Időnként úgy tűnik, Pilinszkyt és Sheryl Suttont alakítják. Színházról, szakmáról csevegnek, miközben a Trafó díszlettelen nagytermében bejárják a megnevezett budapesti lakás tereit: szóba kerül egy Szentivánéji álom rendezés, a vélt vagy valós festmények a szoba falán, az, hogy Zsótér Sándor (vagy ez a rendező) korábban rajzolt, előkerül képletesen egy vakond, ami egy Hamlet díszletből való, pedig ő nem is olyan színházi alkotó, aki hazaviszi a különböző tárgyakat az egykori előadásaiból.  

 

Az előadás kezdetén még nem feltétlenül dönthető el, hogy a rendező figurája azonos-e Zsótér Sándorral, hogy a saját élettörténetébe avat-e be, vagy mindez fikció, és ő csak szerepet játszik benne, esetleg a kettő elegyét látjuk a színpadon. Mivel tudvalevő, hogy az előadást Kárpáti Péter rendezte, ezek közül valamennyi felismerés, értelmezési variáció releváns lehet. Később aztán, ha nem is teljesen egyértelműen, de világossá válik, miről is van szó. 

 

A nagy kapituláció ugyanis arra az improvizációs technikára épül, amivel Kárpáti Péter már jó pár éve kísérletezik. Ennek során az intim valóság és a fikció rendszerint szétválaszthatatlan. Ily módon zavarba ejtővé, talányossá teszi az értelmezést. Ahogy egy csoportterápia során, úgy enged közel a színpadon megjelenő személyiséghez, aki olyan személyes történeteket oszt meg velünk, melyekről tudható, hogy igazak, de az improvizáció mindeközben színészi megoldásokkal is operál, s így a történet eltávolodik a valóság dokumentarista ábrázolásától.

A meglehetősen introvertáltnak tűnő Zsótér Sándor egyszer csak elkezd kendőzetlenül beszélni a saját életéről a színpadon. Nyíregyházán rendezett először, A kaktusz virága című előadást, 1991-ben. Előtte dramaturgként dolgozott például Gaál Erzsébettel, aki akkoriban Nádas Péter Temetés című drámáját és a Dantont rendezte Nyíregyházán. Később Zsótér Miskolcon kapott lehetőséget, ‘92-93-ban a Woyzecket és a Hölgy kaméliák nélkült vitte színre. Zsótér arról mesél töredékekben, hogyan alakultak a borsodi munkái. “Láttam az Erzsiéket, tizenhét évesen.” Mármint a Stúdió K legendás Woyzeck előadását látta, amelyben Gaál Erzsébet játszotta Marie-t. Mikor azt a feladatot kapta, hogy rendezze meg Büchner drámáját, arra gondolt, ő biztosan nem tudja jobban megcsinálni, mint az egykori Orfeósok. Így és más módon is utal rá, mennyire fontos volt számára, mit gondol Gaál Erzsébet munkáról, színházról, életről. Hogyne lett volna számottevő, mivel a dramaturgként végzett Zsótér Gaál Erzsébet hatására kezdett el rendezni, majd össze is házasodtak. Visszaemlékezése során mesél arról is, honnan ismeri Derzsi Jánost, hogy szerelmes volt Takács Katiba, vagy miként kérte fel Kuna Károlyt egy szerepre. Azt is megosztja velünk, hogy egy-egy színészi találkozás akkora hatással van rá, hogy utána legszívesebben csak azzal, azokkal az emberekkel dolgozna. 

 

Zsótér a színháztörténeti adalékokat a legnagyobb természetességgel adja közre, nem magyarázkodik, nem részletez. Magánéletéről is vall, de csak talányosan. Minden, amit mesél, valós, vagy legalábbis feltehetően az. Váltogatja szerepeit, hol rendező, hol tanár, máskor színész, aztán Zsótér maga, esetenként Pilinszky. Megkapó az őszintesége, hol bájosan esetlen, hol határozott, máskor a tőle megszokott energiával magyaráz, majd zavarba jön a női közelségtől, a szerelemről úgy beszél, hogy nem beszél róla, táncol is, és szokása szerint dohányzik. Egykori tanítványa, Stork Natasa mindent ért, vagy amit épp mégsem teljesen, arra rákérdez. Párbeszédük bensőséges marad, nem céljuk, hogy mindenki mindent értsen. És mégis, minden világos, más-más szinten, de érthető, érzékelhető, miről is szól az előadás. Stork Natasa is mesél: leheveredik egy szőnyegre és némiképp kacérkodva beszélteti volt tanárát, meg akarja őt érteni. Színészetről, rendezésről, a színházi szcéna különös világáról, több évtizedes tapasztalatokról, emberi kapcsolatokról és magukról beszélnek, közben egyik szerepből a másikba lépnek.  

 

Van az előadásnak egy primerebb, egyértelműbb történetszála is. Adott egy különleges mester és tanítvány viszony (Zsótér Sándor valóban osztályfőnöke volt Stork Natasának Zsámbéki Gábor mellett), melynek érzelmi amplitudója igencsak változó a két fél között. A látogatás, a rögtönzött próba ezt a különös, végtelen tiszteleten és nagy szereteten alapuló intim viszonyt láttatja más-más módokon. Bonyolult kapcsolat ez: benne a ragaszkodással, a vonzás törvényének féken tartásával, a tisztességgel egyensúlyoznak ők ketten. Van az a plátói érzés, amiről könnyű azt hinni, hogy szerelem, de valójában mégsem az – ezt látjuk Zsótér és Stork között a színpadon.

Az előadás dramaturgiájában van egy nagyobb váltás, amikor a saját történetről átkerül a fókusz a találkozó apropójára, a próbára és Pilinszky rendhagyó, párbeszédes formában írt regényének tizenkilencedik fejezetére. Eközben is vannak kitekintések, el-elkalandoznak a gondolataik, miközben monodrámaként jelenítik meg George Allennek, New York parancsnokának történetét, aki az általa vezetett polgárok élén végül kapitulál. Az előadás címének értelmezése innen eredeztethető. Másrészt viszont, ha már Zsótérról van szó, ki az, akinek nem jut eszébe a kapitulációról Brechttől a Kurázsi mama és gyer(m)ekei? Az előadás bemutatójakor már nagyban zajlott a Színház-és Filmművészeti Egyetem autonómiájáért folytatott küzdelem. Zsótér nem, vagy nem igazán nyilatkozott a témában, ekkor még úgy volt, csak egyetlen előadást ér meg a kamaradarab, nem lesz több. Az előadás egy pontján felmerül, hogy mi van, ha ez az egész egyben Zsótér Sándor kapitulációja? Volt az előadás végén egy drámainak ható, kissé elnyújtott zenei betét (melyet Csizmás András játszik) – ez még fokozta is a hangulatot, de aztán (szerencsére) ez az értelmezés, vagy mondjuk úgy, ez a kombinálás nem nyert teret, nem vált valóra.

 

Pilinszky és Sheryl Sutton levelezésének egy pontján Sutton azt írja, “kétségtelen, hogy a valóságot csak a fikción keresztül lehet igazán megközelíteni”. A kérdés csak az, mi az, hogy valóság, és mi a fikció. 

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.