Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ALZHEIMER-NAPLÓ

Légrádi Gergely: Nélkülem – nélküled
2020. nov. 18.
„Ki vagyok szolgáltatva önmagamnak. Az agyamnak. A romlásnak. … Alig maradt bennem használható emlék. Emlékek helyett mobiltelefonom volt.” VÁNDOR JUDIT RECENZIÓJA.

Légrádi Gergely regénye, a Nélkülem – Nélküled egy férfi és egy nő, egy házasság, egy kiüresedett kapcsolat és egy végzetes betegség történetét foglalja egyetlen kötetbe. Az első rész főszereplője a férj, a korábban Nélkülem címmel a Napkút Kiadó által 2018-ban megjelentetett regényben szereplő Miklós. Az ő történetét dolgozza át a szerző, úgy, hogy dramaturgiai hibák nélkül, zökkenőmentesen írhassa meg a folytatást, az özvegy Eszter magára találásának történetét.


Sok ismerős, mert a médiában sokszor bemutatott helyzet: a mobiltelefonokhoz bilincselt generáció meghittséget nélkülöző valósága, a mértékegységként működő üzleti siker, az elidegenedés, az önmegvalósítás módozatai és annak hiánya, a férfi- és női szerepek, a munka vagy család hamis dualitása, és mindezek felett az Alzheimer-kór, korunk egyik metaforikus betegsége, melynek során elveszítjük oly nehezen megszerzett vélt vagy valós identitásunkat, meg a gyász feldolgozásának stációi, az önmagunkkal való szembenézés jelentősége, és az újrakezdés dilemmái. Olyan betegség ez, mint a rák meg az AIDS – amíg gyógyíthatatlan, tehát misztikus és divatos volt –, lehetőség az életösszegzésre, titkos félelmeink kivetítésére, elmesélésére.

A történetfolyam 2014 őszétől 2018 őszéig tart. Az első három év középpontjában Miklós, a viszonylag fiatal, kétgyerekes családapa, mindent megoldó, mindenben megoldandó és megoldható feladatot látó (csak pozitívan, ahogy sok önsegítő könyvből megtanulhatjuk) és feladatot kereső sikeres marketinges áll. A történet azzal kezdődik, hogy megkapja élete nagy feladatát, amit nem lehet megoldani, Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. Az író mellett ő a történet elsőszámú narrátora: terápiás célból kapott feladata naplót vezetni az állapotáról. Két hangon szólal meg, egyik a kifelé minden-rendben-megoldjuk attitűd, ami azután a naplóban egyre zavarodottabb és egyre őszintébb, megrendítő vallomás-töredék lesz. Ez a titkos, csak általa ismert – és akarata szerint halála után megsemmisítendő – napló-monológ és a Miklóssal kapcsolatban lévők reflexiója adja a történet gerincét.

Miklós lassú leépülése során lépésről lépésre nyomon követhetjük azokat a fázisokat, amelyeket szintén különböző önsegítő könyvekből (gyógyíthatatlan betegség, veszteség és gyász feldolgozása) ismerhetünk ugyan, de ez itt valami más, több és mélyebb: mintha belülről láthatnánk, hogyan világosodik meg egy ember elméje éppen abban a folyamatban, amelyik arról szól, hogy az elme elsötétedését figyeli. Az elején még azért küzd és dolgozik, hogy meggyógyuljon, legyőzze, uralma alá hajtsa a kórt, amikor szakemberhez fordul, ahogy szakembert hív akkor is, ha csőtörés van a lakásban, mert kezdetben ez a viszonya a pszichiáternőjéhez, majd kénytelen megélni, hogy kiszolgáltatottá válik ő, aki egész életében a kiszolgáltatottság ellen, a kiszámíthatóságért pedálozott.

„Ki vagyok szolgáltatva önmagamnak. Az agyamnak. A romlásnak. … Alig maradt bennem használható emlék.
      Emlékek helyett mobiltelefonom volt.”

Ez a rövid idézet, de mégis leginkább az önálló bekezdésként álló utolsó mondata emblematikusan jelzi, miről szól az Alzheimer-kórban szenvedő Miklós felnőttkori története, hogy úgy mondjam, mi a történet mondanivalója, vagy tanulsága. Az idézet egyébként Miklós Naplójából származik. Megrázó kijelentés: „Ki vagyok szolgáltatva”. Erről a kiszolgáltatottságról szólva lehetne mindenki számára érvényes dolgokat mondani az identitásról, arról, hogy ki vagy mi az ember, és meddig az. A mobiltelefonos beszúrás már egy, hogy úgy mondjam, partikuláris világ, csak csepp, tenger nélkül. Nem kell gondolkodni a megfejtésen, készen kapjuk. Úgy tűnik, szándéka szerint tanmesét olvashatunk: éljünk teljes életet, figyeljünk a mindenkori jelenre, raktározzuk el emlékeinket, mert ezek alkotják személyiségünket és teszik lehetővé a mély kapcsolatokat. Vagyis nem annyira az Alzheimer-kór a rettenetes, az inkább csak lehetőség kifejteni, hogy ha nincs mit elfelejteni, akkor sivár az élet, nyomasztó. A tragédia, hogy mire a főhős felismeri ezt a sivárságot, már nem tud mit tenni ellene, mert belecsúszik a betegség sivárságába.

A Nélküled Eszterének története olykor sajnos átlépi a kommersz határát. Eszter feleség, háztartásbeli, családanya. Maga vállalta a szerepet, aztán egyszer egy napsütéses pelenkateregetés közben felteszi magának a kérdést, hogy tudniillik, mit keres ő ezen a teraszon. Válasz nincs, tereget és terelget tovább, ha érzelmi gondja támad, megereszt egy sms-t a férjének, akiről – gondolja – lassan már semmit se tud, bár azt, hogy valami nagy baj van, mégis ő veszi észre, csakhogy a gyász szakaszában erről valahogy teljesen megfeledkezik. Eszter története részben az elgyászolás nehézségeiről, a megakadásokról, részben az újrakezdésről szól. Itt már csak egyetlen narrátorral van dolgunk, Eszter meséli részben magának (mintegy napló formában), részben Miklósnak (a gyász egyik fázisa, amikor beszélgetünk az elhunyttal), hogyan igyekszik megbirkózni a veszteséggel, a hirtelen rászakadt felelősséggel, azzal, hogy kénytelen kezébe venni az életét, miközben megéli az egyedülálló szülők magányát, az állás- és párkeresés nehézségeit.

A Nélküled a Napló és Miklós múltkeresésének korszaka, de míg Miklós esetében az elkerülhetetlen bukás – az Alzheimer gyógyíthatatlan – a valódi tragédia hangulatát képes felidézni, sőt fel is idézi, addig Eszter egyebekben csakugyan súlyos életválsága időnként egy, a szekrényében véletlenül nyolcmilliót találó özvegy nem eléggé hiteles kesergésévé tud süllyedni. A kötet nem egységes, Eszter története során az ábrázolás nem lép túl a közhelyeken, nem éri el az első rész szintjét. Ezzel együtt nyugodtan el lehet olvasni, és akár el is lehet gondolkozni azon, ki hogyan tudja teljességben megélni középosztálybeli, kellemesre tervezett polgári életét.

Profin elkészített könyv, olvasmányos, gördülékeny mondatok (bár a második részben néhol a párbeszéd cseppet mesterkélt), meseszövése rendben, érzelmeit patikamérlegen adagolja, csak annyi, hogy fájjon, de azért ne gyilkoljon, éppen aktuális témák, és mint egy televíziós minisorozat, folytatásért kiált. Színdarabnak se lenne nehéz átdolgozni, jó színészek kezében ott is megtelne élettel, ahol – úgy az utolsó harmad táján – veszít a svungból. Vélhetően ezért is egy színész és egy dramaturg ajánlja a borítón a kötetet az olvasó figyelmébe.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek