Hilde Østby és Ylva Østby: Titokzatos memória
2020.12.06.

A könyvrecenzió címéhez igyekeztem emlékekkel, emlékezettel kapcsolatos verscímeket vagy idézeteket felidézni. De sajnos mindet elfelejtettem. Hilde és Ylva Østby könyvéből megérthetjük, miért. VÁRADI ANDRÁS RECENZIÓJA.

Kicsit visszamegyünk az időben a saját, külön bejáratú emlékeim tartományába. Kutatótársam, barátom irodájában ülök, amíg rá várok, belenézek az íróasztalán nyitva lévő vastag kézikönyvbe. A memória molekuláris alapjai, egy neves amerikai tudós munkája. Igen, ez a barátom kutatási területe, de a memória mibenlététről még sohasem sikerült jó definíciót hallanom tőle. Talán ez a könyv… de a rövid bevezetés nem visz előre. Így szól: „A memóriát lehetetlen definiálni, inkább álljon itt előszóként egy jellemző történet. Az egyetemen, ahol dolgozom, Bob az egyik legjobb barátom. Kiváló ember, mélyen gondolkodó, elmélyült tudós. Fejlődésbiológus, zebrahalakkal, tudományterülete egyik ígéretes állatmodelljével foglakozik. Egyik nap átmentem a laborjába: – Bob, egy kis baj van - mondtam neki -, az a helyzet, hogy a diákok panaszkodnak rád. Sérelmezik, hogy képtelen vagy megjegyezni a nevüket. – Bob rám emelte égszínkék szemét, amelyből ártatlan értetlenkedés sugárzott. – Az előadásomra több mint száz diák jár, hogyan tudnám megjegyezni a nevüket? – Nem Bob, nem róluk van szó, hanem arról az öt diákról, akikkel nap mint nap, sőt némelyikükkel évek óta együtt dolgozol a laborban. Ők sérelmezik. – Bob szeme még ártatlanabbul csillog. Lassan válaszol: – Megtanulok egy diákot, elfelejtek egy halat."


Ennyi a sok száz oldalas kézikönyv előszava. Ilyen egyszerű lenne? Ha valami újat akarunk megjegyezni, megtanulni, a memóriánkban elraktározni, akkor annak a felejtés révén kell helyet szorítani? Amit Bob állított - bármily egyszerűen is hangzik - egyáltalán nem egyszerű.

Nem véletlenül adta a Hilde Østby-Ylva Østby norvég szerzőpáros a Titokzatos memória címet a Park Kiadó gondozásában nemrégiben magyarul megjelent könyvének. Ők ketten testvérek, egyikük, Ylva neurobiológus/pszichológus kutató, nővére pedig író. Nyerő páros. Visszatérve a felejtés és a memória kapcsolatához, az Østby nővérek nemrég írtak egy „Miért lényeges része a felejtés az emlékezésnek” (Why forgetting is a critical part of remembering) című ismeretterjesztő cikket. Szóval lehet, hogy Bob fején találta a szöget, amikor a diákok és a halak antagonisztikus viszonyát hozta fel mentségül?

Østbyék könyve a hippokampusz körüli titkokkal kezdődik. Egy majd hetven éve elkövetett végzetes orvosi műhiba révén jutott a tudomány – kis túlzással – a memóriakutatás Rosetti-kövének birtokába. Egészen addig az volt az elfogadott nézet, hogy az emlékek szerteszéjjel, az agy legkülönbözőbb részeiben keletkeznek és őrződnek meg. 1953-ban William B. Scoville agysebész egy rendkívül súlyos epilepsziában szenvedő betegét merőben új műtéti megoldással kívánta meggyógyítani. Azt gondolta, ha az agy nemcsak az egyik, hanem mindkét oldalán eltávolítja a hippokampuszt, akkor a műtét legalább kétszer olyan eredményes lesz, mint az akkoriban használt egyoldali beavatkozás. A beteg a műtét után magához térve az elmúlt két-három évből semmire sem emlékezett. Memóriája a másodpercek, tulajdonképpen az adott pillanat hosszúságában „működött” csak. Henry Molaison, ez a műtéten átesett páciens neve, akinek kilétét csak halála után fedték fel, állapota kicsit javult, életvidám volt, és szívesen állt a kutatók rendelkezésére. Tulajdonképpen az egészen rövid távra terjedő memóriája szinte normálisan működött, de amikor egy egyszerű labirintus-feladatot kellett volna megoldania, arra képtelen volt. Többszázadik nekifutásra sem. Mert neki minden nekifutás az „első” volt, ugyanis a korábbiakra nem emlékezett. Ezek a vizsgálatok vezettek ahhoz a nézethez, hogy a hippokampusz feladata az emlékek tárolása addig, amíg azok „megérnek” és agykéregben valahol máshol rögzülnek. Mivel Henry a műtétet három évvel megelőző életére nem, de a korábbiakra eléggé jól emlékezett, ezért a kutatók azt gondolják, a hippokampuszban mintegy három évig tárolódnak az emlékek. Henry talán a legtöbbet vizsgált emberi lény, a műtét után még több mint ötven évig élt, és mindig szívesen vette a kutatók látogatását. „… az ember, ameddig él, tanul. Én élek, maguk pedig tanulnak” – mondogatta.

Nézzük az ellenkező végletet: Szolomon Seresevszkij újságíró volt, a harmincas években egy leningrádi lapnál dolgozott. A fordító, Domsa Zsófi, aki nagyon szép munkát tett le asztalunkra, itt a leningrádit szentpétervárinak fordította. Persze, lehet, hogy a norvég szerzőket hagyta cserben a történelmi memóriájuk, és ők felejtették el, mi volt a város neve a harmincas években. Sebaj. A lényeg az, hogy Sz.S. (szinte) mindenre, amit hallott, látott vagy olvasott, emlékezett. Egyszerűen nem lehetett megállapítani, meddig terjed az emberi emlékezet. Később jövedelmezőbb foglakozást talált magának, „emlékezőművész” lett, nem tudtak olyan nehéz, értelmetlen szöveget felolvasni, bonyolult táblázatot elébe tenni, amire ne emlékezett volna egészen pontosan. Gyerekkoromban azzal bolondítottam a barátaimat, hogy fejből tudom az összes budapesti telefonszámot. A poén az volt, hogy a hozzájuk tartozó előfizetők nevét persze nem. Seresevszkij nyilván az összes leningrádi telefonszámot tudta volna a hozzájuk tartozó nevekkel együtt, ha létezett volna a Szovjetunióban telefonkönyv. Ezt a páratlan képességet a tudomány a szinesztézia névvel illeti. Kiderült, hogy minden egyes élményt egy erős szín, illat ill. szag vagy íz kísért az ő esetében. Megtanult szándékosan felejteni, de ez gyakran nagy erőfeszítésébe került. Sajnos azt nem tudjuk, hogy az ő agya, főleg a hippokampusza hogyan nézett ki, különbözött-e az átlagostól, mert halála után az agyát nem őrizték meg.

Az, hogy az állatok is emlékeznek nem meglepő. Hiszen a macska milyen óvatosan kerüli el azt a szekrényajtót, amelyik fájdalmasan becsípte valamikor a farkát!  De arra csak az ember képes, hogy bizonyos emlékeket akaratlagosan felidézzen. Amit néha nosztalgiázásnak is szoktunk nevezni.

De hogy az „atavisztikus” elemeknek mekkora a szerepe a memóriában, arra álljon itt egy híres irodalmi példa. Proust az Eltűnt idő nyomában című hétkötetes regényfolyamában egy hársfateába mártott francia teasütemény (a madeleine) révén idézi fel az emlékeket. Igen, az ízek, az illatok… És az állatok is így vannak ezzel. Milyen érdekes, hogy a szaglóközpontunk a hippokampusz közelében helyezkedik el.

Az írás elején említett barátom időnként a budapesti orvosegyetemen tartott előadást a memória, a tanulás molekuláris alapjairól. Amikor első ízben, a hallgatóság számára ismeretlenként belépett a terembe, meghajolt a kétszáz diákból álló közönség előtt, és anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, a táblához lépett. A krétát keresztben tartotta a kezében, és így vastag vonalakkal és óriási méretben egy rövid szót írt fel a táblára. Azt, hogy SZAR. Szembefordult a hallgatósággal, és hosszú másodpercekig várt. Majd megfordult, letörölte a táblát, újból meghajolt, és bemutatkozott. – Azt a csúnya szót, amit az imént a táblára írtam, nem fogom szóban elismételni - mondta. – De garantálom önöknek, hogy nagyon hosszú ideig, talán egész életükben emlékezni fognak arra, hogy bejött ide egy ismeretlen pasas, és ezt a szót írta fel a táblára. Hogy miért ragad ez meg a memóriájukban… nos, erről fog szólni a mai előadás, a memóriáról, amiről nem tudjuk egészen pontosan, hogy hogyan működik.

De az Østby nővérek könyvéből azért jó sok mindent megtudunk róla. Például azt, hogy fejleszthető-e az emlékezet, vagy lehetséges-e a lehetetlen dolgokat elhinni és azokra emlékezni, ahogy arra a királynő biztatta Alice-t Lewis Carroll könyvében. Amit másképpen talán úgy lehet megfogalmazni, vajon mire emlékezünk, amikor olyan emléknyomok maradnak meg az agyunkban, amelyek nem igazak. Ez a hamis emlékek archívuma. És persze az egyik leghosszabb fejezet a felejtésről szól. „Az igazság az, hogy kénytelen vagyunk együtt élni a felejtéssel, jobb, ha beletörődünk, átadjuk magunkat neki, hadd végezze csiszoló-faragó munkáját…” írják a szerzők.

Nem tudok ellenállni a kísértésnek, a végére ide kell másolnom a memória legjobb definícióját:
„A memória az az izé, ami hogyishívjákokat mozgat meg.” (Dévényi Tibor: Dr. Ezésez Géza karrierje avagy Tudósok és Rágcsálók, Gondolat Kiadó, 1980).

Elég jól emlékszem kutatói pályámnak arra a néhány korai évére, amit Dévényi Tibor laboratóriumában töltöttem. Talán nálam még működik az az izé…

Szerző:  Hilde Østby,  Szerző:  Ylva Østby,  Fordító:  Domsa Zsófi,  Cím:  Titokzatos memória,  Kiadó:  Park Kiadó,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  299 oldal,  Ár:  3990 Ft