A nézőtéren egyetlen ember árválkodott a kamera mögött – ez kétségtelenül nyomasztóan hat a színészekre, hiszen sem együttszuszogás, sem nevetés, sem hirtelen elakadó lélegzet, de még egy árva köhögés sem hallik odalentről, hogy a mobiltelefon csörgését már ne is említsem. Tudjuk, hogy a színpadon folyó játéknak mi, a közönség nemcsak tanúja, hanem részese is vagyunk, de elég lenne a tudás, nem kéne a megtapasztalás is. Erről egyébként az előadás egy improvizatív részében maguk a színészek is beszéltek, eléggé bánatosan. De hát ez a valóság, amiben momentán élünk.

 

És ez a valóság, pontosabban ennek egy másik szelete szépen bepörög a színpadra – a szó szoros értelmében bepörög, mert Fekete Anna díszletének egyik meghatározó eleme a forgó, a másik meg két lengőajtó. Egy szék – egy bemutatkozás és egy jellemző kellék: a pszichológusnak egy zöld mappa, amelyben egy ember egy „eset”, a lelki segélyszolgálat telefonosának egy headset, a hajléktalanszállón dolgozó szociális munkásnak egy mellény, az idősgondozónak egy banyatank, és így tovább… Tamás Fóton gyermekfelügyelő (még, amíg megvan Fót) – és az egyetlen férfi a csapatban, mert a gondoskodás alapjáraton női munka, a gondoskodó női szerep, hát persze. Ilona intenzív szakápoló, Anna hospice nővér, Adria bába, Anett „otthonápoló” a saját sérült gyerekével…

 

„Igaz történetek a gondoskodásról”, így az előadás alcíme, de hát az, hogy igaz, az kevés itt, mert bámulatos és felháborító, lenyűgöző és bicskanyitogató, amit látunk és hallunk. Ezek az emberek, akik a társadalom legelhanyagoltabb és leglenézettebb szegmensének a robotosai, olyan természetesen és színesen beszélnek a munkájukról, mintha nem is színpadon lennének, mintha nem próbálná besuvasztani őket és gondozottjaikat az állam valami láthatatlan szegletbe, ahol se pénz, se megbecsülés, se semmi. És mégis, igen: egyrészt szeretik, amit csinálnak, másrészt „anyám is nővér volt”, harmadrészt van „visszacsatolás”, szeretet meg hála, mert arrafelé ez a fizetőeszköz, más nemigen lévén. És noha ők és a történeteik tényleg a gondoskodásról szólnak, mert ők gondoskodnak – betegről, hajléktalanról, demensről, neurotikusról, szülő nőről, haldoklóról -, a történetek sora válságot rajzol ki: a gondoskodás válságát. 

 

Boross Martin pedig a rengeteg különféle valóságalapú színházi projekt után megérkezett a „mainstreambe”, a belvárosi kőszínházba. Játszottam már vele társasjátékot a hajléktalanságról (veszítettem, naná), utaztam autóbuszon sorsturistaként a Wekerlén, vártam volna egy igazi messiást a Trafóban, mert neki mindig eszébe jut valami, és mindig valami olyan, amihez nekem, a nézőnek vagy elementáris közöm van, vagy felelősségem, vagy mindkettő.

 

A Kiváló dolgozók című előadás – már a címe is milyen provokatív, akár emlékszünk a hajdani kitüntetésre (vagy még mindig van?), akár nem – tényleg csupa kiváló dolgozóról szól, és ebbe már az Örkény színészeit is beleértem, akik lelkesen és nagy átéléssel teszik ki a hangsúlyokat a valóságból vett történetek mini-jeleneteiben. Amikor Patkós Márton felhívja a segélyszolgálatot, ahol a betanulófélben lévő telefonos épp a „nagykönyvet” próbálgatja rajta – álnév, sablonszöveg –, az kifejezetten vicces, legalábbis addig, míg bele nem képzeli magát az ember egy valódi segítségkérő bőrébe, vagy a telefonos bőrébe, mert az meg már nem olyan vicces. Ugyancsak Patkós Márton játssza a Fótról tizennyolc évesen „szabaduló fiút, akit Tamás, a gyermekfelügyelő enged útjára a semmibe. Sűrű abszurd az aktus ünnepivé tétele: van torta, csillagszóróval (az élő előadás áldása, hogy nem gyullad meg a csillagszóró), a másik kézben a kisbőrönd, és – irány a semmi.

 

Az egyik lehetséges átmeneti cél az a hajléktalanszálló, ahol Mirjam dolgozik, aki egy idő után névről ismeri a lakókat, ha úgy hozza a helyzet, együtt énekel a cigányfiúval, de megérti azt is, aki makacsul az utcán marad, mert „van ott verekedés, meg lopás is”. Tudtuk, igen, hallottunk-olvastunk már ilyesmiről, na de ez színház, itt igazat beszélnek.

 

Borsi-Balogh Máté és Takács Nóra Dia kórházi jelenetét a kontextus – vagyis a pandémia – látja el extra nyomatékkal, nem mintha enélkül nem lenne elég hatásos. Aztán a számok is teszik a dolgukat: Ilona negyvenkét éve dolgozik intenzív szakápolóként, kimondani is sok, és nem, nem teszi hozzá, mennyi a fizetése. Znamenák István a maga huszonkilenc, színpadon töltött évével – százhúsz szerep ez – kisinas Kerekes Éva negyven (!) évéhez képest (tényleg, Kerekes Éva, hogyhogy?). „Legyetek színészek”, mondják legtöbben, csak Znamenák mondja az ellenkezőjét – és mindenkinek igaza van.

 

Ez a blokk fog átvezetni a kiégés taglalásához, de mielőtt jön Adél, a pszichológus, a színészek csukott szemmel, mintha álmodnának, úgy mondják el, mik lennének, ha nem épp színészek. A helyzet az, hogy akármit mondanak, mégiscsak színészek lennének, hiszen most is az a legnagyobb bajuk, hogy üres a nézőtér…

 

Ízléssel, intelligenciával, empátiával és szeretettel dolgozott az anyagon Boross Martin mellett Neudold Júlia és Szabó-Székely Ármin. Fantáziát és tehetséget nyomott bele Kákonyi Árpád és Máthé Zsolt; a dalok nem pusztán akusztikus „térelválasztók”, hanem hangzatos és látványos hatáselemek. Szellemes a grafika és az animáció (Ásmány Zoltán és Bredán Máté munkája), élesek-játékosak a fények (Baumgartner Sándor tervezte). És itt hajtanék fejet a streamelő stáb előtt is, legalább az adásrendező nevét, ha tudnám… (UPDATE: megtudtam, a stream minősége is Bredán Mátét dícséri.)

 

Van egy mese az elején a kungokról, akik a Kalahári-sivatagban élnek, Gwud vadász, Kwai a nő, talán a felesége, és képzeljék csak, köztük természetes az egyenjogúság. És van egy mese a végén is, Bertolt Brecht keserű története: mi is lenne, ha a cápák emberek lennének. Mármint mi is lenne a kishalakkal. A kiváló dolgozó minden esetre a hónap halacskája lenne… 

 

Gördül az előadás egésze, akár a színpad, a tér; a civilek és a színészek könnyedén összedolgoznak. Nekem legjobban a Florence Nightingale-blokk tetszett; a nővérképzés megalapozója ugyan alighanem a fejét fogná a mai honi kórházi viszonyok láttán, de ha a nővérekre is vetne egy pillantást, úgy érezhetné: nem élt, nem dolgozott hiába.

 

Ahogy a színpadon megjelenő civilekről is az az érzése támad az embernek, hogy ezt az országot nem felülről kormányozzák, hanem alulról működtetik.

 

Szekundér szégyen, az van. Pedig tanúi lehettünk egy jó találkozásnak, nemcsak civilek és színészek közt, hanem a független szcéna és a mainstream közt is, igazi win-win helyzet, remek előadás. Nagy kincs az ilyesmi, és nemcsak járvány idején.