Presser Gábor – Sztevanovity Dusán – Horváth Péter: A padlás / Vígszínház
2020.11.17.

Rengetegen – állítólag nagyjából tízezren – néztük élőben és távolról A padlás 999. előadását. És néztük volna többen is, ha bírta volna az e-színház a belépő kódok küldésének iramát. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Majdnem harminchárom évvel ezelőtt, 1988 elején írtam az akkoriban frissen bemutatott előadásról, A padlásról. Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Horváth Péter mese-musicaljéről nem volt nagy rizikó megjósolni, hogy sokáig műsoron marad, de azt, hogy milyen helyet fog „kimozogni” magának a kulturális kánonban, nem lehetett előre látni.
 
Wunderlich József és Igó Éva.
Wunderlich József és Igó Éva  
Ugyanis nem csak arról van szó, hogy egy sikeres gyerekdarab számos nemzedéket „fölnevel”, bár ez is komoly teljesítmény. Ilyen előadást többet is tudunk; időről időre fölkerülnek a színházak repertoárjára, vagy le sem kerülnek onnan, mint a Bors néni, A dzsungel könyve, a Misi mókus vándorúton, a Rumini, a Kukacmatyi.
 
De A padlás – más. Miközben olyan – mesébe illő – örök tanulságokat üzen a nézőnek, mint hogy a szellemeket csak a jók látják, vagy hogy a jó győz a rossz felett, vagy hogy megjavulni sosem késő, mindezek fölé vagy elé ezt teszi: „kell egy hely”. Ez persze mást jelentett a nyolcvanas évek végén, mint ma – és nem is érdemes azon töprengeni, akkor volt-e sürgetőbb ez a szükség, vagy most –, de az biztos, hogy a „hely” iránti igény azóta sem csökkent.
 
De nemcsak ezért vonz A padlás kilenctől kilencvenkilenc évesig ennyi embert, akik közül legtöbben nem először, és nem is másodszor látták ezt a majdnem-jubileumi előadást. Hanem azért, mert a fenti üzenetet olyan komplex, mondhatni homogén módon közvetíti, hogy az egyes elemek – a történet, a figurák, a zene, a látvány – erősítik és megtöbbszörözik egymás hatását. Igen, összejött minden.
 
Telekes Péter és Tóth András.
Telekes Péter és Tóth András       
Presser Gábor a minap azt mondta, A padlás amolyan „kiszaladt-dolog” volt; ez a remek kifejezés elég pontosan utal arra az ihletett állapotra, amely az alkotás folyamatát jellemezhette. Tudjuk, hogy Dusán ötlete alapján kezdett el a zenén dolgozni Presser, majd az ötletet Müller Péter írta tovább; az elkészült darab azonban nem tetszett a színháznak, ezért visszaadták, és felkérték Horváth Pétert a jelenetek megírására. (Müller Péter pedig a Madách Színházba vitte a saját darabját, ahol megszületett belőle a Doktor Herz, amit A padlással nagyjából egyidőben mutattak be, Tolcsvay László zenéjével, Bródy János dalszövegeivel.) Tudjuk, hogy ebben a fázisban már erőteljesen részt vett a munkában Radnóti Zsuzsa is, és a rendező, Marton László is.
 
A pénzt sem sajnálták a produkcióra: Fehér Miklós díszlete persze nemcsak drága volt, hanem hozta az illúziót is; ez egy „rendetlen”, mégis vonzó hangulatú padlás, ahol egymás mellett és egymáson hevernek a múlt kacatjai, amelyek az eltelt időben valóságos patinát kaptak, szerethetők és fontosak. A színpad trükkösen látható részletekkel van teli, sejtelmes zugok fönt, lent és oldalt. Jánoskúti Márta jelmezei közül emblematikussá vált Rádi királykék inge, és minden mesefigura (kivált Lámpás, a nyolcadik törpe) ruhája egyszerűen kiszolgálja az elvárásainkat. Pont olyan mind, ahogyan képzeletünkben él – vagy: immár ilyennek élnek a képzeletünkben.
 
Telekes Péter, Horváth Szabolcs és Dobó Enikő.
Telekes Péter, Horváth Szabolcs és Dobó Enikő    
És nem mellékes szereplő – sem a történetben, sem a színpadon – a varázslat, aminek tetemes része van a hatásban és a vonzásban. A varázskönyv – Rubik Ernő műve – játékszer, jó dalok kísérő kelléke, a beszélő komputernek, Robinsonnak azonban pillanatonként fontos dramaturgiai szerepe is van. Mondjuk, ebben az egészében igazán időtálló produkcióban ez az egyetlen pont, amire ráférne legalább egy kicsi vizuális vérfrissítés; Robinson erősen a nyolcvanas évek végét idézi, immár kicsit muzeális. A szerepe – a varázslás – rendben van, az örökérvényű.
 
Az előadásnak ezt az apróságot leszámítva csöppet sem ártott az idő. Az eltelt több mint három évtized során száz fölött van azoknak a színészeknek a száma, akik játszottak benne, a szerepátvételek simán futottak, és bár vannak rajongók, akik az első, a legelső szereposztásra esküsznek, ők is szépen megnézik az összes következőt. Ezt is, amelyben Wunderlich József (Rádi), Telekes Péter (Herceg), Dobó Enikő (Kölyök), Horváth Szabolcs (Meglökő), Tóth András (Lámpás), Csapó Attila (Barrabás és a Révész), Igó Éva (Mamóka), Fesztbaum Béla (Témüller), Antóci Dorottya (Süni), Kőszegi Ákos (Detektív), Gyöngyösi Zoltán (Üteg) és Dolmány Attila (Robinson) igazán koncentráltan és lelkesen élték a mesét - az üres nézőtér előtt. (A dalok után ugyan be volt keverve némi taps, de a poénokra persze semmilyen reakció nem jött lentről.
 
Wunderlich József és Csapó Attila.
Wunderlich József és Csapó Attila. Forrás: vigszinhaz.hu. Fotó: Gordon Eszter   
Merthogy a figurák, azok stabilak. Jól vannak kitalálva ezek a létezhető, de mégsem létezett, avagy létezett, de elfelejtett alakok: a „béna” Herceg, aki túltengő kifinomultságában és visszafogottságában nem csókolja meg Csipkerózsikát, vagy a Lámpás, a nyolcadik törpe, akit a másik hét, akiknek jobb a marketingje, lent felejtett a bányában, vagy a Kölyök, a kisfiú (mindig színésznő játssza), aki kimondta, hogy a király meztelen, és a vajszívű hóhér, a Meglökő, aki nem ölte őt meg ezért. A Révész – ő máshonnan vétetett, ő bonyolultabb figura. Egyrészt azért, mert ő alaktalan szellem, vagyis a megjelenéshez, a láthatósághoz bele kell bújnia egy épp meghalt – vagy meghalófélben lévő – ember testébe; itt éppen ebből, vagyis a kiválasztott embertestből adódnak a mese krimiszerű fordulatai. Másrészt azért, mert az a bizonyos csillag, ahová el kellene vinnie a földön kóborló szellemeket, az bizony nemcsak a mesehősök lakóhelye, hanem a halottaké is, mint erről a musical egyik legszebb dala, az Örökre szépek is szól. Vagyis a Révész – akárcsak a görög mitológiában Kharón a Styx folyón közlekedő ladikján – a másik világba, vagyis a másvilágba viszi a mesehősöket. Ne boncolgassuk ezt tovább, hiszen a darabban is mindössze a bennünk keltett asszociációkra, érzelmekre és emlékekre van célozva itt... Ezek az asszociációk, gondolások, érzelmek és emlékek el is vannak találva – ez is meglehetősen erős befogadói reakciót eredményez.
 
De a legerősebb mégis a mesei tisztaság, a „hely” lebegése „ég és föld között”, a felkínált azonosulás a földöntúli jósággal, meg a földi jósággal is, Rádi és Mamóka figurájában. (Süni is jó ember, ráadásul az egyik súlyos konfliktus megoldója, de az ő szerepe itt leginkább az, hogy Rádi végre észrevegye: a szerelme áll előtte.) És hát aligha van olyan kor és olyan hely, amikor és ahol ne szeretnénk föllelni ezt a jóságot.
 
Kötekedésnek tűnhet – az is –, hogy a mesének legalább két vége van: a mesefigurák távozásánál az egyik, és a tényleges végénél a másik. A kettő között a mesealakok már nincsenek jelen, és vesz egy kanyart a „földi” történet, amennyiben kicsit és átmenetileg „visszaromlik” a Barrabás, a gengszter bőrébe bújt Révész (akire ezek szerint szállítmányozói funkciójában nincsen is szükség, hiszen nélküle is elmentek a mesehősök), és van még egy bombakaland is. De ekkor igazából már csak a finálét várjuk, amikor mindenki visszatér, a padlásra és a színpadra is.
 
A padlás – fel-felújított díszlettel, meg-megújított jelmezekkel, újabb és újabb szerepátvételekkel alighanem még több nemzedék érzelmes-nosztalgikus színházi tápláléka lesz. Azzal együtt, hogy egy újabb „tiszta hely”, egy újabb mesés emberségtörténet, egy újabb remek zenés játék, Dés László – Geszti Péter – Grecsó Krisztián Pál utcai fiúk című műve is elfoglalja a maga helyét a repertoáron, és a padlás mellé odateszi a grundot.
 
Az előadás adatlapja a port.hu-n található.
Szerző: Csáki Judit