Az Oscar-díjas Alan Ball 1999-es kirobbanó sikere óta a tévéképernyőkön talált otthonra és a háttérben ügyködve olyan sorozatok felett bábáskodott, mint a Sírhant művek vagy a True Blood. Legújabb projektjével végre kiáll a fényre és az írás mellett a rendezői feladatokat is magára vállalja. Több szempontból is személyes kötődésű nagyjátékfilmmel teszi mindezt: az Uncle Frank részben édesapja életéből merít inspirációt, részben saját gyerekkorából, vagyis az 1970-es, ’80-as évek Amerikájának déli államaiban élő meleg fiatalként. 

 

Ebből a közegből származik a Paul Bettany által alakított címszereplő is, aki a neves New York Universityn tanít irodalmat. Konzervatív, red state családjától tisztes távolságot tartva, csak az ünnepekre látogat haza. Ezeken az alkalmakon kerül közelebb unokahúgához, Beth-hez (Sophie Lillis), akit hozzá hasonlóan álmai messzebbre szólítanak a megyehatárnál. Miután a férfi szorgalmazására elhatározza, hogy egyetemre jelentkezik, természetesen New Yorkban köt ki, és nem telik bele sok idő, hogy kiderüljön számára nagybátyja féltve őrzött titka. Frank élettársa ugyanis nem az a hölgy, akit korábban Beth édesapjának bemutatott, hanem egy arab származású férfi.

 

Az első fél órában felvázolt coming-of-age történet elegáns perspektívaváltással coming out sztorivá alakul, ahogy a hangsúly Bethről átkerül Frankre és ezzel együtt az elbeszélésmód is nagyot fordul. Egy szívroham elragadja Frank édesapját (Stephen Root), a család vasmarkú pátriárkáját, két főszereplőnk pedig kénytelen azonnal autóba szállni és hazatérni. 

 

Így veszi kezdetét egy klasszikus road movie, keresztül a hetvenes évek elmaradott déli államain, à la Green Book. Pontosabban akár az is lehetne belőle. Szerencsére azonban Ball más megközelítést választ, mint a 2018 legjobb filmjének járó Oscar-díj nyertese. Ahelyett, hogy a közegre jellemző kollektív szegregációra összpontosítana (legyen szó feketékről vagy melegekről), az író-rendező családi és személyes konfliktusokat boncolgat a sorsfordító autóúton keresztül.

 

Az út folyamán flashback szekvenciákból bontakozik ki lassan Frank életének meghatározó traumája, rajta keresztül pedig mélyen elfojtott démonjai. Általuk az addigi emelkedett hangnembe sötétebb árnyalatok szivárognak be. Ballnak kivételes érzéke van a dráma és a humor finom keveréséhez, és ezt itt mesterien kamatoztatja. Azzal, hogy képes humorral és felszabadultan kezelni súlyos témáit is, sikerül elkerülnie a pátosz csapdáját, de mégsem bagatellizálja el annyira, hogy ne lehessen komolyan venni. Egyszerre származnak vicces és feszült jelenetek a bizarr szituációból, hogy két meleg férfi egy fiatal lánnyal utazik keresztül Amerika legelőítéletesebb államain.

 

Wally (Peter Macdissi), Frank szerelme, ugyanis a tiltás ellenére titokban csatlakozik a road triphez. A rögtönzött trió nyers és csiszolatlan dinamikája könnyedén továbbgördíti a cselekményt a nehézkesebb szakaszokon is, és interakcióik talán még a legrosszindulatúbb homofób szívét is meglágyítanák. Karakterein keresztül Ball finoman és prédikálás nélkül érzékelteti az előítéletek abszurditását. A meleg liberális New York-i professzor és a végletekig konzervatív, vallásos déli rokonok sem azok, akik első látásra tűnnek. 

 

Ehhez persze elengedhetetlen volt a tehetséges stáb. Paul Bettany évődő professzora mellett az Az-filmekből ismert Sophie Lillis gond nélkül megállja helyét a naiv kislányból tudatos hősnővé fejlődő Beth-ként. A túloldalon családtagjaikat alakító legendák, mint Margo Martindale, Steve Zahn, vagy Judy Greer segítenek megőrizni a reprezentáció kiegyensúlyozottságát.

 

Egy politikailag túlfűtött klímában üdítő tud lenni, ha egy társadalmi kérdésekkel foglalkozó film képes elhatárolódni a közélettől, az Uncle Frank pedig ebbe a szerencsés kategóriába tartozik. Álláspontjait és véleményét nem rejti véka alá, de nem is démonizálja azt, aki nem ért vele egyet. Helyette inkább megérteni és megértetni akar. Rendezője számára több ez, mint egyszerű visszatérés a játékfilm világához. A személyes kötődéseket akkor is érezzük, ha nem tudunk a cselekmény inspirációjáról, karakerei hitelesebbek annál, hogy csupán egy tehetséges alkotó elméjének szüleményei legyenek. Ez a minden pórusából sugárzó intim természet az, amitől ennyire hiteles és húsbavágó emberi dráma válik belőle. Sajnos ugyanez okozza a film egyik legfőbb gyengeségét is.

 

Miután a három kalandor megérkezik a szülői házba, minden addig előrevetített belső feszültség és külső konfliktus révbe ér, Frank pedig kénytelen szembenézni múltja legsötétebb árnyaival. Innentől a coming-of-age tinifilmből road movie-vá gyúrt cselekmény klasszikus családi kamaradrámává fejlődik, mint egy alternatív Augusztus Oklahomában. 

 

A többek közt drámaíróként is alkotó Ball nem szűkölködik mondanivalóban, és úgy tűnik, ebbe a másfél órába megpróbált mindent belesűríteni, amit csak a családról, a másságról, a coming outról és a gyermekkori traumákról gondol. Ami regény formában remekül működhetne, filmen túl soknak bizonyul és ez érződik is rajta. Az utolsó harmadra Beth központi karaktere háttérszereplővé süpped, és az addig szépen kiegyensúlyozott hangnem egyszerre melodrámába fordul. Mintha Ball a végére ébredt volna rá, hogy elfelejtett hollywoodi lenni. Ezért aztán gyorsan kapott is a film egy hollywoodi befejezést.

 

Ball gyakorlatilag három film cselekményét próbálja a tökéletes családi drámává összefércelni. Tragédiája pedig az, hogy önmagában mindháromból remek film vált volna, így azonban leginkább a hiányérzet marad erős. Ami nagy kár, mert Frank története eredeti és végtelenül szerethető megközelítése témájának. Legnagyobb erénye – hogy nem fél önmaga lenni – okozza legfőbb gyengeségét is: a nagy őszinteségben megfeledkezik az önkritikáról.