogy mutatis mutandis a zenekar is ugyanolyan koncentrált és kiemelkedő teljesítményre volt képes ezen a napon, mint a nagyszerű szólisták. Az előadás és az egyész nap katartikus élményét azonban számomra Baráti játéka jelentette. Mindez együtt oda vezetett, hogy a mű teljes tartama alatt megbabonázva figyeltem az előadás minden pillanatát, s félek, hogy elfogulatlan képet nem is tudok adni a hallottakról. Baráti játékának földöntúli tisztasága (most elsősorban persze nem az intonációra gondolok) és szárnyalása, a hang és a dallamformálás nemessége, ami – minden finomsága és átszellemültsége mellett – győzedelmesnek és gyémántkeménységűnek is bizonyult, csak efféle sántító metaforákban érzékeltethető valamennyire. Baráti csöppentett zsenialitása (© by Szőllősy András) azután a zenekar tagjaira is átragadt, ahogy azt többek között Fábry Boglárka misterioso timpanihangjai vagy a fafúvósok szebbnél szebb szólói megmutatták. Hadd emeljem még ki az élménytömegből az álomszerű lebegésű lassú tételt, amelynek költészet volt minden egyes hangja.

 

A c-moll zongoraverseny szólóját a nap harmadik zongoristája, Berecz Mihály játszotta. Kitűnő előadás részesei voltunk – ez Bereczről is elmondható, aki a tőle most már megszokott harmonikus nyugalommal zongorázott, számos izgalmas részlettel, akcentussal, remek technikával, briliáns trillákkal és futamokkal. A lassú tételt kifogástalan érzékenységgel és érett komolysággal játszotta; mégis azt az összbenyomást keltette, hogy ebben a szerepkörben még nem tett szert ugyanarra az imponáló biztonságra és intenzív személyes kisugárzásra, amely kamarazenélését máris jellemzi. Berecz Mihály művészete azonban napról napra tovább érlelődik, s az út vége még beláthatatlan.

 

A hangversenyt záró szimfónia előadása a mű idilli vonásait emelte ki, és mindvégig lekötötte a hallgató figyelmét fegyelmezettségével és precizitásával, eleven ritmikájával, robbanékonyságával, érzelmi intenzitásával. Magával ragadó volt a lassú tétel nyugalma, majd érzelmeinek egyre magasabb hőfoka – Klenyán Csaba csodálatos megszólalásával. A Scherzo (Allegro vivace) kissé már a 8. szimfóniát felidéző, lebegő szürrealitása is szépen érvényesült. Valamiképp az egész szimfónia a nap folyamán megtett megerőltető utazás fáradalmait vezette le, a szó legnemesebb értelmében.