Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál 2020
2020.11.18.

A nemi szerepek megváltozásával sok kultúrában kérdőjeleződtek meg a patriarchális konvenciók. Egy csapat lelkes nő futballozni akar Líbiában, néhány Fülöp-szigeteki bevándorló nem fogadja el az embertelen bánásmódot. Zavar az erőben? A fejlődés utat tör magának. VIGH MARTIN ÍRÁSA.

Ahogy az idén online megrendezett Verzió Fesztivál rövid reklámja hirdeti, nem telik el úgy nap, hogy valahol a világban ne sérülnének az alapvető emberi jogok. A szemle filmjei ezekre a problémákra igyekeznek felhívni a figyelmet, és bár a bemutatott alkotások leginkább mikrodilemmákra, konkrét problémákra fókuszálnak, tematikai csomópontok mégis megfigyelhetőek a programban. Az egyik legerősebb ilyen a nemi szerepeknek, illetve azok megváltozásának a vizsgálata. Ez a kérdéskör az Öröklét, a Tengerentúl és a Szabad a pálya című filmekben jelenik meg a legmarkánsabban, ezek az alkotások lineáris ívet képeznek a sziklaszilárd elvárásoktól és szerepektől egészen az ezekkel való radikális szembeszegülésig. 
 
Öröklét
Öröklét
Sebesen halad a jégbe vájt síneken a súlyos tehervonat, miközben lánggal próbálják olvasztani a környék hatalmas hósapkáit. Ksenia Okhapkina észt rendezőnő Öröklét című filmjében a táj és az ottani hétköznapi cselekvések válnak a társadalmi rendszer allegóriájává. Míg a lányok balettoktatáson vesznek részt, a fiúk a helyes fegyverhasználatot tanulják. Két dolog is közös azonban az említett tevékenységekben. Mindkettőt a maximalizmus, a teljesítménykényszer és az ebből fakadó szorongás hatja át, ráadásul mindkét esetben szilárd elvárások testesülnek meg a konkrét cselekvésekben. A fiú erős és nem fél, a lány pedig kecses és nőies. Bár a film esztétikája minimalista, nagyon erős képi motívumokkal dolgozik a rendező. Az említett tűz és jég ősi kettőssége áthatja a mozit, emellett az időről időre visszatérő olvasztási folyamat a társadalmi változások szimbólumává válik. Okhapkina azonban szkeptikus, hiszen rendezése végső soron azt üzeni, hogy ha ez az elmozdulás el is indult, bizonyos térségekben még nagyon messze állunk a valódi, radikális változásoktól. 
 
Ez a végkicsengés, illetve a szemelvényszerű szerkezet remekül vezet át a Tengerentúl című filmre, mely a jobb élet reményében külföldre emigráló, ott „házi segédként” dolgozó nők életét mutatja be. Elsőre furcsának tűnhet az előbbi állítás, ugyanis a belga forgalmazású mozi végső soron arról szól, hogyan lehet szembeszegülni a korábban taglalt szerepekkel, azonban Sung-a Yoon rendezése nagyon érzékletesen mutatja be az egész rendszer működését. 
 
Tengerentúl
Tengerentúl 
Az előző filmhez hasonlóan itt is láthatjuk, hogyan válunk akaratlanul is a káros működés kiszolgálóivá. Hiszen mennyire abszurd az, hogy a Fülöp-szigeteken létrehoznak egy iskolát, ahol intézményesült keretek között nevelik gyakorlatilag rabszolgaságra az oda jelentkezőket? Persze racionálisan érthető a dolog, ezek a nők a családjuknak próbálnak jobb megélhetést biztosítani, és az iskolában azt tanítják meg nekik, hogy bizonyos vészhelyzetekben hogyan tudnak védekezni, de vajon nem ezzel a megalkuvással, és az élhetetlen rendszerhez való alkalmazkodással legitimáljuk ezt a működést? A Tengerentúl üzenete azonban pozitívabb, mint az Öröklété, hiszen végső soron mégis azt állítja, hogy nem lehet elfogadni ezt a bánásmódot, ezt nem legitimálhatja semmilyen anyagi függés. Yoon filmje az, amely leginkább túllép a nemi szerepek kérdésén, erős kapitalizmus- és globalizmus-kritikát gyakorolva. 
 
Míg a Tengerentúlban lassan, mondhatni szervesen indul meg a változás, addig a Szabad a pálya című filmben rögtön az első pillanatban megtörténik a katalizátorként szolgáló esemény. Naziha Arebi rendezésében az úttörőnek számító líbiai női futballcsapat útját követjük végig. Az Arab Tavasz utáni zavaros politikai légkörben egy ideig zökkenőmentes a gárda útja, azonban a megszilárduló rend és az azt kiszolgáló média velük akar példát statuálni. Bár neveznek különböző tornákra, a szövetség ellehetetleníti az indulásukat. 
 
Szabad a pálya
Szabad a pálya
A három film közül egyértelműen itt húzzák meg az alkotók a legélesebb határvonalat, amikor a mozi főhősei egy olyan sportágban akarnak érvényesülni, amely hagyományosan férfi territóriumként él a köztudatban. Bár állításait tekintve talán Arebi rendezése a leghatározottabb, talán épp ebből fakadóan a téma körüljárása kevésbé árnyalt. Bár érzékletes a főhősök bemutatása, és nagyon fontos az a megállapítás is, hogy a hatalom egyik legfontosabb eszköze a lázadással szemben a belső feszültség szítása, a téma nem árnyalódik a film során, hiányzik a Tengerentúlra oly jellemző több nézőpontú, számtalan szempontot mérlegre tévő bemutatás. Emellett főleg a mozi vége a pátosz csapdáját sem tudja elkerülni. 
 
Bár a három alkotás más és más megközelítést választ, a cél minden esetben közös. Hangot adni egy háttérbe szorított csoportnak, illetve felhívni a figyelmet arra, hogy a változással szembeni küzdelem hiábavaló, hiszen bizonyos szerves folyamatok ellen nem tudunk mit tenni. Ha pedig ezek jó irányba mozdítják a világon, akkor ráadásul nem is érdemes.
Szerző: Vigh Martin