Beszélgetés Ágoston Katalinnal
2020.11.17.

Szép ív bontakozik ki a pályát végignézve: a színházszerető kamaszlány a gyakorlatban tanulja meg a szakmát, és közben egyre komolyabb szerepek találják meg. Eger, az Operettszínház és a Centrál Színház után 2018 óta a Szegedi Nemzeti Színház újragondolt társulatának meghatározó tagja Ágoston Katalin. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Gyerekként hol képzelted el magadat: hangversenypódiumon, prózai színpadon vagy a zenekari árokban?
 
Ágostan Katalin: Mikor hol. A szüleink az egri színház zenekarában játszottak, mi pedig rengeteg operettet láttunk az öcsémmel (Ágoston Péter színész – a szerző megj). A színház és a zene számomra egy volt: nem gondoltam, hogy ha énekléssel foglalkozom, akkor esetleg nem játszhatok prózai előadásokban. Nem akartam görcsösen színész lenni, nem jelentkeztem a Színműre, de azt tudtam, hogy színházközelben akarok maradni. Énekszakra jártam, mert imádtam énekelni és meg akartam ismerni a hangomat. Közben játszottam az egri színházban, kamaszként, főiskolásként is felléptem ott. 
 
Szentivánéji álom, Szeged
Szentivánéji álom, Szegedi Nemzeti Színház
R: Mikben játszottál?
 
ÁK: Az első egy nyári János vitéz volt, aztán a Valahol Európában, aminek három évig a részese voltam, közben fel is nőttem. Volt egy meghallgatás, ahol az öcsémet és engem is beválogattak, ezután sok előadásban játszottam. A szüleink pedig sose mondták, hogy ne: nem beszéltek le a pályáról csak azért, mert ők is színházban dolgoztak. A Gárdonyiban szocializálódtam, mindent ott tanultam meg a színházról. Csizmadia Tibor akkor kezdett igazgatni, nagyon jó társulat, családias hangulat volt. Meg igazi büféélet: előadás után hosszan beszélgettünk, figyeltük, hogyan “szakmáznak” a színészek. Komolyan vettek minket, partnerek voltunk és diákok is, akik tanulni akartak tőlük. És mi tanultunk: hogyan áll össze egy csapat, mi a dolga az ügyelőnek, hogyan kell fegyelmezetten létezni a színpadon. Nagy szerencse, hogy egy ilyen jó időszakot fogtam ki ott.
 
R: Miskolcon tanultál énekelni. Nagy váltás volt?
 
ÁK: Kiszakadtam otthonról, keresgéltem az önálló életet. Nem voltam már gyerek, de még felnőtt sem. Érdekes volt látni, hogyan nőttek a saját elvárásaim magammal szemben, és nem tudtam nekik mindig megfelelni. Azelőtt a színpadon egyszerűen csak jól éreztem magam, nem volt tudatosság vagy technika mögöttem. A pillanatnak éltem, mint egy gyerek – végül is az voltam. De a főiskola után már elemeztem, mit és hogyan csinálok, egyre több kérdésem volt.
 
R: A főiskolán foglalkoztatok a színpadi jelenléttel?
 
ÁK: Nem igazán. Az iskola és a színház nagyon közel volt egymáshoz, mégsem volt kapcsolat a két intézmény között. Ha az ember maga nem ment a színházba, akkor nem jutott instrukciókhoz a színpadi létezésről. A zenei fejlesztés, a hangképzés, a szolfézs, a tanárrá válás volt igazán fontos. Az első két miskolci év után megszűntek a csoportos óráink, több időm lett, és az élet ezúttal is új lehetőségeket hozott elém. Egerben volt két rövid szólóm a Csizmadia Tibor rendezte Hairben. Kéringer László, aki akkor az Operettszínház karigazgatója volt, látta az előadást és megkeresett. Elmondta, hogy hallja, hogy klasszikus képzésű a hangom, meghallgatna szívesen, és ha érdekel, tanulhatnék nála. Persze, hogy érdekelt, később pedig ő lett a mesterem.
 
Macbeth, Magyar Színház
Macbeth, Magyar Színház
R: És akkor megnyílt az út az Operettszínházba.
 
ÁK: Bekerültem az Operett Akadémia nevű kétéves programba, amit párhuzamosan csináltam a főiskolával. Mire lediplomáztam, valójában már Budapesten éltem, közben pedig bekerültem az Operett futó előadásaiba. Az énekkarban szerződéssel kínáltak, én pedig elfogadtam. Fizetést kaptam, megéltem belőle. Nagy élmény volt közelről látni a budapesti színházi működést, bár az Operett sok szempontból speciális intézmény, ahol megállás nélkül folyt a munka. Élveztem, de idővel nekem ez nem volt elég.
 
R: Végre elöl akartál állni a színpadon?
 
ÁK: Benne lehetett az is, de azt éreztem, több van bennem. Műfajokkal ismerkednék, rendezőkkel dolgoznék, azt gondoltam, van erre affinitásom. És akkor a Centrál Színházban meghallgatást hirdettek. Az Egy nyári éj mosolya című Sondheim-musicalt egy angol csapat állította színpadra. Már a casting csodás volt: mivel az angolok senkit sem ismertek, mindenki tiszta lappal indult, csak az számított, beleillek-e a koncepciójukba: rám voltak kíváncsiak. És ha valakinek nem ment jól aznap, nem küldték el rögtön, hanem segítették, hogy ellazuljon és a legjobbat mutathassa magából.
 
R: Gördülékeny volt a beilleszkedés a prózai színpadra?
 
ÁK: Azelőtt sokáig hallgattam, hogy vigyázni kell a hangomra, ezért először észre se vettem, hogy prózát is kissé emelten, mesterkélten mondok. Nehéz volt megtalálni a saját beszédlágémat, hogy hogyan tudok belülről jól fogalmazni. De egyébként is fontos lett ekkorra, hogy szembe menjek a beskatulyázással. Van egy naiva alkatom, és eleinte a fiatal lány, szerelmes lány, butuska lány és ennek variációi találtak meg. Ki akartam ebből lépni, ehhez viszont kellettek lehetőségek. Amikor például Alföldi Robi Szegeden a Molière, avagy az álszentek összeesküvését rendezte, nem csak engem lepett meg, amikor rám osztotta Madeleine Béjart szerepét. Jó érzés volt, hogy látta bennem a mélységeket, amik ehhez a szerephez szükségesek. Vagy amikor Horgas Ádám Macbethet rendezett a Magyar Színházban, és a három vészbanya helyett egyetlen boszorkányt képzelt el, akit én játszottam. Egyszerre lehettem öregasszony és fiatal lány, földöntúli, furcsa szellem: ez nagy ajándék volt. Olyan emberek kellenek a színész köré, akik hisznek benne és segítenek előásni a szélsőségeit.
 
Jakab Tamással a Molière, avagy a képmutatók cselszövése című előadásban
Jakab Tamással a Molière, avagy a képmutatók cselszövése című előadásban
R: A színházi életet sokszor mozgatják sznob elképzelések: a prózisták gyanakodva szemlélik a zenés színészeket, a diplomások azokat, akiknek nincs papírjuk, a fővárosiak a vidékieket, és így tovább. Érzékeltél valamit ezekből az ellentétekből?
 
ÁK: Soha nem érzékeltették ezt velem: én járom a saját utamat és a saját feladataimmal foglalkozom. Az Operett kórusából átkerültem a Centrál színpadára, ahol az első előadásomban Törőcsik Mari és Nagy-Kálózy Eszter mellett játszhattam, ez azért nem olyan rossz. Kimondom: odavoltam a gyönyörűségtől. Jól éreztem magam a Centrálban, jó szerepeket kaptam. Aztán eltelt hét év, és észrevettem, hogy nem dolgoztam még annyi rendezővel, amennyivel ilyen idős koromban szerettem volna. Nem volt meg az az ismeretségi köröm, ami egy Színműt végzett hallgatónak. És igen, volt egy nehezebb időszakom, amikor nem tudtam elfogadni magamat, hátrányként éltem meg, hogy nincs színészdiplomám. Odatartoztam, de mégsem, sőt feltettem a kérdést, hogy van-e ott helyem?
 
R: Hogy lehet jól kijönni egy ilyen állapotból?
 
ÁK: Szakmai barátaim megráztak kicsit, és azt mondták, hogy vegyem már észre magamat. Elkezdtem elhinni, hogy ha kapok egy szerepet, az nem biztos, hogy szociális segítségnyújtás volt. Megtanultam, hogy nem nagyképűség elfogadni a kihívásokat, hogy képes vagyok megcsinálni, sőt követhetek el hibákat is, attól nem dől össze a világ. Meg kellett tanulnom próbálni. Túl nagy volt bennem a megfelelés, a próbákon nem mertem rossz lenni. Ez megakadályozta, hogy igazán elmélyedjek egy szerep megtalálásában, mert folyamatosan kívülről szemléltem magam. Aztán ez lassan átalakult bennem.
 
A gyilkos, Szegedi Nemzeti Színház
A gyilkos, Szegedi Nemzeti Színház
R: A Centrál után jött Szeged, ahol 2018 óta tag vagy.
 
ÁK: Amikor már épp elkezdtem gondolkodni a folytatáson a Centrálban, jött Horgas Ádám és Barnák Laci ajánlata. Azt éreztem, hogy harminc körül még megtehetem, hogy eljövök, hogy újrakezdem kicsit. A vágyaim eddig teljesültek, olyan rendezőkkel dolgozhattam, akikkel korábban nem, és mindegyiküktől fontos útravalókat kaptam.
 
R: Mit tudtál akkor a Szegedi Nemzeti Színházról?
 
ÁK: Bevallom, nem sokat, de olyan emberek hívtak, akikben megbíztam. Volt bennem félsz, hogy mi lesz, ha eljövök Pestről, de arra gondoltam, hogy nyilván nem véletlenül hívnak, hanem akarnak velem valamit kezdeni. Azóta rájöttem, hogy Szeged nem a világ vége, félig-meddig a fővárosban is élek. Érdekes volt megtanulni egy nagy vidéki színház működését: míg Budapesten volt olyan előadásom, amit hét éven át játszottam, itt egy évadban lemegy négy bemutatóm, amik jó eséllyel nem kerülnek elő újra a következő szezonban, hiszen itt bérletrendszer működik. Számomra szakmailag is izgalmas ehhez alkalmazkodni.
 
R: Többször említetted, hogy sokféle rendezővel akartál dolgozni. Szegeden ezt végre megkaptad, nézzük végig a legfontosabbakat. Vidovszky György A gyilkosban rendezett.
 
ÁK: Ő maga a megtestesült nyugalom. Kivárja, hogy megtörténjenek a dolgok, miközben nyilvánvalóan tudja, mit akar, nem a próbákon keresgél. Molcsanov darabja különleges volt, egy orosz road movie, első olvasásra nem tudtam színpadon elképzelni. Imádtam, ahogy Gyuri beszélgetett velünk, kíváncsi volt ránk. Az eleganciája, a hozzáállása nagyon imponált.
 
Szegezdi Róberttel a Johannában
Szegezdi Róberttel a Johannában
R: Horgas Ádám nem új ismeretség, dolgoztatok a Magyar Színházban, a Centrálban, Szombathelyen is.
 
ÁK: Ádám színháza nagyon komplex, nála kell énekelni, táncolni, mozogni és persze prózistaként is sokat vár el: ezt én kifejezetten szeretem. Jól ismer, tudja, hogy mit bízhat rám. Nála minden pontosan be van állítva, amitől eltérni nem lehet, de ezt nem teherként élem meg. Tudja, hogy mit akar látni a színpadon, de engedi, hogy megtaláljuk benne magunkat. Sok vetítés, sok látványelem van nála, amikhez alkalmazkodni kell, nincs helye a lustálkodásnak. Sokat kaptam tőle az évek során, szeretem azt a fajta zenés színházat, aminek mélysége van, mert igazi emberekről szól.
 
R: A Centrálból ismertétek egymást Alföldivel, aki szintén elég pontosan tudja, hogy mit akar.
 
ÁK: Robinak van egy híre, ami általában megelőzi őt, én is tartottam tőle kicsit. Fantasztikus az, ahogyan az emberek kezébe adja az elemzést és rendkívül pontosan mondja el a helyzeteket. Szeretem, ahogy elvezet a végeredményhez, hogy mire megszületik az, amit látni akar, addigra bennem is megérik a szerep, az ember, akit játszom. A Centrálban a Kísértetek volt az első munkánk. Már az olvasópróbán is jó volt hallgatni, milyen részletesen mesélt a darabról.
 
R: Nézzünk egy másik végletet, már ami az előre elkészült koncepciót illeti: Mohácsi Jánost.
 
ÁK: Soha nem dolgoztam még úgy, mint a Johannában. Többen mondták, hogy ne ijedjek meg, jönnek majd pár oldallal az olvasópróbára, és aztán majd kialakul a dolog, de hát más ezt meghallgatni és más átélni. Izgatottan vártam, hogyan áll össze egésszé, de tény, hogy ez a módszer az ember alól először kihúzza a talajt, mert nem a megszokott rend szerint zajlik a munkafolyamat. Egy olvasópróbán általában megismerkedünk a szöveggel, csakhogy itt nem volt szöveg, sőt rajtam kívül senki sem tudta, mit fog játszani. Leültünk, Moha pedig megkérdezte: „Ki akarja az első mondatot mondani?” Körben haladtunk, mindig más folytatta, ő pedig figyelt. Mindig újabb és újabb anyagokat kaptunk, állandóan változott a szöveg, ránk lett kitalálva. És végül a káoszból megszületett valami egészen csodálatos dolog. Nem állítom, hogy végig elhittem, hogy létrejön ez az előadás, de a bizalom, amivel hozzánk közelített, nagyon jól esett. És valahogy észrevétlenül megteremtett valami egészen különleges csapatenergiát. Az előadást tavasszal bemutattuk, majd nyolc hónap szünet után ősszel vettük elő. Sokkal jobban éreztük magunkat, mert sok gondolat mostanra érett meg. Nem egyszerre vettük fel a fonalat, de végül mindenki megérkezett.
 
R: Nézőként az a benyomásom, hogy a harmadik itteni évadodra te is megérkeztél Szegedre.
 
ÁK: Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar otthon érzem magamat. Volt ide családi kötődésem, játszottam is régen a Dóm téren, de azt hittem, tovább tart majd a beilleszkedésem. A társulat nagyon egymásra talált, tudunk egymásnak drukkolni. Ez Lacinak és Ádámnak is köszönhető, mert lendületesen kezdtek a színház megújításának. Egy színész akkor érzi jól magát, ha gondolkodnak benne, és itt folyton újdonságokkal kínálnak meg.