Blast Theory: Biciklis történetek / Budapesti Őszi Fesztivál
2008.10.17.

Arra mehetsz, amerre akarsz. Azt mondasz, amit akarsz. Minden rajtad áll. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Művészet a helyszínen
Begin cycling
Legyen teljes a rájuk hagyatkozás, odaadom magam teljesen. Nem viszek magammal biciklit. (Mellékes körülmény, hogy az éppen nincs.) Egy aláírás, hogy átvették a kauciót a GPS-ért és saját felelősségemre vállalom a játékot, egy sisak, egy fényvisszaverő csík és használatiutasítás-, vagy(is) játékszabály-ismertetés, aztán lehet feltolni a biciklit a rámpán. A Gödör az őszi péntek esték zsúfoltságával (nem) néz rám. Pest csöndes. A városlakók már hazamentek, már színházban/moziban/étteremben ülnek, a tinidiszkó helyett komolyabb pörgést választó ifjak még nem indultak el az éjszakába. Felülök a biciklire, fülemben fülhallgató, a dzsekimre felcsíptetem a mikrofont.

Begin cycling – jelenik meg a képernyőn. Hezitálásra nincs idő. Egy órát kapok. Egy órát, ami csak az enyém. Kiskörút, Zsinagóga, Dohány utca, Rákóczi út. Horánszky, Gyulai Pál, Bródy Sándor, Puskin utca, Szabó Ervin tér. Ismerős közterek, otthon érzem magam. Talán a nyugtató zene teszi, talán az a regiszter, amiben a fülembe beszélnek, és kérnek arra, hogy legyek nyugodt és ellazult. De az is lehet, hogy az ismert város ad biztonságot.

Magamba(n) tekerés
Figyelnek engem?
Álljak meg, keressek egy búvóhelyet, adjak magamnak nevet, és válaszoljak arra, hogy milyennek tartom magam. Jézusmária, nyelvvizsgák és állásinterjúk obligát kérdése, amire nem tudok soha rendesen válaszolni, úgyhogy zavaromban valami egészen másról kezdek el beszélni. De kinek is beszélek? Magamnak? Egyáltalán: ki van a vonal másik végén? Valaki, aki mindezt felveszi? Figyelnek engem? Egy előadásban játszom, netán a Truman Show-hoz hasonló realityben? Saját életem monodrámáját adom elő? Akkor én most művésznek, de legalábbis performernek számítok? (Jaj.) A Zsinagóga egy oda-nem-rendezett díszlet? Esetleg egy videojáték önmagam által animált szereplője vagyok? Csak én bírok versemnek/életemnek/játékomnak szerzője és főhősnője lenni?

Miután felveszem bizonytalan mondataimat, visszahallgathatom (dehogy hallgatom!), vagy belehallgathatok az épp arra bicikliző játszótárs David, Zsolt és Kirsten vallomásaiba. Milyen a kapcsolata az apjával, mikor fogta meg legutóbb valakinek a kezét és milyen érzés volt, mikor volt tanúja az utcán erőszakos jelenetnek. S hogy kik ők? Fogalmam nincs. Olyan, mint egy chat a neten, ám itt csak hallgatni lehet. Később én is ezeket a kérdéseket kapom. Mit gondol rólam az, aki épp engem választ a felajánlott lehetőségek közül, és én mit gondolok Davidről, Zsoltról, Kirstenről?

Állok az utcán, beszélek a semmibe. Senki nem találja ezt furcsának a kihangosítók és a headsetek korában. Az érzett intimitás nem igazi, csak pszeudo: nem magam(mal/ban) vagyok, hanem valaki hall, egész pontosan lehetősége van arra, hogy hallgasson. Gyónom városnak és világnak, magamnak és nektek, kedves ismeretlen résztvevők. Ha belegondolnék…

…mondjuk, abba, hogy micsoda példa ez arra, hogy a technika, a média, az informatika mobilostól, blogostól, WiFi-stől, interfészestől mennyire behálózta az életünket; hogy az MTV-kultúra mennyire uralja a mainstreamet; hogy használom-e a technológiát vagy én is része vagyok; hogy saját nézői hajlandósági határaim is teszt alá kerültek…

Magamba(n) tekerés (Forrás. blasttheory.co.uk)
Magamba(n) tekerés (Forrás. blasttheory.co.uk)
Mert nyilván másképp szembesít a valósággal egy olyan művészeti csoportosulás, mint a londoni Blast Theory, amit live art-, interaktív design- és újmédia-specialista, képzőművész, tévés produkciós gyakorlattal rendelkező, irodalom szakosból lett mozista és kortárs táncos, koreográfus alkot, aki a művészet és a társadalmi kontextus kapcsolatából diplomázik, videojátékot fejleszt és Blast Theoryt megelőző életében vállalati ügyfelekkel dolgozott a bankban. Számukra kevésbé – nem? – léteznek határok, így nincs is mit átlépniük. Bármit megengedhetnek maguknak. Aki részt akart venni 1998-as Kidnap (Túszejtés) című projektjükben, elég volt, ha regisztrált honlapjukon. Egy hónappal a tényleges túszejtés előtt tíz jelentkezőt választottak ki véletlenszerűen, akiket állandó megfigyelés alá vettek. Azt, hogy ki a tíz megfigyelt, az érintettek nem tudták. A két szerencsés nyertest – hiszen nyertek két nap szabadságot a mindennapok megszokott rutinjából – 1998. július 15-én, fényes nappal rabolták el, és elzárták egy biztonságos helyre (Safehouse), ahol kamerák segítségével az interneten keresztül folyamatosan követni lehetett a történéseket. A Sunday Times újságírója így írt erről: „Terror, frusztráció, unalom és düh uralta és árnyékolta be véleményemet a produkcióról rabságom 24 órájában. De valószínűleg ezt akarták elérni. Nem váltott ki belőlem ennyire erős érzéseket egyetlen korábban általam látott produkció sem.”

...de nem gondolok, csak tekerek. Egy órát kaptam a Blast Theory nevű csoporttól. Köszönöm.

A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Őszi Fesztivál 2008 gyűjtőlapján olvashatják.

Szerző: Papp Tímea
Programsorozat:  PLACCC 2008 - Művészet a helyszínen,  Helyszín és időpont:  Gödör Klub, október 10-14.,  Producer:  Julianne Pierce,  Produkciós csapat:  Dicky Eton, Sheila Ghelani, Kirsten Engelmann,  Zene:  Blanket and Scott Smith ,  Közreműködnek:  Matt Adams, Ju Row Farr, Nick Tandavanitj
Megítélt támogatás: 1 400 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A holland Wunderbaum, a lengyel Strefa Ciszy és a brit Blast Theory társulat meghívására a Placcc helyszínspecifikus programsorozat keretében (2008)