Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KITERÍTENEK ÚGYIS

Műterem – Vojnich Erzsébet kiállítása / Óbudai Társaskör Galéria
2020. nov. 8.
Szűkszavúságában is megrendítő Vojnich Erzsébet Műterem címmel az Óbudai Társaskör Galéria pincehelyiségébe berendezett tárlata. Berendezett, mondom, mert nehéz ezt a mindössze öt festményt klasszikus értelemben vett kiállításnak – és nem, mondjuk, egyetlen installációnak nézni. RÉNYI ANDRÁS ÍRÁSA.
A csekély belmagasságú, dongaboltozatos kisteremben eleve alig van egyenes-függőleges fal, hosszanti oldalán a táblák, bár kifejezetten – és előnyükre! – alacsonyan vannak elhelyezve, nem is tudnak felfeküdni a felületre: vékony zsinórokon lógva a levegőben hosszú árnyékot vetnek maguk mögé. Olyan “szabályos” táblaképekkel kapcsolatban, amilyenekhez Vojnich Erzsébettől szokva vagyunk, s amelyekkel leginkább tágas galériák kubustereiben találkozunk, nem is szoktunk installációról beszélni. Pedig a falra akasztott festménytől sem volna szabad megtagadnunk az igényt, hogy – túl a keretein belül föltáruló virtuális téren – saját fizikai objektum-mivoltához, illetve ki- vagy beállításának teréhez is “hozzászóljon”. Mindenesetre ez a még szabálytalan lépcsőkkel is tagolt, karakteres tér a kiállítás (be)rendezőjét és nézőjét is szinte kényszeríti arra, hogy a kisszámú képet egyetlen műegyüttesként olvassa össze.
 
Egyetlen, de azért tagolt, ellenpontokkal telített együttesként. Mert az öt – ez első pillantásra világosan látszik – valójában három meg kettő. A függőleges falakra, egymással szembe került két címadó kép motivikusan és festői karakterében is jellegzetesen eltér a másik háromtól, amelyet közrefog. Ezek a festő saját műtermét idézik, pontosabban azt a falat, amelyen dolgozik. Tudvalevő, hogy Vojnich nem használ festőállványt: nem keretre feszített, hanem falra erősített vászonra fest, amelyet aztán utólag tűzőgéppel rögzít a hordozó táblához. Emiatt a túlfutó, lecsorgó festék rendre nyomot hagy a munkafalon. Évtizedek óta ott maradt akaratlan szélnyomok halmozódnak így egymáson, véletlenszerűen és kaotikusan, a műterem piszkos főfalán. Nos, ezt a káoszt, a saját festői előtörténet tudattalan negatívját fotózza le és festi most újra Vojnich a Műterem képein: mint aki észreveszi, hogy a sok esetlegesen ott maradt álló, fekvő vagy négyzetes keretalakzat nemcsak kumulálódik, hanem rétegződik is, sűrű hálóvá, következetesen strukturált festői formává tömörödik össze. Így és innen nézve épül új – mondhatni: konceptuális – mű a számtalan festmény hűlt helyén, egykori munkák megannyi hiányjeléből. De persze csak amúgy vojnichosan: a fal előtt felejtett festőbak és fellépő-sziluett hivatott arra, hogy ezt a teret is – a saját műterem apokrif terét is – az "és elhagyatnak akkor mindenek" melankóliája hassa át.
 
A másik három kép is csak azért lehet itt, mert egykor ezek is azon a saját falon voltak kiterítve; a fal bizonyára ma is viseli születésük nyomait. Ez a három megint inkább kettő meg egy: középütt, közvetlenül a terembe lépve a legkorábbi (2015-ös keltezésű) és roppant szuggesztív Ravatallal találjuk magunkat szembe. Vojnich életművét évtizedekig, hogy egy oximoronnal éljek, üres terek töltötték ki – terek, amelyek engem mindig olyan színpadokra emlékeztettek, amelyekre azért meredünk mindhiába, hogy deszkáikon végre történjen valami. És történik is: e képeken évtizedek óta rendre a hiány lép színre. Ezúttal sincs ez másként – azzal a különbséggel, hogy itt középen, a csupasz, kietlen díszletfalak között, egy fémkerettel körülvett medenceszerű építmény fölött egy teátrálisan megvilágított, vakító fehér drapériába burkolt, fekvő alak jelenik meg. Vojnichnál szokatlan ez a fókusz – akire pedig az agresszív reflektorfény rámutat, semmi kétség, holt test. Halottasházban, kórbonctani vizsgálóban, anatómiai színházban volnánk? A harsányan színházszerű effektus, a gépesített boncasztal, a vakfehér lepel és a hideg fémkeret lepusztult, minimalista sterilitása mindenesetre Christoph Marthaler 2009-es Bayreuth-i Trisztánjának színpadképére üt, hangtalan idézetként a szerelmi halál vigasztalan zárójelenetéből.
 
A teatralizált vég motívuma köszön aztán vissza a Ravatalt övező képpáron is. Ezek is – megint Vojnichra eddig kevéssé jellemző módon – közvetlen kortárs-művészeti referenciára, Marina Abramović Seven Easy Pieces-ének egy ikonikus darabjára támaszkodnak. Mint ismeretes, Abramović 2005-ben a New York-i Guggenheim Múzeumban hét egymást követő estén (a lényege szerint archiválhatatlan műfaj afféle élő archívumaként) egymaga újra-előadta a hetvenes évek hét legendás performanszát Vito Acconciétól Joseph Beuys-én át saját magáéig – s ezek között volt Gina Pane párizsi Mise en condition-je is. Ez utóbbi során a francia művésznő 1972-ben egy fémvázas állványon végigfekve várta ki a forró fájdalom tűréshatárát, amíg az alatta jámboran égő gyertyák csendes erőszaka lassan perzselni kezdte bőrét. A mozdulatlanul fekvő test profilképe utóbb az Abramović spirituális brazíliai utazását megörökítő The Space in Between című dokumentumfilmben is felbukkan: ezúttal nem a galériatérben, hanem Minas Gerais magas hegyein, sötét égbolt előtt állítja fel az állványt és Pane gyertyái helyett a titokzatos vidék mágikus köveivel veszi körül magát. Aláhulló hosszú, fekete hajával és a fölfelé meredő hegyes varázskristállyal mellkasán lebeg ég és föld között.
 
 
Ez az Abramović-ikon kerül mármost Vojnich két vadonatúj képének célkeresztjébe. De megint amúgy vojnichosan: megfosztva minden szimbolikus hókuszpókusztól, misztériumszínházi magamutogatástól. Minden gesztikulációtól mentes kihűlt jelenlét ez, a távozás jelenléte. Szemben a Ravatal mélységben tagolt, dramatikus szcenáriójával, a minimalista sziluett itt a háttér bársonyosan puhán megfestett éjszakájába merül. (Sosem láttam még ehhez fogható lágysággal, szorongató érzékenységgel megfestett felületet Vojnichtól. Ha nem ismerném a fotó-eredeti kompozícióját, egyből Friedrich ikonikus tájképére gondolnék (Szerzetesnő a tengerparton?) – és bizony inkább erre, mint a re-enactment vagy fotóinstalláció Abramović-féle színpadias spektákulumára.
 
Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy e három, a saját műterem kontextusába illesztett munkában ne a festő Vojnich félve felvállalt saját szerepjátékának visszfényét lássuk tükröződni. Szokatlanul személyes, szűkszavúságában is megrendítő önvallomás ez a megfestett performansz.
 
Csináld teátrálisan, vagy csináld láthatatlanul, tisztességgel vagy anélkül: kiterítenek úgyis.  
 
A kiállítás megtekinthető 2020. november 15-ig.  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek