The Haunting of Bly Manor / Netflix
2020.11.16.

...és azután tragédiává lesz a Netflix egyik legújabb produkciójában, hogy apróbb mozzanatokon („forgásokon”) keresztül a legelemibb érzés, a kötődés váljék félelemforrássá. SZABÓ DÁRIÓ ÍRÁSA.

Hiszen a kötődés az emberi létezés egyik legalapvetőbb mozzanata (akár az öndefinícióé is). Azaz a The Haunting of Bly Manor már témaválasztásával is a horror egy új hullámához köti magát: a poszt-horrorokhoz, amelyek a társadalomban betölthető emberi szerepeket pszichologizálják, akár szenvtelenül is. Itt a félelem tárgya már nem az ismeretlen, hanem az ismerős. S mivel az ábrázolt világokban nincs is semmi idegen vagy ismeretlen, így bármi a félelem tárgyává válhat: nem adódnak a néző számára biztonságos pontok.
 
Victoria Pedretti
Victoria Pedretti
Viszont Mike Flanagan sorozata ennél kicsit önállóbb igényekkel lép fel, ugyanis a Bly Manor csak témaválasztásában poszt-horror. A szenvtelenség távol áll tőle, formai megoldásait és fabulaelemeit sorba véve (ódon ház és birtok, kísértet, bolyongó lelkek) a klasszikusabb, gótikus vonulathoz kötődik mérvadóan, készítői tehát nem igyekeztek a műfajiság halálát kikiáltani. Ez a kettősségek között való ringatózás már-már kísérletinek is mondható, így könnyen ki tud siklani egy olyan befogadó számára a sorozat, aki szélsőségekben és címkékben gondolkodik - pláne nem hálás a nagysikerű The Haunting of Hill House közvetlen örököseként próbatétel elé állni. A Bly Manor mégis megugorja a „franchise” kultuszát, mert egzisztencialista kérdéseknek is teret nyit. Ahelyett, hogy szimplán csak az elmúlást ábrázolná, súlypontot vált és azt jeleníti meg, hogy az elmúlás érzése lehetetlen, ugyanakkor annak tárgya nagyon is múlandó, emiatt az emberi lét alapvetően a kiszolgáltatottságról szól és az attól való borzongástól, hogy a kötődés tárgya eltűnhet. Mintha a létezés célja a hiányra való törekvés lenne vagy épp a társakban való hiányokozás (a főszereplő végső döntése).
 
Épp az az érdekes a Bly Manorban, hogy gondolatisága révén az egyébként racionális poszt-horrorjegyek mellé egyenrangúan oda tudja rendelni a mesék légkörét, hiszen a szociológiai elemek szentimentális és melankolikus narratívákká alakítják a karakterek közti személyes tragédiákat, és azt, ahogyan ezek a karakterek közti kapcsolatokra kollektíven hatást mérnek.
 
Flanagan, a széria megálmodója Henry James A csavar fordul egyet című – már sokszor feldolgozott és parafrazeált – kisregényét használta fel alapul. A Victoria Pedretti által nagyszerűen megformált au pair, Dani megérkezik a Bly-udvarház birtokára, hogy munkába álljon. Az arisztokratikusan „tornyosuló” épület, valamint a mellé ellentétpárként odakapcsolható, traumatikus élményektől szenvedő lány folyamatos látványában önmagában is rejlik némi hátborzongató, hatalmi meta-viszony, melyet ugyan a kamerakezelés nem nyomatékosít külön, mégis alapvetően hozzátesz a hangulatvilághoz. Ezt tetézi, hogy a gyerekek, akikre Daninek vigyáznia kell, vagyis Flora (Amelie Bea Smith) és Miles (Benjamin Evan Ainsworth) furcsa viselkedési mintákat mutatnak. Az előbbi mintha rendszeresen gesztusokat tenne olyan személyek felé, akiket más nem lát, csak ő; az utóbbi pedig spontán átvált agresszív és rendkívül felnőttes modorra. Okvetlenül fontos megjegyezni, hogy a két gyermekszínész mindvégig páratlanul természetesen, éretten „szlalomozott” e váltások között.
 
Benjamin Evan
Benjamin Evan Ainsworth
Ha már a műfajiság és a színészi teljesítmény kapcsán is szóba került a kettősségek közti megállapodás, érdemes továbbra is ennél maradni, akár a koncepciót is efelől szemlélni.
 
Bár a köznyelv sokszor akár szinonimaként is felcserélgeti a horror és a thriller terminusokat, e kettő sok mindenben eltér egymástól. Így a horror esetében a történeti elemekhez köthető félelem a cselekmény során jön létre, míg a thrillernél sokszor eleve az elbeszélés stílusából válik adottá a folyamatos szorongásérzet. (Eleve hangsúlyos, hogy az egyik félelmet, a másik szorongást céloz, s e kettő ugyebár nem ugyanaz). A Bly Manor – de igaz ez a „nagytestvér” Hill House-ra is – erőteljesen közelíti egymáshoz a horror és a thriller (alapesetben egymástól élesen elkülönülő) motívumait, akárcsak a közelmúltban Robert Eggers A világítótorony, Ari Aster Fehér éjszakák vagy Jordan Peele Tűnj el! és Mi című filmjei. Függetlenül attól, hogy valamit poszt-horrornak címkézünk vagy sem, mintha az új félelmek keresése nem csupán tematikusan zajlana, hanem stilisztikailag és/vagy műfajilag is. Hiszen mostanság a szorongatás (thriller) folytonosságának és az ijesztgetés (horror) szakadozottságának - látszólag ellentmondásos - elegyítésével találkozunk, s ehhez az „új hagyományhoz” a Bly Manor is szervesen csatlakozik.
 
Flanagan alkotása ezt úgy éri el, hogy fabulaelemei a megszokottabb jumpscare-fogások ígéretét hordozzák, míg emellett egy, a konklúziónál beteljesedő, már-már katartikus drámai hatás építése zajlik szüntelenül – e hatás pedig az együttérzésen alapszik. A Bly Manor viszont pont azért tűnik jó értelemben közhelyesnek a maga szentimentalizmusával (és látszik egyúttal némi távolságot tartani a poszt-horrortól), mert fabulája felől nézve gótikus horror. Stílusát az előbbi ugyancsak meghatározza, de az érzelmi szálból adódó szorongás folyamatossága stilisztikailag (a képi világ atmoszférájától eltekintve) a thriller felé löki, mindezt pedig az „bolondítja” meg, hogy szüzséje a románcok, romantikus drámák felől válik értelmezhetővé.
 
Ebben a sorozatban az emberek voltaképpen traumák összességeiként vannak elbeszélve, méghozzá nemcsak narratív értelemben, de önmagukat is ekképpen formálják az emlékezés, a párbeszédek és a monológok révén. Mindez azért is érdekes, mert így végtére is nehéz azt mondani, hogy komplexen megismernénk a karaktereket, hiszen traumákra korlátozott jellemekkel szembesülünk – ez pedig szimbolikusan képes érzékeltetni, hogy az új horror számára maga az ember az ismeretlen. Félreértés ne essék, nem karaktermélységi problémákról van szó, s zökkenőmentesen működik az együttérzésen alapuló építkezés is, amely a záráshoz közeledve tetőzik, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a személyes tragédiákkal való aktív együttérzés kezd félelmet generálni a befogadóban a horror-elemek helyett.
 
Tartalmilag és műfajilag is azzal kísérletezik a Bly Manor, hogy miként lehet elindítani egy horror-expozíciót, amely műfaji fordulatok után is képes ellátni funkcióját. Így a sorozat eléri azt is, hogy akkor váljon valaminek a jelenléte a legerősebbé, amikor már nincs többé és csak hiányozni tud.
Címkék: Netflix 2020, Sorozatok