Interjú Pál Andrással
2020.11.23.

Aznap beszélgettünk, amikor leálltak a színházak. A Radnóti társulata szinte egész nap próbált, hamarosan bemutatták volna a Don Carlost. A próbaszünetre már sejteni lehetett, hogy mi várható. Pál Andrást arról kérdeztem, hogyan lehet koncentrálni a szinte naponta változó körülmények között. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Pál András: A bizonytalanság eddig is benne volt a levegőben, a készenléti állapot amúgy is hozzátartozik a szakmánkhoz. De ez teljesen más, már az is nehéz volt, hogy harmadháznak játszottunk. Egészen a mostani időszakig el voltunk kényeztetve a teltházakkal, teljesen más volt a hangulata azoknak az előadásoknak. De nagyon hálásak vagyunk, hogy vannak nézők, akik még ebben a helyzetben is kíváncsiak ránk. Ma hoztak egy rendeletet arról, hogy nem tarthatunk előadásokat. Már elég régóta súlyos helyzetben vagyunk, ami komoly feszültséget, zaklatottságot, nyugtalanságot okoz a színészekben.

Revizor: A Don Carlost próbáljátok, november végén lett volna a bemutató. Most hol hagyjátok abba? 

PA: Az első felvonás végénél tartunk nagyjából, egy összpróbaszerű pillanatnál. Miközben a színpadon próbáltunk, folyamatosan ülésezett a vezetőség, hogy mi legyen a továbbiakban. Amíg nem mondták ki, hogy leállunk, addig úgy dolgoztunk, ahogy szoktunk. Most kimondták, és innentől nem tudom, mi következik… Mindenkinek vannak még folyamatban lévő munkái, amiket csinálnia kell: tanítás, szinkron, hangalámondás, forgatás, stb. Most jön pár nap furcsa idegenség, utána ki kell alakítani valami ritmust, el lehet olvasni a félrerakott könyveket.

R: Te alapvetően színházban játszol és sokat.

A 10 című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt
A 10 című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt
PA: Igen, és ez nagyon hiányozni fog, de még inkább az, amivel mindez együtt jár, a közösségi létezés és együtt gondolkodás.

R: Ez a helyzet nemcsak egy-egy embert érint, mindenki számára van következménye, még ha különböző módon is. Mennyire van fölkészülve egy művész ezekre a váratlan helyzetekre?

PA: Erre? Nyilván semennyire. Ráadásul, amikor a pályára kerültem, a világ és ezen belül a szakmánk is nagyon más volt, más volt a kedélye, a hangulata. De az is lehet, hogy csak én nem ismertem akkor még eléggé, nem tudom. Mostanra mindenesetre fullasztóvá vált az egész közeg.

R: Nem csak a pandémiára gondolsz…

PA: Nem csak. A változás még akár jó is lehetne, de van valami fullasztó az egész közhangulatban. Ugyanakkor nagyon reményt keltő és vigasztaló, hogy látszik, a színház nagyon fontossá vált, el lehet felejteni közben a mindennapos csatározásokat, hiszen fontosabb dolgokról beszél. 
 
R: Nagyon jól indult a pályád: az első kaposvári színészosztályba jártál, amikor ott végeztél, remek szerepeket kaptál Pécsett, majd szabadúszóként az ezt követő időszakban is, végül Pesten. Közben minden veled készült beszélgetésben azt olvasom, hogy bizonytalan, önmagaddal elégedetlen, tépelődő alkat vagy. Nem elég visszaigazolás mindez? 

PA: Mindig is szerettem beszélgetni idősebb kollégákkal, most is így van. Tőlük kérdeztem, hogy miért érzem az egyik percben tehetségtelennek magam, máskor meg azt, hogy jó irányban haladok. Az volt a válasz, hogy ez egyre rosszabb lesz. És tényleg, igazuk volt. Ahogy megy előre az idő, egyre nagyobb a rutinom, egyre otthonosabban mozgok a színpadon, érettebben gondolkozom a szakmáról, az életről, közben pedig felerősödnek bennem a bizonytalanságok, kétségek, és egyre nehezebb kezelni őket. Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy az ember a pályája elején kapja a díjakat, mert akkor megismerik, utána van egy megállás, és a pálya végén kap újra díjakat, persze ha kibírta addig. A közepe az igazi meló, amikor meg kell tapadni, és azért ez nem olyan egyszerű. Bár a Radnótival nagy szerencsém van, sokféle rendező jön különböző helyekről, és ez lehetőséget ad, hogy frissen tartsam magam.

R: Az igazgatóváltás után másfajta színház lett a Radnóti. Kováts Adél radikálisan változtatott a hangvételén, sokkal erőteljesebben teret engedve az újnak. 

PA: Belülről egy nagyon szépen követhető átmenetet éltünk meg. Nem tűnt éles váltásnak, végig komfortosan éreztük magunkat. Ez így van jól, időszerű volt, a színészekben is megvolt erre az éhség. Az különösen fantasztikus, hogy Bálint Andrással ma is együtt játszunk, hogy itt van. Sokkal felszabadultabbnak látom, mint korábban, nyilván nem nyomasztják az igazgatói terhek.

R: Neked kell, hogy jól érezd magad a színpadon, a színházban?

László Zsolttal az Ádám almáiban. Fotó: Puskel Zsolt
László Zsolttal az Ádám almáiban. Fotó: Puskel Zsolt
PA: Nekem az kell, hogy amikor fölmegyek a színpadra és birkózom a démonjaimmal, olyan bizalmi helyzetben tudjam ezt tenni, hogy ne kelljen szégyenkeznem. Nagyon fontos, hogy akkor is elfogadjanak, ha rossz vagyok, ha béna vagyok, ha mocskos vagyok, ha szerencsétlen vagyok. A Molière The passion című darab próbafolyamatában a kiírás pillanatától ezt érzi az ember nagyjából a huszadik előadásig. Közelítőleg addigra kerül birtokába annak az anyagnak, annak a személyiségnek, amit és akit játszik, és már nincs benne az a szégyenérzet, ami az elején volt. A bizonytalanság persze ott van, és azt hiszem, addig érdemes ezt csinálni, amíg ez bennem van. Valószínűleg későn érő típus vagyok, jóval a bemutató után kezdem azt érezni, hogy most vagyok abban az állapotban, hogy bármit meg tudok csinálni. Kelemen József – ő volt az egyik tanárom Kaposváron - mondta, amit én azóta is megfogadok, hogy minden előadás próba. Merni kell csinálni.

R: És merész vagy?

PA: Ezt szerepe is válogatja, van, amikor igen, van, amikor kevésbé. Amikor mellette vagyok a szerepnek, csak arra figyelek, hogy ne rontsam el a többiek játékát. Nem tudom, hogy ez mennyire észrevehető a nézőtérről, remélem, nem. Van, hogy azt érzem, hogy most mindent lehet, mindenre képes vagyok. Én nem tudom kívül hagyni – mondjuk úgy, hogy az életet.

R: 2017 óta játszod Rozs Tamással a Kezdhetek folytatódni című Petri György-estet. Nagyon akartad, vagy kevés volt éppen a színészi feladat, amikor elkezdtétek?

PA: A legkevésbé sem unatkoztam, amikor ez az előadás szóba jött. Tamással nagyon régóta beszéltünk már róla, hogy szeretnénk valamit együtt csinálni. Egy nap - emlékszem, éppen a Buborékokat játszottuk - előadás után Tamás odajött hozzám és azt mondta, hogy most beszélt az Ördögkatlannal, augusztus 2-án bemutatónk van. Tavasz volt, és nem is értettem, hogy miről beszél. De mivel a határidő komoly múzsa, döntenünk kellett, és akkor eszünkbe jutott Petri György. Akkor azon kezdtem el gondolkozni, ki tud nekünk segíteni az előadás létrehozásában. Valcz Peti osztálytársam volt Kaposváron, az ő apja volt Vallai Péter, „Petri  hangja”, akinek szintén emléket állítunk az estünkkel - így indult az egész. Nekem talán ez az egyik legfontosabb szerep a pályámon. Iszonyúan izgulok minden előadás előtt, önfeledt szabadságot élek meg közben és teljes magabiztosságot. Minden előadáson újra átélem azt a hangulatot, amit akkor éreztem először, amikor tizenévesen Petrit olvastam. Hogy ez az ember úgy mondja ki a gondolataimat, ahogy azok a fejemben vannak, és hogy saját mondatokkal nem tudnám kifejezni.

A Kezdhetek folytatódni című előadásban a Thealteren. Fotó: Németh György
A Kezdhetek folytatódni című előadásban a THEALTER-en. Fotó: Németh György
R: Mi volt a fontos Petriben?

PA: A kendőzetlen, piszkos őszinteség, ami nagyon belülről jön és nagyon igaz. Miközben kimondom a szavait, azonnal szeretném revideálni vagy legalábbis valami cinikus, önironikus hangsúllyal elütni, hogy ne fájjon annyira, ne érintsen engem olyan mélyen. 

R: Ösztönösen fáj, mert kontrollálatlanul kimondod?

PA: Igen, de próbálom visszaszorítani. Mint Petri, aki persze ennél ravaszabb, másképp működött mindez benne, a műveltségéből, intelligenciájából fakadóan. Ha éppen úgy akarta, valamennyire képes volt visszaszorítani az érzelmeit. Az ösztön és annak a megfogása, az intellektuális kontroll, ami aztán beleköltözött a verseibe. A kettő közötti játék teremt nagyon izgalmas feszültséget az előadásban.

R: Színészként is így működsz? Próbálod szabályozni a nagyon erős érzelmeidet?

PA: Azt hiszem, de nyilván ez sok mindentől függ, műfajtól, szereptől is. Állandóan azt kutatom, hogy egyáltalán mi az a színészet. Vagy mi az én színészetem. Az a jó, ha átalakulsz, és a benned lévő különböző személyiségeket hozod felszínre? Vagy ha annyira erős a személyiséged, hogy képes vagy elfogadtatni, ha mindig nagyjából ugyanazon a hangon szólalsz meg? Vannak ilyen kollégák, akiknél mindig” valamilyen” lesz a szerep, mégis hiteles.

R: Milyen lenne a „pálandrásos” színészet?

PA: Nem tudom, nyilván ezek a bizonytalanságok, a félelmek bennem. Rettegek attól, hogy unalmas vagyok, hogy ugyanolyan vagyok. Az ember észreveszi a visszatérő gesztusokat, a hangsúlyokat, megpróbál tudatosan változtatni, de aztán belecsúszik újra, nincs elég ideje vagy energiája változtatni. Persze ennek is van veszélye, mert jönnek különböző helyekről a különböző rendezők, akik pont azért választottak ki a szerepre, mert azt a hangot keresik, amit én éppen most akarok elkerülni.

R: Az elején arról beszéltünk, hogy amikor elindult a pályád, az egy másik világ volt mindenféle szempontból. Ez nagyon megváltozott. A művészek egy része közéleti, politikai kérdésekben egyre gyakrabban kiáll a nyilvánosság elé. Neked mennyire fontos, hogy ismerje a közönség, mit gondolsz a világról?

PA: Én nem vagyok fent a Facebookon vagy egyéb közösségi oldalakon, de véleményem persze van, amit elmondok abban a körben, ahol szerintem érdemes elmondani. Az ilyenfajta nyilvánosság nem az én világom. Azonosulok azzal a hellyel, ahol vagyok, ezért vagyok ebben a színházban. De nyílt levelet például sosem írnék, hiszen kit érdekelne, hogy Pál András nyílt levelet ír. Engem sem érdekelne. Teszem a dolgom, odamegyek, segítek, meghallgatok, részt veszek, eljátszom, beleviszem, utalok rá, stb. A munkámon keresztül. A többit csinálja az, aki ebben jó, aki sokkal nagyobb tömegekhez képes szólni, és hisz abban, hogy ezzel változást ér el. Személy szerint nem tartom relevánsnak ezt a saját helyzetemben. Én egy Petri-verssel sokkal többet tudok tenni.