Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SODRÓDÁS

Géraldine Schwarz: Emlékezet nélkül – Egy európai család története a második világháborútól napjainkig
2020. nov. 29.
„Ott ülni ebben a csodálatos teremben, és hallgatni, amint a meghívott harminckét ország minden egyes képviselője azt mondja, szíve szerint befogadná a menekülteket, de legnagyobb sajnálatukra azt kell mondaniuk, hogy... ez nem lehetséges – nos, mindez nagy tanulság és nem kis trauma volt számomra”. Golda Meir, „zsidó megfigyelő”. VÁNDOR JUDIT RECENZIÓJA.

Először összeszorul az ember torka és ökle, értetlenül csóválja a fejét, nem érti, hogyan történhetett meg, hogyan felejtődött el, majd csak áll, néz és azt kérdi, hogyan kezdődhet újra. Gondolom, valami hasonló érzelmi állapot késztethette Géraldine Schwarzot kutatásra és írásra.


Géraldine Schwarz német-francia családból származik, újságíró, jelenleg Berlinben él. Emlékezet nélkül című esszéregényében azt feszegeti, milyen válaszok születtek Európában a hitleri nácizmusra és a holokausztra. A kötet első kétharmada családja történetével, a családi és társadalmi emlékezéssel, felejtéssel és az emlékezésmunka jelentőségével foglalkozik, míg az utolsó harmad napjaink politikai helyzetét vizsgálja. Schwartz következtetése óvatos, nem állítja, hogy az emlékezésmunka feltétlenül megvéd a szélsőségektől, csak azt mondja, hogy ott, ahol ez nem, vagy csak felületesen, mentő-mítoszok megteremtésével történt meg, mint az NDK-ban, Ausztriában, Franciaországban (és Magyarországon, tegyük hozzá), ott napjainkban nagyobb lehetősége és tere támad a szélsőjobbnak és a pro-fasiszta képződményeknek.

Apai nagyszüleim se az áldozatokhoz nem tartoztak, se a hóhérokhoz. Emellett semmilyen hőstettel nem hívták fel magukra a figyelmet; nemhogy bármiféle bűnt nem követtek el, de még túlbuzgósággal se nagyon lehetett vádolni őket. Csak afféle Mitläuferek voltak, olyanok, akik úsztak az árral.” Ők voltak a többség. Aztán amikor véget ért a háború, igyekeztek minden elfelejteni. Elvégre úgy kényelmesebb.

Évtizedekkel később unokájuk a család magdeburgi bérházának pincéjében gondosan bedobozolt iratok között talált levelezésből megtudja, hogy apai nagyapja, Karl Schwarz 1938-ban a zsidó Julius Löbmanntól megvette a Löbmann & Co. céget. 1948-ban Julius Löbman, az akkor már Chicagóban letelepedett egyetlen túlélője a családnak, ügyvédjével együtt követelte a jogos kártérítést. Kettejük levelezéséből kiderül, milyen önsajnáltató, a valóságról tudomást venni nem akaró módon írt Géraldine nagyapja. Arról panaszkodott (egyébként a valóságnak megfelelően), milyen súlyos anyagi nehézségekkel küzd a háború utáni Németországban ő és a családja. Vajmi kevés megértést vagy figyelmet szentelt Julius szenvedéstörténetének, nem tudta, nem akarta felfogni a maga szerepét a zsidók vagyonának elkobzásában „…én sohasem hoztam Önt kényszerhelyzetbe, a lehető legbarátibb légkörben jutottunk el a megegyezésig…”, írja őszinte meggyőződéssel, hiszen mint annyian mások, ő is csak a korábbi törvények betűje szerint cselekedett. És a nagyapa még hosszan sorolja panaszait az égbekiáltó igazságtalanság miatt, ami őt és a családját érte. Löbman családjáról valahogy nem esik szó.

Így kezdődik az a lebilincselő esszéregény, melyben három generáción keresztül követhetjük nyomon a Schwarz család történetét.
Géraldine Schwarzot, akár túlélőkkel készít interjút, akár családtagjaival beszélget, iratokat böngész, ugyanaz a kérdés foglalkoztatja: hogyan néztünk-nézünk szembe történeteinkkel, a történelemben játszott szerepeinkkel, a felelősségünkkel? Európához és valamennyi európaihoz intézi kérdését: elvégeztük-e múltunkon a továbblépéshez elengedhetetlenül szükséges emlékezetmunkát vagy nem? Mert ha nem, annak súlyos következményei vannak, lesznek.

A szerző a személyes, családi történet szálait a nagyobb történelmi szövedék szálai közé fonja. A nácizmus előretörésének bemutatására a nagyszülők generációjának családtörténetét hívja segítségül, a felismerés és felelősségvállalás már a szülei – francia édesanyja és német édesapja története, amely a hatvanas évek ifjúsági mozgalmai történetével párhuzamosan halad. Édesapja, Volker (sz.: 1943) a háborúról csak olvasmányai alapján szerezhetett ismereteket, mert Kurt nem tudott vagy nem akart róla beszélni, az iskola pedig nem nagyon törekedett arra, hogy pontos képet fessen a közelmúlt történéseiről, és elgondolkodtasson a felelősségvállalás kérdéseiről.

Geraldine Schwarz
Geraldine Schwarz

Géraldine a francia oldalt is kutathatta. Itt is személyes élményekkel kezdte, amikor a francia kollaborációt, a Vichy-kormány ténykedését, a francia zsidók deportálását tanulmányozta. Édesanyja, Josiane, a háború után a Párizshoz közeli Drancy mellett utazott el nap mint nap az egyetemre menet. Innen vitték a zsidókat Auschwitzba – s a háború után az itteniek azt állították, nem tudták, milyen célt szolgált a tábor. Géraldine anyai nagyapja, Lucian csendőr volt a megszállt területek és a szabad zóna közötti határmenti Mont-Saint-Vincent faluban. Sok zsidó szökött itt át, igaz, a nagypapa – úgy mondta – amikor lehetett, szemet hunyt, de a közeli Montceau-les-Mines-ben látták, ahogy a francia csendőrök összeterelik a zsidókat. Számos beszámoló említi, hogy francia csendőrök a németekkel kollaborálva gyűjtötték be a zsidókat, a gyerekeket is, buzgón teljesítve a kvótát, amit a németek még meg se szabtak.

A háború után a kollaboránsokat megbüntették, kiközösítették, s megszületett a francia ellenállás Gaulle-ista mítosza, amely egészen 1963-ig erősen tartotta magát, ám ebben az évben megjelent Robert Paxton könyve, a La France de Vichy, amely szerint a francia lakosság alig több mint 2 százaléka volt tényleges ellenálló. Schwarz rámutat, hogy a tagadás évtizedei alatt, amikor a franciák a németek áldozatának tekintették magukat, eltúlozták az antifasiszta ellenállásban való részvételüket, nem foglalkoztak a francia-náci kollaborációval. Ezzel nemcsak magukat vezették félre, hanem teret nyitottak annak is, hogy megerősödjenek a szélsőjobb erők.

Ha a családon belül nem is, a két nemzetnél a szembenézés és felelősségvállalás végül csak bekövetkezett. Willy Brandt 1970. december 7-én Varsóban térdre ereszkedett a gettófelkelés áldozatainak emlékműve előtt, ez jelképezte annak az új Németországnak a létrejöttét, amely vállalja a felelősséget múltjáért és bűneiért; Franciaországban pedig 1995-ben Jacques Chirac a Vél d’Hivnél (Vélodrome d’Hiver, a téli kerékpárpálya) tartott emlékünnepségen ismerte el a Vichy-kormány szerepét és felelősségét.

A könyv utolsó harmadában a szerző hangot és nézőpontot vált, elszakad a családtörténettől, áttér az európai résztvevő országok történéseinek ismertetésére. Elemzi Olaszország és Ausztria helyzetét a háborúban, innen jut el napjainkig, többek között kitér a sajnálatos magyar viszonyokra is, mintegy intő példát mutat arra, mi történik egy nemzettel, ha nem hajlandó a lelkiismeretvizsgálatra és a felelősség tisztázására, mekkora veszedelmet hordoz az elakadás. Elgondolkodtató, hogy ne mondjam ijesztő olvasni, milyennek látszunk kívülről, de bármennyire egyetérthet az olvasó a szerzővel, mégis az az érzése, hogy ezeken a lapokon már egy másik könyvet és történetet olvas, eltűnik a személyes szál, és vele a varázslat is.

Eltűnnek az előző részek élettel teli, lélegző figurái, megszűnik az egyéni történetek és a történelem szoros kapcsolata, épp az, ami könyv nagyobbik részét élővé teszi, és ami gondolkodásra készteti az olvasót, felveti azt a kérdést, hogy ha én lettem volna abban a helyzetben, vajon hogy viselkedtem volna. A családtörténeti rész első szakaszában Schwarz a kis kapitulációk, a cseppnyi engedések, apró feladások lépéseit vizsgálja, amelyek azután az európai zsidóság kiirtásához vezettek. A „hogyan történhetett meg?” súlyos kérdésére persze nincs igazán feloldozó válasz, hogy vajon a kicsinyes, önös érdek, a félelem, a közöny vagy a de facto antiszemitizmus tette mindezt lehetővé. Azzal kell szembe nézni, hogy ez bűn akkor is, ha az adott kor adott törvényei szerint nem büntetendő cselekmény.

Mi történik, ha nem dolgozzuk fel a történelmi igazságtalanságokat, ha nem nézünk szembe a szerepünkkel?  A történelmet gyakran az áldozatok és az üldözők, hősök és gazemberek narratívájának kettősségére építik, holott a történelemben a többség Mitläufer, az árral sodródó csendes résztvevők története is. Nem tudhatjuk, hogyan viselkedtünk volna egy adott helyzetben, de azt tudjuk, hogyan kellett volna viselkednünk. És hogyan kell majd viselkednünk, ha ilyesmi újra bekövetkezne. Ezt nem szabad elfelejteni.

A meggyőző és olvasmányos kötetet két remek fordító, Ádám Péter és Kiss Kornélia ültette értő módon magyar nyelvre.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek