Részletes elemző cikk jelent meg az ősz kezdetén a Nemzeti Színház látogatottságáról. A szerző, Nagy Gergely Miklós a nézőszámot vizsgálva a Nemzetit többek között a Radnóti Színházzal vetette össze és arra a megállapításra jutott, hogy a megtermelt bevétel, valamint az állami támogatások közti különbség szembeötlő: „az aprócska, egyetlen színpaddal működő Radnóti 2018-ban 30 millió forinttal több jegybevételhez jutott, mint a négy játszóhellyel rendelkező Nemzeti Színház.”

Iván, a Rettenet. Pál András.

Mindjárt hozzátehetjük: a Radnótinak igazából korábban sem akadt nézőhiányból fakadó problémája, előadásait szerette a közönség, telt házzal játszottak szinte mindent. Ebben lényegi szerepe volt annak a ténynek, hogy vállaltan a magas színvonalon szórakozni, egyúttal szellemileg is töltekezni vágyó (részben hagyományos) polgári réteget célozta meg Bálint András igazgatósága alatt az intézmény. Noha színvonalában a legjobb színházak közé tartozott értékes társulattal, kiváló színészekkel, ez a jellegzetes „polgári” vonása látványosan megkülönböztette a Katonától és az Örkénytől. Ahogy több mint tíz esztendeje Tompa Andrea találóan megfogalmazta: „A Radnóti legjobb esetben is – ez teoretikus lehetőség, a most [2009-ben] futó darabok egyikére sem igaz – csak kicsit lehet kényelmetlen a polgár számára, mint az a tükör, amelyben túl éles és előnytelen fényben jelenik meg az arcunk. A Radnótiban a „polgár” szemszögéből nézve nem történik semmi kellemetlen vagy felháborító.” Nem sokkal a direktorcsere előtt, 2014-ben Koltai Tamás is a nosztalgiák és polgári illúziók színházaként emlegette, amely „mintha az elveszett vagy vágyott életminőség témáját tenné vizsgálat tárgyává, szándéka szerint tárgyilagosan és kritikusan, az eredmény szempontjából néha felemásan.”

A Bálint András helyét átvevő Kováts Adél egyszerre ígérte a hagyományok megtartását és a megújulást, a „vérfrissítést”, pályázatában nyilván szándékosan használta a „megőrizve meghaladni” kifejezést. Hogy ez a Radnóti esetében hegeli reminiszcenciákat hordozó „megszüntetve megőrzés” mit jelent ténylegesen, arról a szöveg későbbi pontján így ír: „Lehetőleg megőrizni az eredeti polgári művészszínházi koncepciót, amely oly sikeressé tette a Radnótit. Ugyanakkor végrehajtani mindazokat a változtatásokat, amelyek új ragyogást adnak a színháznak.” Ennek az „új ragyogásnak” a vezérmotívuma, hogy a színház a jövőben legyen „a társulat intelligenciáját és érzelmi intelligenciáját stimuláló, az előadások végkifejletét tekintve katarzist teremtő, de akár szélsőséges érzelmeket is kiváltó”.

Futótűz. Kováts Adél.

Mindez a hétköznapokban testet öltve egyszerre jelentette fiatal színészek szerződtetését és a rendezői gárda kibővítését. A leginkább konzervatív esztétikájúnak nevezhető Valló Péter mellett korábban Bagossy László, Lukáts Andor és a 2010-es évektől Mohácsi János is dolgozott itt, s noha Zsótér Sándort rendre meghívták, a színház karakterét alakító, átértelmező meghatározó előadások nem születtek. Azok a színészek, akik 2016-tól érkeztek (miközben néhányan távoztak), hamarosan meghatározó szereplői lettek a Radnóti új előadásainak. (László Zsolt, Lovas Rozi, Rusznák András, Sodró Eliza 2016-ban, Porogi Ádám 2017-ben lett társulati tag. Mellettük a „régiek”: Bálint András – 1985, Kováts Adél – 1993, Martin Márta – 1994, Csomós Mari – 1998, Schneider Zoltán – 2001, Gazsó György – 2009, Pál András – 2013, Martinovics Dorina – 2014.)

A színház korábban – Tompa Andrea szavaival élve – középről választott rendezőket, ami jól illeszkedett a „nosztalgiák és a polgári illúziók” világához. A Radnóti ebből a szempontból, Valló Péter főrendezőségére gondolva őrzi a folytonosságát, hagyományos „polgári” vonásait. (Legjobb példái ennek: Tenessee Williams: Üvegfigurák; Osztrovszkij: A művésznő és rajongói; Bernard Shaw: Szerelmesek házai, mindegyiket Valló Péter állította színpadra, s leginkább Lovas Rozi, Kováts Adél és Porogi Ádám alakításai teszi mindhármat emlékezetessé.) Ugyanakkor az átalakulásnak nemcsak a Bálint Andrással közösen levezényelt 2015-16-os évadban, hanem ha vékonyabban, de néhány esztendővel korábban is voltak már jelei, a rendezőket illetően gondolhatunk például Mohácsi János (Bolha a fülbe – 2012; A csillagos ég… – 2013; Buborékok – 2015) és Alföldi Róbert (Platonov-Apátlanul – 2014; illetve a közös Bálint-Kováts évadban a Lear király) meghívására.

Szimbolikusan Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila Bulgakov-átirata, az Iván, a Rettenet jelentette az „új korszak” eljövetelét. Noha ifj. Vidnyánszky azóta nem tért vissza a Radnótiba és Mohácsi János is csupán egy – ám kétségkívül meghatározó – előadást rendezett, három és fél év után elmondhatjuk (indokolt három és felet írni, mert a járvány a tavalyi évadot félbevágta), hogy a Radnóti vérfrissítése sikeres volt, és a fent idézett statisztikai adatok szerint mindeközben a nézőket is megtartották. Kováts Adél igazgatói debütálását ráadásul nehezítette, hogy a színház mögötti építkezés miatt a színpad egy része valamint a díszletbehordó folyosók átmenetileg használhatatlanná váltak, így hat különböző helyszínre kellett költöztetniük az előadásokat. A rendkívüli viszonyok ugyanakkor – a pályázatban is megfogalmazott igénynek megfelelően – új játszóhellyel, a Radnóti Tesla Laborral gazdagították a Radnótit.

Ádám almái. László Zsolt, Schneider Zoltán, Rusznák András, Bálint András.

A Kováts Adél vezette Radnóti jellegzetes vonással gazdagodott: markáns, erősen morális töltetű, többnyire „szélsőséges érzelmeket kiváltó" kortárs darabok váltak a repertoár meghatározó részeivé. Ennek a több évadot átfogó ívnek első pillére Wajdi Mouawad drámája, a Futótűz volt, két másik fontos állomása az Ádám almái és a 10, a múltat és a jelenlegi hazai társadalmi-politikai viszonyokat érintő legfontosabb pontja pedig az Egy piaci nap.

A 2017 januárjától játszott Futótűz, Alföldi Róbert rendezése erős líraisággal átitatott, katartikus menekülttörténet, család-dráma, egy olyan kor kellős közepén, amely nehezen tud mit kezdeni a kialakult válsághelyzettel. Amikor egy a kereszténységre propagandisztikus módon hivatkozó korban, az evangéliumi gondolat („amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” Mt 25,40) fényében született mit tehetek?, hol vannak cselekvésem határai? kérdései napi szintű kihívást intéznek mindannyiunk lelkiismeretéhez. Alföldi rendezése természetesen nem eligazítást ad, hanem a meggyalázott nő, Nawal Marwan Oidipusz-történetén keresztül, a tragédiát retrospektív módon, filmszerű eszközökkel, az asszony gyerekeinek nyomozása által mutat fel ellentmondásokkal, brutalitással teli sűrű világot, olyan széthulló archaikus közösséget, amely helyén egyelőre semmi új nem születik az anarchián, a totális érzéketlenségen, a kegyetlenségen kívül. Ehhez igazítva ellenpontozza eltávolító, egyúttal jelentésbővítő rendezői gesztusokkal Alföldi a darab emelkedett, olykor patetikus nyelvezetét. Habár a kritika felrótta az alkotóknak például a „dramaturgiai építkezés problémáit”, a „költői emelkedettség hiányát”, hogy „realista, jelenetező, gyakran gesztusokat illusztráló nyelven beszél”, azt elismerte, hogy a kérdés tematizálásával „átélhetővé teszi a számkivetettek mindannyiunkra vonatkoztatható sorsát”.

Kakukkfészek. Martin Márta, Vilmányi Benett és Csomós Mari.

Nem hibák nélküli, ám az eltelt közel négy és fél év meghatározó előadása a 2017 októberében bemutatott, az ismert azonos című alkotás, Anders Thomas Jensen filmje és forgatókönyve alapján született Ádám almái. A Jób könyvének alapvetését, a próbatétel, az Isten jóságába vetett hit és a hozzá kötődő kétely kérdését fókuszba emelő színpadi változat állásfoglalása a Radnótiban markánsabb, mint a mozié. Szikszai Rémusz ugyanis az ószövetségi csipkebokor epifániájára (a „vagyok aki vagyok”; más olvasatban: „aki mindig veled vagyok” isteni kijelentésére) utalva új szereplőt iktat be; Aki mindig veled van néven magát az olykor látható, olykor a saját létezését kétségbevonó gesztussal háttérbe vonuló gondviselést. A lépés, noha magában hordozza a veszélyt, nem vezet didaktikus helyzetekhez, s a dramaturgiai egyensúlyt sem billenti meg. Az Ádám almái egzisztenciális kérdésekre ad keresztény alapú választ, ami természetszerűleg hordozza magában a releváns humanista feleletet is. A kétségtelenül katartikus előadás hibája, hogy a Radnóti és a záró pillanatokba bekapcsolódó Baltazár Színház – az utóbbi speciális helyzete miatt – óhatatlanul eltérő játékmódját nem sikerült összefésülni, ennek valóban nehéz dramaturgiai megoldásával adós maradt a rendezés. (Kár, pedig egy jól felépített zárójelenet az előítéletek oszlatásán túl talán az értelmi fogyatékos emberekkel való kapcsolat revelatív mivoltából is fel tudott volna villantani valamit.)

Morál és gondviselés áll a fókuszában Székely Csaba a Tízparancsolat alapján született, 2018 decemberében Sebestyén Aba rendezésében bemutatott 10 című drámájának. Az előadás tíz ember összeérő-egymásba folyó története, közös kapcsolódási pontjuk a lepusztult Remény lakótelep, ahol a szereplők éltek, élnek vagy legalábbis valamikor megfordultak. A néző helyzete sajátos: a darab által kijelölt pozíciója szerint mintha az univerzum morális törvényszerűségeit az utolsó ítélet létösszegző pillanatában „Isten jobbján” ülve szemlélné. A különböző idősíkok és bonyolult összefüggések egyidejű szemlélete kompakt világképet, egyben világmagyarázatot tár elénk; jó és rossz úgy fonódik össze kibogozhatatlanul, „bűn és gyász” úgy válik „egy súlyúvá” Babits Mihállyal szólva (Zsoltár férfihangra), hogy a bűn eleve magában hordhassa a felmentő körülményt és nyomában az irgalmat is. Kétségtelen, hogy komplexitásában, mélységében a 10 „oratóriumszerű szertartásjátéka” felülmúlja a két másik előadást.

10. Vilmányi Benett és Sodró Eliza.

A korábbi évekhez képest megnőtt a napjaink hazai viszonyait érintő, „politizáló” előadások száma a Radnótiban. (A kifejezés igazából rossz, hiszen szűkítő jelentéstartalmával akaratlanul is leértékel, félreérthető kategóriába szorít bele egy-egy rendezést.) Az olyan drámák kiválasztása, mint a III. Richárd vagy a Kakukkfészek egyértelműen fejezik ki a mai magyar közélet ügyeivel való foglalkozás szándékát. Shakespeare műve, ahogy Mészáros Tamás fogalmazott, ebben az értelemben is „lényegét tekintve (ne féljünk a szótól) afféle tandráma. Azt reméljük tőle, hogy új meg új előadásai segítenek felismerni a történelmi gonosztettek máig érvényes mozgatórugóit, a pőre hatalomvágy természetét, a politikai gonosztettek lélektanát.” Hiszen nyilvánvaló, hogy Shakespeare is „az úgynevezett macchiavelliánus hatalomtechnikust kereste Richárdban”.

Andrei Serban III. Richárdja teátrális és groteszk (talán túlságosan is sok színpadi effektet alkalmazó); hasonló külsődleges, ám jellegzetes attribútumokat felvonultató, mint egy zsarnokság vagy egy éppen afelé haladó rendszer. Eleve áthallásos, hogy a címszerepet a közéleti kérdésekben nemcsak rendezéseiben, de más megnyilvánulásaiban is markáns véleményt megformáló, a napi politikán túli protestálás egyik hazai szimbólumává lett Alföldi Róbert játssza, egyébként kitűnően. Noha Alföldi kiválasztása kétségtelenül állásfoglalás, Serban rendezése alapvetően mégsem politizáló, hanem sokkal légiesebb előadás, amelyben a leglátványosabb primer párhuzamok jelenünkkel a jobb-rosszabb betoldásokban, szóviccekben manifesztálódnak (gondolhatunk a stadionavatás témává emelésére, a „Hajrá Anglia, hajrá angolok” vagy éppen a „Stop Sörös” szlogenre).

Egy piaci nap. Martinovics Dorina és Porogi Ádám.

A Radnótiban Kakukkfészekként játszott Dale Wasserman-regényadaptáció, a Száll a kakukk fészkére nemcsak erős politikai, társadalom- és rendszerkritikus reminiszcenciákat hordoz, de a mű (a regény, a film és a színpadi változat is) egyszerre politikai parabola és metaforikus társadalomkritika szélsőséges mikrovilágba oltva, az az ellen való reménytelen lázadás gesztusával megfejelve. A filmtől látványosan elszakadó Zsótér Sándor-rendezés nem hagy kétséget afelől, hogy a parabola jelenlegi helyzetünkre is alkalmazható. (Többnyire az előadás szempontjából marginális megjegyzések utalnak erre: „olyan hülye vagyok, hogy a kormánypártra szavazok”.)

A színház legnagyobb vállalkozása Kováts Adél első ciklusában mindmáig a Závada Pál regényéből született, egyszerre szembesítésre felhívó és a jelenünket illetően is felkiáltójelként magasodó Egy piaci nap. Az 1946-os pogromtörténet a Radnóti Színházban Mohácsi János rendezésében két asszony, a református tanító és a kommunista párttitkár feleségének párbeszéde nyomán eleveníti fel a Kunvadasként szereplő, a kunmadarasi eseményeket idéző gyilkosságsorozatot. (A szándék, hogy a Radnóti színpadán a múlttal való szembesülés katartikus előadásban színpadra kerüljön, szerepelt az igazgatói pályázatban is: Kováts Adél Elfriede Jelinek Rohoncát kívánta bemutatni Alföldi Róbert rendezésében a 2016-17-es évadban.)

III. Richárd. László Zsolt és Alföldi Róbert. Forrás: radnotiszinhaz.hu. Fotók: Dömölky Dániel.

Mohácsi János rendezései esetében megszokhattuk a reflexiók és önreflexiók szinte vég nélküli sorjázását, hogy mindezek az előadás végére erősen koherens rendszert alkotva szülik meg azt az erős szellemi hatást, amely hosszú távon is dolgozik bennünk. Mintha alapos és megrendítő mikrotörténeti kutatás részesei lennénk. Vagyis a neves német társadalomtörténész, Hans Medick szavaival élve, ha sikerrel „lokalizáljuk és kontextualizáljuk a történeti tudást a mikrotörténeti eljárással, akkor új képet kapunk a történeti összefüggésekről.” Mohácsi színpadi alkotásainak különleges ízt ad, hogy rendkívüli intenzitással, szuggesztivitással egyszerre fejti fel – „együttműködve” a nézővel – az adott történelmi kort egy markáns, összetett eseménysorozaton keresztül, érinti a jelent és legbelső világunkat. Az (ön)reflexiók a néző belső világában olyan új kontextust hozhatnak létre, amelyek a személyes jellegű szembenézést, múltfeldolgozást elősegíthetik. Mohácsiék színpadi világának egyik legfontosabb értéke, hogy képesek ennek a befogadóban működésbe hozható kontextusnak a feltételeit megteremteni. A többi a néző dolga, felelőssége.

Kétségtelen, hogy az Egy piaci nap nem a legjobb rendezése Mohácsinak, az Egyszer élünk… vagy az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálást középpontba állító E föld befogad, avagy számodra hely emlékét nehezen tudná feledtetni. A társadalmi vonatkozások mellett sajnálatosan elhalványul a lincseléshez, a vérszomjassághoz, a gyilkoláshoz vezető út, a tett nyomasztó és riasztó irracionális lényegi vonása. Az, amit Nádas Péter a tőle megszokott precizitással ír le egy 1945-ös budapesti esemény apropóján: „… Nem tudtam nem tudomásul venni, hogy ezek a teljesen ártalmatlanul kinéző, olykor igen elegánsan öltözött, a kötelező jó modort mímelő személyek a következő pillanatban nem tudnak meglenni emberölés nélkül. Gyilkolni akarnak. Indulataikat nem csillapítani akarják, hanem közös indulattal túlhevíteni.”

Az Egy piaci nap mégis meghatározó előadás, mert napjaink egy sajnálatosan kevéssé tematizált tünetét jeleníti meg a színpadon riasztó pontossággal; azt, hogyan lesz a verbális lincselésből gyilkosság. A kunvadasi tragédiát illetően a darab esetében fontos alaptényező annak az uszító propagandagépezetnek a működése, amelyet 1944-ben járattak a csúcsra. A lincselést megelőzte tehát Kunmadaras /Kunvadas esetében is a verbális pogrom. Ott, ahol rendszeresen ölnek embereket papíron, újságcikkekben, előbb-utóbb, ha sürgősen nem állítják le a mérgező folyamatot, vér fog folyni. Hiszen hatására – megint Nádast idézve – „A csőcselék a társadalmilag elfogadható önkény lehetséges napi szintjét próbálja szabadságként belőni”.

A Radnóti vezetésének mandátuma hamarosan lejár. Kováts Adél új pályázatában az eddigi irány folytatását ígérte, pozitív példaként említve Mohácsi rendezését, ami biztatóan hangzik akkor is, ha a hétköznapok sokszor felülírják a pályamunkákat.

A szöveg elkészítéséhez a szerző az Arcanum Adatbázist használta.