Amikor az amerikai filmakadémia 2003-ban rangsorolta az elmúlt 100 év leggyűlöltebb intrikusait, Mildred Ratched, a Száll a kakukk fészkére főnővére az előkelő ötödik helyezést érte el az ötvenes listán. Filmben (is) szereplő kitalált karakterek közül nála csak Hannibal Lectert, Norman Batest, Darth Vadert és a gonosz nyugati boszorkányt az Óz, a csodák csodájából szerették jobban utálni az akadémia tagjai (ebben a sorrendben).

 

Az oregoni elmegyógyintézet szenvtelen, passzív-agresszív munkatársa, az intézményi terror szimbóluma igazi legendának számít az ördögi gonoszságú figurák körében, amióta Ken Kesey 1962-es Száll a kakukk fészkére című regényében megjelent – megformálásáért a Miloš Forman rendezte azonos című filmben Louise Fletcher 1976-ban Oscar-díjat is kapott.

 

Sarah Paulson

Úgy fest, a kíméletlen főnővér az extravagáns showrunnernek, Ryan Murphynek is sikert hozott: már eleve egy komoly licitháborúban dőlt el, hogy melyik streamingszolgáltatónak adja el a Mildred Ratched karakterén alapuló sorozattervét, amely aztán megvalósulva extra nézettséget eredményezett a nyertes Netflixnek. A szolgáltató október közepi győzelmi jelentése szerint bemutatója óta 48 millióan látták a tízrészes előzménytörténetet, ami nemcsak azt bizonyítja, hogy a Netflix saját gyártású új sorozatai közül 2020-ban a Ratched volt a legnézettebb (update: egészen addig, amíg A vezércsel le nem nyomta a maga 62 milliós nézőszámával), de azt is, hogy a provokatőr Ryan Murphy mégiscsak megérte azt a 300 millió dollárt, amennyiért a szolgáltató öt évre lekötötte a kreatív energiáit.

 

Ha tehát a sikert a nézettségben mérjük, Murphy és a főnővér jó befektetésnek bizonyult a Netflix számára. Más lapra tartozik, hogy a hullámzó teljesítményéről és polgárpukkasztó stílusáról elhíresült showrunner tényleg maradandó sorozatot alkotott-e. Ebben a tekintetben a Ratched sajnos fokozatosan romló színvonalat mutat.

 

Murphy szériája látszólag előzménysorozat, hiszen Oregon helyett jó 15 évvel korábban játszódik Kaliforniában, egy Lucia nevű kisvárosban, ahová Mildred Ratched azért érkezik, hogy munkát szerezzen magának nővérként egy elmegyógyintézetben. Az első részek kifejezetten ígéretesnek mondhatók – mintha egy film noirt néznék színesben: elegáns, titokzatos nő (Sarah Paulson) szállást keres egy sziklára épült tengerparti motelben. A lakók között ott a puhakalapos, magándetektív küllemű férfi (Corey Stoll) is, akinek rögtön megakad rajta a szeme, és a tettek mezejére lép. A többi szereplő sem tűnik érdektelennek: a szanatóriumot egy filippínó doktor (Jon Jon Briones) vezeti, aki miközben anyagi támogatásért kilincsel az Aranypolgár Orson Wellesére hajazó kormányzónál (Vincent D’Onofrio), olyan forradalmi eljárásokkal kísérletezik a pszichiátriában, mint a lobotómia, ami már önmagában is elég hátborzongató. Az elmegyógyintézet alagsora ráadásul egy többszörös gyilkos (Finn Witrock) börtöneként szolgál, akinek – hogy, hogy nem –  van valami köze a mi Mildredünkhöz.

 

Sharon Stone

Ha a sorozat maradna ezen a noiros, pszichothrilleres, kicsit Hitchcockra, nagyon Brian De Palmára játszó nyomvonalon, mindannyian jól járnánk. Az 1962-es Cape Fear és az ugyancsak remek Scorsese-feldolgozás, a Cape Fear – A rettegés foka fő zenei motívuma (zeneszerző: Bernard Herrmann) rendszeresen visszaköszön a sokkoló jelenetek alatt. A képek hol zöldbe, hol vörösbe úsznak át a szereplők lelki állapotához igazodva, egyszóval Murphy folyamatosan bombázza az érzékeinket a hangulatot fokozandó – hipnotizál a színekkel, a zenével, a bizarr kameraállásokkal, az osztott képmezős megoldásokkal. Ám sajnos ugyanaz történik egy ponton túl, mint ami már olyan sokszor megtörtént Ryan Murphy alkotásai esetében: nem azt kapjuk, amit vártunk, pontosabban a várakozás és vágyakozás felcsigázása után valami egészen közepes, majdhogynem közhelyszerű, didaktikus történetet vagy inkább zagyvaságot nyomnak le a torkunkon.

 

Túl sok a mellékszál, a sztori pedig egyre inkább csúszik bele valamiféle grand guignollal nyakon öntött szappanoperába. Felbukkan a milliárdos Lenore Osgood (Sharon Stone) egy majommal a vállán és egy fiúgyermekkel (Brandon Flynn) az oldalán, akinek hiányzik az összes végtagja; pár rész erejéig láthatunk egy Bonnie és Clyde-szerű tiszta románc-történetet; a mélypont pedig annak a páciensnek (Liz Femi) a cselekményszála, aki többszörös személyiségzavarának köszönhetően hol gyerekként, hol sztármuzsikusként ad elő kínos nagymonológokat.

 

Murphy még esztrád freak showja alatt sem feledkezik meg arról, hogy hangot adjon meleg büszkeségének: Ratched nővér a kormányzó sajtófőnökének (Cynthia Nixon) hatására ébred rá saját szexuális orientációjára, és a luciai ápoltak apropóján is hangsúlyossá válik egy leszbikus szál: a grand guignol részeként borzongva nézhetjük végig, milyen embertelen módszerekkel akarták kezelni a másságot, amikor még betegségnek tartották.

 

Egyszóval Ryan Murphy címszereplőjének a nevén kívül nem sok köze van a Száll a kakukk fészkére főnővéréhez. A Ratched csak abban az értelemben nevezhető előzménysorozatnak, hogy az oregoni évek előtt játszódik, de a szériában felbukkanó Mildred Ratched semmilyen értelemben nem emlékeztet a Miloš Forman filmjében megjelenő főnővérre. Persze mondhatjuk azt, hogy majd a második szezonban (amelynek egyébként már megágyaztak az első évad végén) tovább fejlődik a karakter, és lassan elkezd átalakulni azzá az oregoni főnővérré, aki joggal jutott fel a filmakadémia listájára, de tartok tőle, hogy Murphy inkább csak a cselekményt fogja még tovább bonyolítani. Rosszabb esetben: agyonbonyolítani.

 

A sorozat adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található.