Interferenciák 2020
2020.11.30.

Az Interferenciák nemzetközi színházi fesztivált ebben az évben – a már unalomig ismételt okok miatt – online, ingyenesen szervezte meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A fesztivál tíz napja alatt igen sokféle előadás láthatott az, akinek volt türelme monitoron színházat nézni. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Most, a színház nélküli időkben joggal éltetjük az online színházat, és keressük annak kézzelfogható előnyeit. De egy online színházi fesztivál után azért kikívánkozik belőlem, hogy elmondjam: előadásfelvételt nézni nemcsak nem adja azt az élményt, mintha színházban ülnénk, hanem egész egyszerűen borzalmas. Ha a felvétel jó minőségű, a kameraállások, az operatőri fókuszok, valamint a színpadkép kivehetetlensége (távolról túl aprók a díszletelemek, közelről nem tudjuk őket térben elhelyezni) még akkor is nagyon megnehezítik a befogadást, egy előadás mélyebb megértését – egész egyszerűen kívül maradunk rajta.
 
Színmű cím nélkül / Platonov
Színmű cím nélkül / Platonov
Mindettől függetlenül el kell mondanom, hogy az Interferenciák idén nagyon jól kihasználta az online fesztiválban rejlő potenciált, mert élt például azzal a lehetőséggel, hogy nemcsak térben, de időben is utazhat. Így nem csak friss előadásokat vett fel a programjába, hanem akár a kilencvenes évekből is láthattunk produkciókat. Ilyen volt például a Színmű cím nélkül / Platonov című előadás is, amelyet Lev Dogyin állított színpadra 1997-ben társulatával, a Maly Drama Theatre-rel.
 
Részleteiben átgondolt, finom előadás ez, remek színészi alakításokkal és szemet gyönyörködtető, rendkívül költséges díszlettel. A színpadon egy naturalista pontossággal megformált, fából készült üdülőt (dácsát) látunk stéggel, alatta víz, derékig érő, a tér nézőkhöz közelebbi felében pedig homokos vízpartot. Habár egy ekkora medencét estéről estére megtölteni iszonyú pazarlásnak tűnik, tény, hogy a víz – pláne ilyen mennyiségben – különösebb megerőltetés nélkül képes igen sok mindent kifejezni: a részegséget, az élvezetet, a kétségbeesést, a szereplők nedves-homokos ruhája pedig a bemocskolódást, amely miatt időnként át kell öltözniük, hogy aztán úja összekoszolják magukat. Költői naturalizmus ez, ahogy a színészvezetés is, talán sosem láttam még olyan (nem fizikai színházi) előadást, amelyben a szereplők ilyen sokszor és ilyen változatosan érintették volna meg egymást. A színpad egy állandóan nyüzsgő-mozgó tér, tele emberekkel, az Anna Petrovna házában dolgozó személyzet még a legintimebb pillanatokban is rendezkedik, pakolászik vagy (mivel e szerepeket zenészek játsszák) háttérzenét szolgáltat. Egy Platonov-előadásnál mindig kardinális kérdés, hogy a címszereplő valóban olyan zseni-e, akit környezete és körülményei nem engednek kibontakozni, vagy inkább csak középszerű figura, akit környezete rajongó tekintete emel önmaga fölé. Szergej Kurisev Platonovként ügyesen egyensúlyoz e kettő között, ahogy a társulat többi tagja is azon dolgozik, hogy ez eldönthetetlen maradjon számunkra az utolsó pillanatig.
 
(LÁT)HATATLAN
(LÁT)HATATLAN
Ha azt mondtam a Platonovra, hogy költői, akkor ehhez képest a költőiség szubsztanciája Leta Popescu LÁT(HATATLAN) című előadása, amely egyszersmind az egyik legkülönlegesebb előadás, amit ezen a fesztiválon láttam. A Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciója egy trilógia része, melynek másik két darabja az (IN)KORREKT (Reactor, Kolozsvár) és az (EL)KÉPESZTŐ (Temesvári Nemzeti Színház). E három előadást – bár egészen más jellegű szövegekkel dolgozik – kollázsszerű összeállítása köti össze elsősorban. A (LÁT)HATATLAN szövegeként Popescu román és magyar verseket használ. Az összesen egyórás produkció nagy feladatot vállal: a makrokozmosztól indul és hét rövid szekvencián keresztül (Bolygó - Földrész - Ország - Város - Család - Emberpár – Egyén) a mikrokozmosz felé tart. Közérzeti jelentés ez arról, milyen éppen itt, ezen a bolygón, ezen a földrészen, ebben az országban, ebben a városban, ezekkel az emberekkel és ezzel az öntudattal/egóval élni. Bocsáss meg, hogy rólad csinálok előadást – ezt mondja egy női hang az előadás elején, és mi nem tudjuk, ki a megszólított, de ahogy halad előre az előadás egyre biztosabbak leszünk benne, hogy a kolozsvári néző az. Ez a hangulatjelentés különben nem túl rózsás, a vizsgálódás tárgya ugyanis törékenységünk, esendőségünk, végességünk. Nem véletlen, hogy megidéződik benne Las von Trier Melankólia című filmje. A színpadon elhelyezett rengeteg tárgy (soknak közülük egyetlen funkciója tényleg csak e rendetlenség megteremtése) fölött egy meteort látunk, amely lassú tempóban közeledik a játszók felé, mutatva, hogy talán a világ megérett a pusztulásra. Ugyanakkor Popescu ennél pozitívabb olvasatot is felkínál számunkra az előadás színlapján: „az összes társadalmi álarcunk mögött - amelyeket olyankor öltünk magunkra, amikor a véleményünknek kell hangot adni, állást kell foglalni, be kell sorolni egyik vagy másik táborba -, minden esetben ugyanaz a törékeny valami található: vágyódásunk a jóra, a belső nyugalomra”.
 
Az ember tragédiája. Fotók: Interferenciák
Az ember tragédiája. Fotók: Interferenciák
Az Interferenciákon láthatta a közönség Silviu Purcărete Az ember tragédiája-rendezését is, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának előadásában. Purcărete és Visky András dramaturg igen bátran nyúlt a nagy magyar klasszikushoz, meglepően sok szöveget húzott ki belőle, amelyek az előadást jóval feszesebbé és mozgalmasabbá tették, mint ahogy azt a Madách-adaptációktól megszoktuk. Ugyanakkor e húzások kissé fragmentálttá is tették a jeleneteket, és nehezen érthetővé azt a logikát, hogy Madách szerint hogyan alakul a történelmi korok változásának szükségszerűsége, és miért éppen így követik egymást a színek. A prágai szín teljes eltüntetését például joggal érezhettük egy fontos logikai láncszem eliminálásának. Az alkotók számára viszont láthatóan fontosabb volt egy másik, a Madách-műben szintén fontos mozzanat kiemelése, mégpedig a szabad akaraté, vagyis annak teljes hiányáé. Ádámnak soha olyan kevés döntési lehetősége nem volt még talán, mint ebben az előadásban. A történelmi korokon nem tudatosan, a saját döntései okán halad végig (az egyes színekre adott konklúziók kevés kivétellel hiányoznak a színpadi szövegből) az emberiség történelmén. A nagyobb erők bábja ő Évával együtt, a keretszíneken kívül az Ádámok és Évák (színenként más-más színészek alakítják őket) fehér álarcot viselnek, hangjukat pedig mindig két másik színész adja – ők a színpad szélén mikrofonba beszélnek helyettük.
 
Ebben az előadásban Luciferből sem egy van, hanem mindjárt három. Balázs Attila, Bandi András Zsolt és Tokai Andrea öltönyös, keménykalapos, sétapálcás Luciferek, amolyan régimódi politikusoknak tűnnek, és úgy is viselkednek: hidegvérrel és precizitással irányítják a tér átrendeződéseit. Lényegében ők azok, akik Ádám helyett döntéseket hoznak, az első (és az őket követő sok) emberpár az ő játékszerük. Aztán persze szokás szerint eljön az utolsó szín, ahol beszolgáltatják játékukat Istennek, aki itt a szokásoktól eltérően nem bölcs öreg férfi, hanem egy elviselhetetlenül nyávogó, hamisan éneklő, magas női hang. Nála minden bizonnyal a három Földön rendezkedő politikus-Lucifer is sokkal jobb választás, de mint említettem, Ádámnak minimális választási lehetőség sem adatik ebben az előadásban.
 
Az általan felsorolt előadásokból is nyilvánvaló, hogy a 2020-as Interferenciák előadásai igen sokféle témát, színházi nyelvet és megformálási módot választottak. A Horizontok témameghatározás is ezt a sokféleséget, vagy inkább bizonytalanságot jeleníti meg, erre pedig bizonyíték Tompa Gábor fesztiválbeharangozója, amelyet még akkor írt, amikor az sem volt biztos, hogy online vagy offline fesztivál lesz idén Kolozsváron. Mindazonáltal nagy nyereség számunkra, hogy a színház – komfortzónájából kilépve – megtartotta az idei Interferenciákat, ráadásul úgy, hogy az előadásokat ingyen hozzáférhetővé tette huszonnégy órára mindenki számára. A szervezők igen rugalmasan viszonyultak ehhez a rémes helyzethez, amelyre remélhetőleg már nem fogunk emlékezni két év múlva, a következő fesztivál alkalmával.
Szerző: Puskás Panni