Az online élményt egyelőre a megnyitón elhangzott előadás hivatott képviselni, amely önmagában is felér egy érdekfeszítő történelemórával. Bár a világjárvány csak szélsőségesen radikális világforradalmi kontextusban értelmezhető jótéteménynek, az már biztos, hogy vannak pozitív hozadékai. Ilyen például az interneten az értelmes tartalmak arányának szignifikáns növekedése. Csunderlik Péter történész – aki a téma kutatója, és a Kérdések és válaszok 1918-1919-ről című, 2019-ben megjelent kötet egyik szerzője – megnyitónak álcázott esszéje már magában teljesebb keresztmetszetet ad az érintett időszakról, mint a mindenkori történelemoktatás. 

 

A Tanácsköztársaság persze nem egyszerű téma. A vesztes világháborút követő anarchia, osztozkodás olyan léptékű volt, amihez foghatót addig nem élt meg Európa, akkor is traumatikus, ha nem lengi be egy merőben új politikai tényező, a bolsevik hatalom rémisztő árnya. A kommunizmus kísértete ugyan már 1848 óta járta Európát – igaz, egy kísértet esetében 70 év evilági bolyongás szóra sem érdemes, mégis meglepő belegondolni, hogy az egész következő évszázad történelmét alapjaiban meghatározó eszme már szépkorú volt, amikor megkezdte tényleges politikai pályafutását. A kommunista állam-berendezkedés korai csírái – merthogy volt Bajor és Szlovák Tanácsköztársaság is – mind a világháborús felfordulásnak köszönhetik születésüket, ahogy a Magyar Tanácsköztársaság is abban a vakfoltban jött létre, amit a számunkra vesztes világháború teremtett a történelem retináján. 

 

Sietek leszögezni, hogy nem magamtól vagyok ilyen okos, tudásomat a precízen összerakott múltidéző képeskönyvnek köszönhetem, ami az OSA Centrális Galériájának falait beborítja. A Tanácsköztársaság témáját diákkoromban a töriórákon belengte valami finom mellébeszélés. A dicsőséges 133 nap történetén gyorsan átfutottunk, ünnepként pedig diszkréten behúzódott a daliás március 15. és a hősies április 4. közé a Forradalmi Ifjúsági Napok égisze alatt. Bár nyilvánvalóan valamiféle előképként tartotta számon a hivatalos emlékezet, azért tizenéves fejjel is árulkodó volt, hogy elsősorban a szociális és népjóléti intézkedések kaptak publicitást, ha a Tanácsköztársaság történelmi eseményként szóba került. Nem is jegyeztem meg belőle mást, mint hogy a proletárgyerekek elmehettek üdülni a Balatonra, ami kétségtelenül szimpatikus intézkedésnek tűnt, míg a későbbi Erzsébet-táborok árnyat nem vetettek a gyermekek nyaraltatásának őszinte szándékára. Az ilyen felszínes analógiák azonban épp a történelem esetében veszélyesek, hisz nyilvánvaló, hogy az események önmagukban, kontextus nélkül nagyon is csalókák. Bár szeretnénk hinni abban, hogy létezik objektív történetmesélés, félő, hogy ez pusztán illúzió, nem tudjuk kivonni magunkat a szubjektív véleményformálás alól, ami óhatatlanul torzítja – és valljuk be, unalmassá is teszi – a tények szikár sorolását.

 

Mégis, Mink András kurátor munkájának épp az a legfőbb érdeme, hogy hallatlanul objektív módon vezeti a látogatót lépésről lépésre végig a kusza történelmi helyzetből adódó kálvária stációin. Úgy ad teljes képet, hogy az nem lesz sok. Nem fáraszt fölösleges adatokkal, de kitér mindenre, és anélkül, hogy ítélkezne, állást foglal azzal, ahogy a tényeket sorolja. Persze nem titkolt célja, hogy felülírja mind a szocializmus idején torzított, vagy inkább gondosan retusált képet, mind pedig a rendszerváltás utáni jobboldali narratívát, amely szerint az idegenszívű csőcselék rettenetes terrorja zajlott. Világnézetekkel semmiféle tény nem tud vitázni, ezt a modernkori történelem is sokszorosan bebizonyította. Ennek a kiállításnak az erénye, hogy meg tudja idézni azt az ambivalenciát, ami magát a korszakot alapvetően jellemezte. A szerkesztés és installálás is párhuzamos: míg a falakon körben korabeli fotók között az eseményeket és jelenségeket adatoló szöveges blokkok adnak vezérfonalat, addig a velük párhuzamosan vonuló, térbe állított tablókon a kor szubjektív, vizuálisan nagyon erős megnyilvánulásai – plakátok, kiadványok, kiáltványok és felhívások – dokumentálják, hogyan manifesztálódott a szándék a mindennapokban. A kor ismert plakátjai – melyek rangos művészektől származnak – amellett, hogy az avantgárd remekei, kétségtelenül árasztják azt a lelkesedést, ami a magyar értelmiséget jellemezte a tanácskormány hatalomra kerülésének idején. Minden művészeti és tudományágban a korszak legnagyobbjai – Bartók, Kodály, Babits, Kosztolányi, Móricz, Berény Róbert, Ferenczy Béni, Kozma Lajos, Vágó József, Málnai Béla – álltak ki teljes mellszélességgel a megújulás mellett, és álltak be közülük sokan az új rendet szolgáló direktóriumok sorába, hogy megújítsák, modernizálják az oktatás és kultúra intézményrendszerét – jogosan, mert nagyon is rászorult. Ennek az illuzórikus lelkesedésnek legjobb és legabszurdabb példája az 1919-es május elseje, amikor Budapestet egyszerűen átcsomagolták vörösbe. Minden szobrot, minden utat drasztikusan átformáltak, ehhez az építőművészek legjobbjai asszisztáltak – a kiállítási térben jelként álló vörös glóbusz is részben ennek a díszletnek – és persze a globális proletárforradalom ideájának – állít emléket.

 

Hogyan hihették a magyar értelmiség legjobbjai, hogy egy teljesen más politikai, vizuális és szellemi kultúrán nevelődött népesség nem fogja ezt a gesztust durva támadásnak érezni? Hol volt akkor még az a politikai erő, társadalmi osztály, amely ennek az új világnak a bázisát alkotta volna? A polgári Magyarország képébe nyomták a vörös posztót, és várták, hogy lelkesedjen. Nagyon hamar csalódtak azonban, mert az előző világ romjain gyökeresen mást elindítani kívánó hatalom képtelen volt más eszközhöz nyúlni, mint az erőszak. Illúzió lett volna azt várni, hogy a világ magától megváltozik, mert belátja a szükségszerű jót – ám az értelmiség mindig is hajlott erre az illúzióra. A forradalmakat azonban – mint láttuk aztán később sokszorosan – nem az értelmiség viszi győzelemre. Ezt az ellentmondást azóta sem sikerült meghaladni, nem is volt sikeres forradalom azóta se Magyarországon. Lukács Györgyöt hozza fel a kiállítás példaként, aki a Tanácsköztársaság kezdetén még írásaiban elítélte az erőszakot, néhány hónap múlva azonban már elkerülhetetlennek tartotta. Az erőszak volt az, amely ellenszenvessé tette a politikai tapasztalattal amúgy sem rendelkező kommunista párt államot reformálni igyekvő tevékenységét, és hiába volt a sok egyébként indokolt szociális reform, a tömegtámogatás – csakúgy, mint a Világforradalom – elmaradt. A Tanácsköztársaság bukása – aminek persze számos egyéb történelmi oka is volt – ugyanolyan törvényszerű volt, mint a születése. Ami pedig igazán sajnálatos, ám tény: hosszú időre ellehetetlenítette a baloldali gondolatok bárminemű pozitív emlegetését. Még a szocializmusnak nevezett rendszer is tartózkodással kezelte, lásd az én említett történelmi ismereteimet. Toposzok keringtek a korszakkal kapcsolatban, kinek-kinek világnézete szerinti beidegződések mentén jelentettek vagy nem jelentettek semmit a Lenin-fiúk, a judeo-bolsevik összeesküvés, vagy a Bujdosókönyv.

 

Ebben a káoszban vág a megcáfolhatatlan tények és adatok mentén rendet az OSA kiállítása. Még az olyan, történelmi érzékkel nem bíró antitalentumok számára is érdekes, amilyennek én tartom magamat. Végigjárva a tárlatot azzal áltatom magam, hogy most már értem, hogy mi volt ennek az ambivalens formációnak, a Magyar Tanácsköztársaságnak az erénye, és mi a végzetes hibája. Hogy mi miatt vérzett el a világjobbító szándék, nem csak akkor, később is. Megerősít abban, ami az én világnézetem – Einsteintől loptam, és bár következetesen betartani nem tudom, abban sikeresen meggátolt, hogy bármit is megszerezzek magamnak: erővel nem lehet a békét akarni. Csakis a másik megértése vezet hozzá. 

 

(A kiállítás a tervek szerint 2021. január 10-ig látogatható.)