Beavatási eskü / HBO
2020.11.24.

A Hollywood-közeli szekta pénzügyi és pszichológiai manipulációiról szóló Beavatási eskü elszektásodó világunk emblematikus dokumentumsorozata. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Aligha lehetett volna jobban időzíteni az HBO dokumentumsorozatát, amely pont akkor ért véget, amikor októberben 120 év börtönre ítélték Keith Raniere-t, a NXIVM (ejtsd: nexium) szekta vezetőjét. Raniere anyagilag és testileg is kihasználta a személyiségfejlesztő csoportnak álcázott szervezet női tagjait, akik az önsanyargatásig szigorú diétán éltek, rendszeresen lefeküdtek Raniere-rel, és a monogramját forró vassal égették az ágyékük fölé.
 
Legalábbis így szól az Amerikában óriási botrányt kavart NXIVM mínuszos hírként kivonatolt sztorija, melynek hallatán bárkiben joggal merülhet fel a kérdés: miért vetették alá magukat önként okos és sikeres nők egy szexuálisan, mentálisan és pénzügyileg is kizsákmányoló szektának? Az egyiptomi-amerikai dokumentumfilm-rendező házaspár, Jehane Noujaim és Karim Amer (A tér, A Cambridge Analytica sztori) sorozatának legfőbb erénye, hogy alapos válaszokat ad a miértekre, és magától értetődővé teszi, hogyan tudta a félelmetes szektavezér helyett leginkább egy jóllakott rendszergazdára hasonlító Raniere behálózni még az amerikai film- és sorozatipar elismert képviselőit is.
 

A NXIVM Sikervégrehajtó Programja (ESP) tulajdonképpen úgy működött, mint egy gyorsított terápia, amely látszólag sikeresen iktatta ki a résztvevők pánikbetegségeit, szorongásait, vagy akár Tourette-szindrómáját is. A magát 240-es IQ-jú, tudós zseninek beállító Raniere olyan személyiségfejlesztő programot dolgozott ki, amely azt ígérte, hogy segít kontroll alatt tartani az ember félelmeit, ezért különösen népszerű volt az önértékelési zavarokkal küszködő színészek körében. Az ESP-t a legtöbben olyan revelatív élményként élték meg, mint mikor Timothy Leary először nyalt LSD-t, és Raniere módszereire az emberi lélekhez kapott megoldókulcsként tekintettek. Ezzel a mámoros, önbeteljesítésként megélt élménnyel fogták meg a tehetős és befutott embereket, akiket aztán egyre beljebb csalogattak a piramisjáték-szerűen felépített, a szcientológiához egészen hasonlatos, bár annak nevetségesnek tűnő mitológiai történeteit egypontnullás pszichológiai bölcsességekre cserélő bűnszervezetbe.
 
A szigorúan hierarchikus rendszer (Raniere-t kötelező volt élharcosnak hívni), az ártalmatlanul bizarr rituálék (a rangot jelző sálak viselése, köszöntéskor szájra puszi), az anyagi függés kialakítása (ahogy egyre feljebb lépdeltek a ranglétrán, úgy kellett egyre több drága személyiségfejlesztő tanfolyamon részt venni, de nagy pénzt keresni mindig csak a következőt szinttől lehetett), és persze a személyiséget lebontó és újrahuzalozó Sikervégrehajtó Program mind arról gondoskodott, hogy pénzügyileg a céghez láncolják és mentálisan alávessék Raniere akaratának a tagokat.
 
Legfőképp a fiatal, csinos és szőke lányokat, akiket Allison Mack, a Smallville című Superman-sorozat színésznőjének vezényletével igyekeztek beszervezni és csontsoványra fogyasztani a NXIVM női jogokért küzdő szervezetében, a DOS-ban. Raniere kívülről közhelyes önsegítő tanfolyamnak tűnő szervezetében épp az volt az ördögi, hogy a személyiségük feletti kontroll elérésének illúziójával fosztották meg az embereket a szabad akaratuktól, és a női érdekérvényesítésért meghirdetett küzdelem jegyében tették szexrabszolgává a nőket. A kizárólag nőkből álló DOS is hierarchikus rendszerben működött, amelyben „urak” alá voltak beosztva a „szolgák”, akiknek minden evés előtt engedélyt kellett kérniük, ha megszegték a szabályokat, vezekeltek, és végül legnagyobb próbatételként Keith Raniere és Allison Mack kezdőbetűiből álló emblémát égettek az ágyékuk fölé. A Sikervégrehajtó Program a személyiség kiteljesedését gátló félelmek kiiktatását célozta meg, s mi nagyobb bizonyítéka lehet a félelem legyőzésének, mint ha önként vetik alá magukat a megbélyegzésnek? S hogyan uralhatnák teljesen a testüket, ha nem tudják tartani a kiszabott kalórialimitet? És ha nem teljesítik a napi tervet, ha nem dolgoznak akár 21 órát egy nap, ha nem adják oda magukat önként és boldogan Raniere-nek, talán nem a kicsinyes félelmeik foglyai maradnak?
 

A Beavatási esküben a szektából kilépett és a lebuktatásáért komoly jogi és sajtóharcot vívó tagok magyarázzák el szimpatikus közérthetőséggel, hogy a NXIVM épp az alapfélelmeik megszüntetése miatt lehetett olyan csábító, de ezzel is tartotta függésben az embereket, akik a legalapvetőbb önvédelmi mechanizmusukról, az intuíciójukról mondtak így le. Az HBO sorozata többet is feszeget a #metoo kirobbanása óta felmerült legfontosabb kérdések közül: mi a beleegyezés, mi számít manipulációnak, és ha valaki látszólag szabadon dönt, miként cselekedhet mégis rejtett kényszer hatására. Ugyanakkor nemcsak a fizikai erőszak helyett pszichológiai manipulációt alkalmazó szexuális kizsákmányolás, hanem a karizmatikus vezetők általi megvezetettség, majd a bennük való csalódás és ezt követő mély hitválság miatt is rendkívül kurrensnek érződik a sorozat.
 
A szektás filmek (A mester, Fehér éjszakák), dokuk (A hit börtönében) és sorozatok (Wild, Wild Country) népszerűségét aligha kell magyarázni, a zárt világokba történő bepillantás izgalma éppúgy hozzájárul, mint annak felismerése, hogyan sodorhatnak minket a kételyeink és a kiábrándultságunk karizmatikus pszichopaták karjaiba. A Beavatási eskü azért is olyan húsba vágó, mert a NXIVM mellett a végletekig szektásodott világunkról is mond valami alapvetőt, amelyben már nem is kell titkos társaságokba belépni, hogy egymással sehol se érintkező, párhuzamos világokban létezzenek az emberek. Egy jobb- és egy baloldali, egy republikánus és demokrata pont annyira nem ért szót a másikkal, mint egy szektában élő és azon kívülről ámuldozó ember, ebben a szétszakadtságban pedig különösen fontosnak tűnik, hogy a Beavatási eskü mind a kilenc óráját arra áldozza, hogy érthető közelségbe hozzon irracionálisnak tűnő döntéseket, amikről a néző úgy véli, ő sosem hozná meg őket, mert így ráébredhet, mégsem választják el világok attól, akit amúgy reflexből elítél.
 
Ez a komótos, mindent megmagyarázó kilenc óra a sorozat legfőbb erénye és hátránya is egyben. Az először a Raniere világjobbító utópiáját felvillantó, a borzalmakba apró lépésenként beavató dramaturgiából jobban megérthetjük, miért lehetett csábító egyeseknek a NXIVM világa, ugyanakkor azt is kockáztatja, hogy már az elején elkapcsolnak a nézők, akik csak a harmadik rész végére értesülhetnek arról, hogy mire is fut ki a történet. A Beavatási eskü is a klasszikus hollywoodi dramaturgiát követi, amelyben az első harmad végére kell beiktatni az első nagy csavart, csak ez a fordulat itt nem fél, hanem három óra után történik meg. A maratoni játékidő pedig még úgy is rengeteg önismétlést és üresjáratot tartalmaz, hogy a rendezőknek tengernyi archív anyag állt rendelkezésükre annak köszönhetően, hogy Raniere egója miatt a tagoknak minden vele folytatott beszélgetést fel kellett venniük, hiszen minden mondatából tanulhatnak valamit, de az élharcos házi dokumentaristája, Mark Vicente is bőséggel forgatott anyagot.
 
Kilenc órára Claude Lanzmann-nak volt szüksége, hogy megörökítse a holokauszt áldozatainak krónikáját (Soá), és nem a Beavatási eskü alkotóinak, akik bármilyen alaposan is göngyölítik fel a szekta pszichológiai manipulációit, mégsem tudják relevánsan kitölteni a teljes játékidőt. Így kaphat külön jelenetet a szektából távozó tagok pakolása, utazása, de még az is, hogy a Raniere-hű lánya kiszabadításáért küzdő tévésztár, Catherine Oxenberg répadzsúzt készít a munkatársainak. A Beavatási eskü, amelynek elkészültét a #metoo mellett alighanem a streaming-szolgáltatókon zajló dokumentumfilm- és sorozatboom tette lehetővé, egyben az áldozata is ennek a dokurobbanásnak, amelyben a sorozatos tartalmaknak a nézők minél hosszabb távú lekötését kell szolgálnia, függetlenül attól, hogy mit diktál az alkotói szándék.
 
Akadnak egyéb hiányosságok is, például az igazán erős emberi dráma elmaradása (a lányáért harcoló anya történetének kimeneteléről nem értesülünk, mert arról külön sorozatot forgattak egy másik csatornán), de a Beavatási eskü lassúsága ellenére is izgalmas, és néha manipulatívnak tűnő szerkesztettségével együtt is precíz és legfőképp humánus sorozat. És rendkívül tanulságos is, mert kiábrándítóan pontos látleletet közöl arról, milyen könnyű még a legokosabb embereket is megvezetni, és azt a kijózanító kételyt ülteti belénk, hogy a hírek és a vezetők után egy újabb alapvető referenciapontban, önmagunkban sem bízhatunk. A sorozat jövőre folytatódik, a 2018-ban kezdődő tárgyalásokról tudósít, és immár Keith Raniere is meg fog szólalni benne.

A Beavatási eskü elérhető az HBO GO-n.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: HBO, HBO GO 2020