Mit akarunk az élettől
2020.11.18.

Sallangmentes, finom alkotást tesz le elénk a korábban inkább vágóként dolgozó osztrák Ulrike Kofler. A Mit akarunk az élettől távol esik a tanmesék vaskos tanulságaitól, inkább amolyan királydráma királyok nélkül, skandináv minimalizmussal. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Egy falfirka szerint, ha meg akarod nevettetni Istent, akkor mesélj neki a terveidről. Valahogy ez járt a fejemben Ulrike Kofler filmjét nézve, pontosabban az, hogy ebben a viccesnek tűnő mondatban több a szomorúság, mint ahogy az első pillanatra tűnik. 
 
Alice és Niklas több éve vannak már együtt, és bizony terveket szőnek, mint minden normális házaspár. Pontosabban egy terv köré szövik az összes többit: gyereket szeretnének, de ez sehogy sem akar összejönni. Már beültetéssel is próbálkoztak, ám a negyedik sikertelen kísérlet után azt tanácsolja nekik az orvosuk, hogy most egy pillanatra álljanak meg, szellőztessék ki a fejüket, és gondolják át, hogyan tovább. Mert a következőt már nem támogatja az osztrák állam, s bizony mélyen a zsebükbe kell majd nyúlniuk, miközben az építkezés is (tetőtérrel bővítik a házukat, mert előbb vagy utóbb csak megérkezik a gyerek) egyre nagyobb terheket ró rájuk.
 
De a fej kiszellőztetése is szempont, főként ha már a csöndes őrület és széthullás határán áll az ember. El is utaznak hát Szardíniára, de mit ad Isten (lásd az első mondatot) egy kétgyerekes, harsány, vidéki osztrák család költözik a szomszédba: egy édes szőke kislánnyal és egy hallgatag, mogorva kamasszal. Láthatóan egy világ választja el őket egymástól: a jövevények boldogok, nyüzsögnek, be nem áll a szájuk, és ahogy őket a bécsiek, úgy ők is lenézik a fővárosiakat. Nem is nagyon marad más lehetőség: Niklas másnap új lakást kérne maguknak a recepción, de épp ügyintézés közben érkezik meg az, akitől menekülnének, a közvetlen és laza családfő, Romed. A két férfi kénytelen fegyverszünetet, majd barátságot kötni.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
A kényelmesen építkező film olyan, mint egy lelassított vulkánkitörés. Tudjuk, hogy ki fog törni, hiszen egyre csak sokasodnak a jelek, de azért közben reménykedünk is, hogy talán mégsem láva meg kőzápor lesz a dologból, hanem csak füstölgő dohogás. A főként vágóként dolgozó Kofler jól komponálja egymásra ezeket a jeleket, amelyek sosem egyértelműek: hiszen a kislány összebarátkozik Alice-szal, majd a tengerparton elkéri a szemüvegét, azt hisszük, hogy végre itt van valamiféle megbékélés a meggyötört nő számára, ám a kislány berohan a hullámok közé a drága holmival, s ahogy Alice utánakap, eltörik a szemüveg szára. Ráadásként Christl, a kislány anyja még le is teremti, hogy miért viszi be a vízbe a gyermeket karúszók nélkül. De hát honnan is tudhatnád, szúr oda. Alice pedig megint nagyot zuhan: nem elég, hogy nem lehet gyermeke, de máris rossz anyának tekintik.
 
És így tovább, észrevétlenül gyűl a feszültség Alice és Niklas körül, az építkezésről is rossz hírek érkeznek, egyre nagyobb kölcsönre van szükség a befejezéshez. A házhoz, ami egyre inkább gyermekpótlónak tűnik a házaspár életében, nem pedig tágas fészeknek. 
 
A Mit akarunk az élettől nagyon finom jelzésekkel, csöndekkel, elharapott mondatokkal vezet minket el a végkifejlet drámájáig. Lassan kiderül, milyen fájdalmak, lelkiismeret-furdalás és öngyűlölet dolgozik Alice-ban, és az is, hogy Niklas miért nem tud már nőként tekinteni a feleségére. Mi és hol pattant el az életükben, hova kellene visszamenni, hogy megpróbáljanak valamit jóvátenni. A svájci író, Peter Stamm (az ő novellájából készült a film) viszont azért jó író, mert nem úgy indítja el a vulkánkitörést, ahogy számítanánk. Nem oda és nem úgy sújt le az élet, ahogy az „logikus” lenne. Pedig nézőként lassan már tényleg úgy találgattuk a dráma csapásirányát, ahogy egy jó krimiben a gyilkos személyét szokás.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Kofler mozija sallangmentes, letisztult alkotás, és egy viszonylag egyszerű élethelyzetben felgyűlő érzelmeket és indulatokat vizsgálja meg igen alaposan. És igen jól ütközteti a két világot: ami az egyiknek ártatlan tréfa („addig jó nektek, amíg nem szekálnak halálra a gyerekek”), az a másiknak kegyetlen tőrdöfés. Míg az egyik a korai gyermekvállalással járó gondokat nem tudja igazán megoldani (a kezelhetetlen kamaszt 17 évesen szülte Christl), addig a másik a társas magány és a bűntudat árnyaival küzd. Ezért lesz szinte minden gesztus és apró jelenet kétértelmű, ezért vibrál a színtelen, szagtalan feszültség még a legidillikusabb képek alatt is. Hiába süt olyan szépen a nap, hiába csillog a tenger felszíne, a végzetet nem lehet megállítani. 
 
A Mit akarunk az élettől nem egy vasárnapi matiné, de arra sem alkalmas, hogy amolyan háttértévézésként végigrohanjunk rajta. Ez az alkotás inkább a skandináv mozikra hajaz: világos és hétköznapi helyzetből indítja az események láncolatát, metszően tiszta képekkel és fegyelmezett színészi játékkal kalauzol el a megszokott poklok sosem megszokható bugyraiba. Okos és érzékeny film, jó messze a Netflix megszokott kínálatától. 
 
Címkék: Netflix 2020