Nézői beszámoló a Katona József Színház utóbbi éveiről
2020.11.22.

Ezeket a sorokat a majdani kíváncsiaknak, s a mostani – lélekben vagy kilométerben – távoliaknak írom leginkább. Nem szemlézek kritikákat, nem rövidítek statisztikákat, megteszik azt tanult kollégáim, hozzáértőbb módon. Arról számolok be, hogy számomra mit jelentett a Katona-előadások nézőjének lenni. GABNAI KATALIN ÍRÁSA.

De van még, ki zenét szerez,
  És színházat csinál
          Kiss Judit Ágnes
 
Régóta próbálom elkezdeni ezt az cikket. A szerkesztői felszólítás után, szorongó filosz módjára, kigyűjtöttem és csoportosítottam az utóbbi évek bemutatóit, külön a világszínházi, a magyar, újabb rubrikába a kortárs külföldi és hazai szerzők előadásait, jelölve azt is, miket láttam, s hogy mik voltak igazán emlékezetesek. A legmeglepőbb az volt, hogy nincs ebben a műsorpolitikában semmi különös. Pár fővárosi színház előadásai nagyjából ugyanezt a rendet adják ki klasszikusokból és kortársakból, itt legföljebb valamivel több a magyar szerző, s persze, nem rossz, hogy három igen különböző helyszínen – a nagyszínpadon, a Kamrában és a Sufniban – futnak az előadások. A törvény itt is igaz: a színházban a mit-nél minden esetben fontosabb a hogyan. (Biztonság kedvéért készítettem egy egyszerűsített összegzést a mit-ről, vagyis a 2016 őszétől kezdve bemutatott darabokról, jelezve a helyszíneket is. Leginkább azért szolgálok adatokkal, hogy akik figyelemmel kísérték az elmúlt éveket, maguk is könnyebben emlékezhessenek, mit láttak, s miről, miképpen vélekedtek.)
 
A Platonov. Pálmai Anna és Nagy Ervin.
A Platonov. Pálmai Anna és Nagy Ervin.   
1981-ben, ázva és fázva, sötét havasesőben mentem a Temze hídján, s azt gondoltam, meg fogok fagyni. Mert bár látom a National Theatre épületét, sokára kezdődik ott az előadás, nekem meg addig nincs hova mennem. Ki van írva öles betűkkel a homlokzatra, hogy „Nyitva egész nap”, de biztos matinék és  délutáni programok is vannak, ezért hívogat. Élénken élt bennem az akkori hazai markotányos színházi nénik méltatlankodó sziszegése, akik a taps után rögtön söpörték a ruhatár felé a fölöslegessé vált vendégeket.
 
Aztán valahogy bedideregtem az angolok nemzeti színházába, és ott – még ilyet! – fény, muzsika, kávéillat és duruzsoló beszélgetés zaja fogadott. Rossz helyen járok? Az akkor éppen borsózöld, puha szőnyegpadlón (!) idősebb hölgyek is üldögéltek, egy zongora mellett fiatal fuvolista fújta a magáét, a dzsekije oda volt dobva a zongora alá, a billentyűk előtt meg a következő zeneszám pianistája rendezgette a kottáit. Átmelegedtem, s megtaláltam a hatalmas választékú könyvesboltot is. A tapasztalás megrendített: hát van olyan színház, ahová csak úgy be lehet menni? Ami a találkozás helye? Lesz nekünk valaha ilyen?
 
Nóra - karácsony Helmeréknél. Kocsis Gergely, Ónodi Eszter, Fekete Ernő és Pelsőczy Réka.
Nóra - karácsony Helmeréknél. Kocsis Gergely, Ónodi Eszter, Fekete Ernő és Pelsőczy Réka.     
Nem ment könnyen, de most már van. Nem sok, de nem is egy olyan társulat van az országban, „aki” ránk néz, és előadásai és programjai révén nemcsak üzletel, de beszédbe is elegyedik velünk. A színház, mint kommunikátor, a közösségi élet oxigén-tartalékát őrzi, s így a szabadság levegőjével gazdálkodik. Vagy nem. De akkor csupán szolgáltató intézmény, s érzékelhetően elsorvadnak körülötte a lelkek. Ha a gondolatszabadság és a kifejezőkészség odahallgató figyelemmel és társalgási biztonsággal bír, előbb-utóbb megérez az ember valami – meghatározást nem is igénylő – szellemi eleganciát, ami vonzani kezdi. S mikor már épp belefáradna a magasröptűségbe, észreveszi, hogy a csapat, amiben öröme telik, élettől duzzadó, sokat tudó, erős emberekből, haragra és megbocsátásra kész karakterekből áll, akiknek ráadásul humoruk is van.
 
Az utánunk következő korok kutakodó ifjai összegyűjtik majd, milyen műveket, s milyen stílusban játszottak a magyar színházak az ezredforduló után, mivé lett az úgynevezett rendezői színház, hogyan hatottak a függetlenek a kőszínháziakra, kik voltak a nagy nevek, és mik a hangos sikerek, hogyan működtek „a remény színházai”, s hogy megfulladt-e a többi. Meglehet, azt is keresi majd valaki, mit jelentett maga a Katona József Színház a színházba járók számára. Hogy a színházba nem járók számára milyen hosszadalmas és fájdalmas vuduszertartás központi tárgya tudott lenni, azt a napilapok már rögzítették. De vajon mi fáj az indulatuk tárgyát nem is ismerő köpködőknek? Hisz ez a színház – amint azt a nagyobb harci kedvet elváró színházi szakemberek időnként nehezményezik is – nem provokál, nem hangoskodik, nem nyitja szét mellén a fehér inget kivégzésre várva. Kudarckerülés és sikerkeresés skáláján a középső, finoman kockáztató sávban lehet talán a helye. A klasszikusok leletmentő, nagy erejű feldolgozása szinte mindig sikerül. Kortárs külföldi és hazai szerzők egy-egy harmatosabb alkotásának bemutatása nem kis rizikó, de azt is vállalják, tudva, a darab nem hibátlan, de amiről szól, arról szó kell, hogy essék. Mi irritálhatja a nem-néző „néző”-ket a hasonló módon működő színházak létezésében?  Miféle – szólóban és együttesi szinten is megjelenő – művészi magatartás az, ami időről-időre „kihúzza a gyufát”, s megmorogtatja a hatalom képviselőit?
 
Talán a felhívás a párbeszédre. A kérdés megfogalmazása: „Rendben van-e ez, ahogyan élünk? Mert, látod – nagyjából ez a helyzet.”
 
Ascher Tamás Háromszéken. Bezerédi Zoltán, Fekete Ernő és Keresztes Tamás.
Ascher Tamás Háromszéken. Bezerédi Zoltán, Fekete Ernő és Keresztes Tamás.      
Ennek a színháznak jó pár előadása olyan, mintha hosszú, kollektív boncolási folyamat után, a közösség nevében tárná elénk a diagnózist. Kecses kimunkáltsággal és nagy közlőerővel, nem kérve bocsánatot a tényekért, indulattal és hatásra törve hozzák tudtunkra, mire jutottak, de óvatosak. Csak hát azt ábrázolják, miképpen élünk e földön. Ez a tevékenység pedig nem veszélytelen. A színházban, ahol a drámákat, de még a térbe írt előadásokat is az akarat költészete élteti, mindig valamifajta testet öltő hatalom természetéről és működési módjáról van szó. A Katona alkotói ráadásul élvezettel elemzik és mutatják be a heroikus hülyeség változatait és uralomra jutásának következményeit, a halhatatlan emberi galádság örökéletű variánsaival együtt.
 
A színházban átélhető valóság sokkhatása megbillenti azokat, akik – puhább élettapasztalatokkal rendelkezvén – gyalázkodásnak vélik azt, ami mások fájdalma által rég igazolódott már, s aminek igaz volta ma is bizonyítható. Megfosztja őket az élmény attól, hogy a világot hibátlannak és szépnek lássák, pedig ők azt nagyon akarnák. S ki mondaná, hogy nem érthető-e vágyuk? Akit eddig hazug módon neveltek, azt úgy fölhorzsolja a valóság ábrázolása, hogy sértettségében azt érzi, megrabolták. Ráadásul – s ezt a palackposta céduláján jeleznem kell – ezekben az években azért is égetően fontos a minőségi színház, mert minden más „beszélő” intézmény – a sajtó, a tévé, a rádió, az oktatás, és elsősorban a politika – a valótlanságok lőréjét kínálja nekünk. A mítoszokkal gazdálkodó, romlottabb intézményeket nem is kell említenünk. Már érzékeljük, hogy – amiben hittünk, vagy amibe kapaszkodtunk – a mondott szó, s vele a hír ereje elveszett. Nyilvánvaló hazugságok ónos esőjében élünk, s mint valami rossz horrorban, fertőzött szavak, röpképtelen igék, sebzett melléknevek kóvályognak a levegőben. Aki tud, elhajol előlük, nem engedve, hogy a hajába, lelkébe ragadjanak, de aki nem tud elhajolni, azt belepi és megfullasztja az álhírek áradata. Épp a nyelvünket veszítjük el, s tán nem is tudunk róla.
 
Berlin, Alexanderplatz. Mészáros Béla és Vajdai Vilmos.
Berlin, Alexanderplatz. Mészáros Béla és Vajdai Vilmos.     
Nagy erő kell ahhoz, hogy a mindennapivá vált taposó-beszéd sunyi mód fölkínált kifejezéseit ne ismételjük meg, hogy a ragadni küldött sár-eső ellen védekezni tudjunk. Ezért is nem használom a jelzőt, amit a tájékozatlan ellendrukkerek – teljes mértékben igazságtalanul – a színházra ragasztottak, amikor annak egyik nagy tehetségű rendezőjéről kiderült, méltatlanul viselkedett munkatársnőivel szemben. A társulat az előírásoknak megfelelően rendezte az ügyet, a rendezőt elbocsátották, de a színházat – fölnagyítva és elferdítve a történteket – megpróbálták tönkretenni a jóakaró színházba-nem-járók. Mintapéldája ez az eset annak, miféle elvek alapján roggyan meg körülöttünk minden.  Szinte minden humánus, értékes, vezérhajónak számító intézmény, együttes, ember, eszme vagy eljárás ellen egy régi tanácsot használ a központi irányítás: Audacter calumniare, semper aliquid haeret. Azaz: Rágalmazz bátran, valami ott ragad majd! Plutarkhosztól tudjuk, hogy Nagy Sándor egyik udvaroncának életelve volt ez a napjainkat befeketítő sugalmazás, mely aktív része lett az életünknek. Erő kell a tudomásulvételéhez, mert ellenszerét még nem találjuk.
 
S hogy miből adódik a Katona ereje? A készültségéből, a figyelméből, a fájdalomérzékenységéből és a rugalmasságából.
 
Bánk bán. Szirtes Ági és Fehér Balázs Benő.
Bánk bán. Szirtes Ági és Fehér Balázs Benő. Forrás: katonajozsefszinhaz.hu. Fotó: Horváth Judit.    
Gyakran követtem Ascher Tamás zsürori tevékenységét a kazincbarcikai nemzetközi amatőr fesztiválok alkalmával. Nagyszerű műelemző tirádái után arról is próbálták vallatni őt, hogy a rendezői tehetség mellé mi szükséges még az előadáscsináláshoz. A lehető leglazábban közölte: „Műveltnek kell lenni.” Ebben a színházban tudják, hogy mit csinálnak. Tudják, hogy a kultúra erezetében hol a helye egy műnek, egy szónak vagy egy mozdulatnak. Pedig nem egyszer fordul elő máshol, hogy a felhasznált irodalmi idézetek csak mint „talált tárgyak” úszkálnak egy előadásban, mert a produkció nem él azoknak az asszociációknak a töredékével sem, amik az idézett alapművet magasban tartják. Úgy illesztik bele a kikotort sorokat a szövegépítménybe, ahogy egzotikus madarak ragasztják fészkük falába a kék drágakövet vagy az aranyló söröskupakot. Ez például a Katonában nem fordulhat elő.
 
Öregek és fiatalok együtt figyelnek a világra. Mind Zsámbéki Gábor, mind Máté Gábor nagy erénye a fiatalok helyzetbe hozása, s emellett, így távolról, szellőzni tudó társulatnak látszik a csapatuk. Összeírtam, milyen előadásaikra emlékszem legjobban, aztán rájöttem, ez most nem fontos. Kinek-kinek megvan a maga Katona-élménye, s ez a lényeg. Növekszik a nézői táboruk, és lassan már arra is ügyelniük kell, hogy ne higgyenek a pózból oda járóknak, a poénokat mások elöl elnevetőknek. Ez a színház, ahol tavasszal, az első pandémiás leállás idején, a nézők 67 százaléka nem váltotta vissza a jegyét, a találkozások tere lett. S a találkozás „tanítását” hosszú évek óta segítik a rendkívüli gonddal szervezett ifjúsági programjaik is.
 
Műfaji határátlépések kipróbálása, magyar klasszikusok életre keltése, evilági gondjaink bemutatása hoz izgalmat a bemutatóik során. S van még valami. Hol humorral oldott, hol fájdalomtól áthatott szemérem megléte fedezhető föl nem egy produkciójukban. Meggondolják, mit kínálnak nekünk, és soha nem élnek a rátukmálás erőszakosságával. Együtt tudják velünk, amit tudnunk muszáj, s ez többünk számára erőt adó. Hazamegyünk, ha hozzájuk megyünk. Nem ölelgetnek, de vigasztalnak. S a kissé távolságtartó magatartás mélyén mindig ott izzik a kivándorlásról szóló, Illaberek című, hajdani előadásukban elhangzott Kiss Judit Ágnes-vers pár sora: „Hazádból, hogyha még bírod, / Ne menj el, ó, magyar. / Hogy menekülj, lesz mindig ok, / És mindig, hogy maradj…/ Maradj, mert meg kell védeni, / Kinek nincs is hova,/ Legyen szegény, hajléktalan, / Zsidó, meleg, roma, / Vagy bárki más, aki alól /  Kihúzták a talajt. / Légy fül, ha semmit nem tehetsz, / Ki hallja még a jajt….”