Szálinger Balázs: Al-dunai álom
2020.11.19.

Szálinger Balázs költő, drámaíró első prózakötete idén ősszel jelent meg. A szerző utóbbi verseskötetei után sem távolodott el a költészettől és ezt nemcsak a szövegekbe illeszkedő versek mutatják. Mégis a magán- és közéleti közlések, a történelmi és földrajzi kutatások, a magyar és (közép- és kelet-)európai sorok összességében egy új Duna-regényt adnak ki. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

Szálinger Balázs prózát írt, saját besorolása szerint „lírai napló”-t. Az Al-dunai álom címmel megjelent kötetben nem csupán az „álom” tag utal a lírára. A szerzői megjegyzés a kötet elején, mely szerint „a valósággal való egyezés nem véletlen, hanem a költői képzelet műve” nem szellemes ajánlat részéről, hanem ars poetica. Amit verseinél már megszokhattunk, ami jól felismerhetően – meg mégsem unhatóan – ott van a Szálinger-szövegekben. Számára a táj, legyen szó térképészeti szaknyelven leírhatóról, régészetileg elemezhetőről vagy egyébről: kulcsfogalom. Minél inkább megfosztja a szövegeket a humán szereplőktől (az emberektől és a hozzájuk, hozzánk kapcsolódó eszközöktől, gesztusoktól stb.), annál inkább van lehetősége róluk (rólunk) beszélni. Jó példa erre, ahogyan beemel egy-egy verset korábbi köteteiből, például a Vihar előtt címűt, amiben a meghitt pillanat megmaradásáért emel szót. A vers nyugodtan olvasható az igazán fontos dolgokkal berendezett élet érdekében elhangzó felszólalásként is: „Olyan költészetes ez itt, hogy csak állunk/A kérdéssel: mért ne lenne szabad ebben élni még?/Mért kell egyértelműnek lennie, hogy valami/Mindjárt leüti a rózsák fejét?”


A napló egy hónapot rögzít „tisztázó szigorúsággal”, a szerző várandós feleségével utazik el 2018 tavaszán az Al-Dunához, hogy ott heteken át pihenéssel, ismerkedéssel, kirándulással töltse mindennapjait. Megtudjuk, hogy dolgozik, színházi munkáit végzi, vers is születik, miközben tudatosan és tervezetten kutatja a táj múltját, rögzíti jelenét. Ezekben a leírásokban ezúttal kevésbé köti a vers mint forma, miközben a szöveg rétegzettségében ott van a lírai beszédmód, témaként pedig tulajdonképpen alig hiányzik valami. Történelmi esszéket éppúgy kap az olvasó, mint földrajzi leírást, a szerzői önreflexiók – napló esetében nem is lehet ez kérdés – folyamatosak. Biztosak lehetünk benne, hogy a szerző alapos kutatómunkát végzett, a leírások mögött hatalmas tudásanyag van, forrásokat pedig nagyjából bárhonnan elfogad, ha az az összképhez hozzátesz valamit. Két, egymástól elég távol álló példával illusztrálható ez. A Jókai Mór Az arany emberének fontos színhelyeként ismert, azóta elsüllyedt (elsüllyesztett) Ada Kaleh-szigettel kapcsolatban például egy futball-történetet említ, forrása egy sportlap. A történet szerint „a hatvanas években az akkor CCA névre hallgató Steaua Bukarest is játszott egy barátságos meccset, a sztárokkal teli fővárosiak 9-1-re verték a szigeti csapatot. Az egyik játékos visszaemlékezése szerint a csapatfotókon a vendégek óriási halakat tartottak a kezükben. Az aznap játszó Jenei Imre azt mondta, vigyáztak az erős lövésekkel, mert féltek, hogy túl sok labdájukba fog kerülni ez az edzőmeccs, így végül csak egyet vesztettek el. A labda ugyanis magas vízállásnál gyakran szállt a Dunába, de a törököknek volt egy kifejezetten ilyen helyzetek esetére készültségbe helyezett csónakjuk.”

Máshol megtudjuk, hogy Orsova hogyan nem került török fennhatóság alá. Boleszny Antal orsovai plébános írja meg a kötetben többször is hivatkozott Al-Duna-könyvében. „Volt egy osztrák–török háború 1735–1739 között, aminek a vége igen érdekesen, sőt viccesen alakult Orsova szempontjából. Az 1739-es belgrádi békében Törökország megtarthatta Szerbiát, Ausztria pedig a Bánságot, Orsova nélkül. A város esetében a béke úgy rendelkezett, hogy az török birtok marad, ha a törökök a Csernát, ami Orsovától keletre folyt a Dunába, egy éven belül átvezetik a város mögött úgy, hogy azt nyugatról kerülje meg. Azaz vágják át a hegyet, és amit el tudnak keríttetni maguknak a Csernával, azt megtarthatják. A vállalkozás nem sikerült, Orsova Bécsé maradt, és ennek nem biztos, hogy a török mérnökök bénasága volt az oka. ’A törökök legfőbb országbírája, Mustafa Effendi a Csernát a kijelölt irányban ugyan lecsapolni nem, de az arra utalványozott összegek nagy részét erszényébe szivárogtatni igen is értette.’”

A napló napokra tagolt rendszere ellenére képes egységeket teremteni az információkból, nyilvánvalóan nem részletes történelemkönyvet, nem is kulturális antropológiai tanulmányokat olvasunk, mégis az az érzésünk, hogy koherens az egész. Ez pedig – vélem én - annak köszönhető, hogy Szálinger nem a koncepciójához keres érveket, hanem mint 21. századi krónikás, mondja, amit lát, amit felismer. Nem fordítja el a tekintetét és mindennek igyekszik utánajárni, egy mór teknősnek is akár: „…az egyenes úton hirtelen ráfékeztem, és visszatolattam. Szóltam Zsófinak, nyissa ki az ajtót. Nem értette. Kinyitotta, és az aszfaltról egy teknős nézett rá érdeklődve. Szárazföldi teknős, nyugodtan meg lehetett simogatni, nem nyálkás, nem büdös, mint a húgom utálatos teknősei valamikor a kilencvenes években. Némi fotózkodás után átsegítettük az úton. Utánanéztünk, mór teknős, elszánt, öregemberes ábrázattal lépegetett nyugat felé. A Wikipédia le van maradva, azt írja, innen keleti irányban úgy 200 kilométerre, a Duna déli partja körül találni legközelebb mór teknőst. Frissíteni kéne, a mór teknős közeledik.” Ez a folyamatos alakulás, tudjuk meg Szálingertől, szükségszerű, feltartóztathatatlan, egyszerre félelmetes, ugyanakkor szép is. A szerző számára a krónikás szerepe nem póz, még ha tisztában van is az utolsó (utolsó utáni) történelmi pillanatok kizárólagosságával. De nem is rezignált, aki még tudomásul venni is rest, hogy minden változik. Az Al-dunai álom mint pillanatfelvétel-sorozat saját korlátait elfogadó, de egyszersmind a jelentőséget is hangsúlyozó lírai dokumentáció.

A mikrokörnyezetek leírása, benne a szállásadó házaspárral kialakított viszony megmutatása, a bejárt vidékeken élőkről szóló beszámolók, különösen a legbelsőbb, családi körig (többször emlegetve a nemsokára megszületendő gyermeket) egy másik rétegzettséget is ad: a nagy távlatok mellett a lehető legközelebbre is láthatunk. Időben Kossuthig, Horthy-ig ellátva megtudunk egy s mást a településekről, a vidékről, de már a GPS mutatja meg a távolságot. „Valószínűleg én vagyok az első a GoogleMaps történetében, - írja, aki rákeres a Jeselnica-Nemesnép távolságra. Az az egyik világ vége, ez a másiké.”

A Google Translate fordítóprogram pedig még költészetet is képes művelni. Szálinger környezetében ez utóbbi egyáltalán nem meglepő. „Julietával és Gigivel a konyhában. Frissnyugdíjasok. Orsován laknak, az év nagyobb részét mégis itt töltik, a várostól tíz kilométerre, ebben a folyóparti nyaralóban. A fordítóprogrammal egészítem ki a szakadozott románomat, és mutatom a képernyőt: estére hozok egy üveg bort. Gigi figyelmeztetően feltartja a mutatóujját, majd visszavonul a tablethez. Egy perc múlva megszólal magyarul egy női géphang: „Hoz-ha-tod-a-bo-ro-dat”. Ha mondanám, vajon bántó lenne, hogy „régi Magyarország”? Nem barátibb, hogy Kárpát-medence? Mert pontosnak nem pontosabb. Igen, állítsam hamar be a tapintati szintet, mégis csak itt leszünk egy hónapot, valamint mégse vagyunk állatok. De Clemanceau menye akkor is kurva.”

A tapintati szint beállítása mint évszázados probléma. A kifejezés Szálingeres, a megoldás – nincs jobb szó rá – európai.  Az, hogy nyelvi, kulturális különbségek léteznek, és hogy mindez közösségi probléma, még ha nagyon személyes is, Szálinger számára egyértelmű. Jól érezhető a szövegben, hogy számára a szabadsághoz, az egyéni szabadsághoz messzemenően hozzá tartozik a nyelvhez, az identitáshoz való jog, és mert ezekről ritkábban, vagy más kontextusban esik szó, általában üdítő olvasni róla. Mindemellett őrzi tárgyilagosságát, amikor régi temetőkben magyar sírfeliratokat talál, vagy a települések neveinek magyar eredetére bukkan, és őrzi akkor is, amikor a magyar helységnévrendezésről ír:

Szálinger Balázs
Szálinger Balázs

„...micsoda kifejezés ez, hogy helységnévrendezés. Rendezik a faluneveket, mint ahogy az Indul a bakterház két csendőre vonul a töltésen, rendezni valamit, amit rendezni kell. A régi Magyarország utolsó évtizedeiben nagyüzemben adtak új nevet különféle falvaknak. Gyakran az egyszerűsítés (Baksából Zalabaksa) vagy az összevonás (Bázakerettye) volt a cél, de arra is használták ezt az eszközt, hogy nem magyarok lakta falvaknak adjanak új, magyar nevet. Mintha búcsúzóul még akartunk volna valami szart hagyni magunk után, egy kis tüskét. Amire jó érzés rossz érzéssel emlékezni.”

A teljes tájra mint valahai országrészre tekintve nem kevés keserűséggel jegyzi meg: „Mit tudna ajánlani Magyarország ennek a vidéknek, ha hozzá tartozna? Néhány jópofa új településnéven kívül természetesen.” Ugyanakkor olyan, úgynevezett nagy kérdéseket is megfogalmaz, melyekre azonnal aligha adható pontos válasz. „Honnan tudom, hogy Orsován az én, három hónap múlva születő fiam is magyar maradna-e? Nyilvánvalóan nem maradna úgy magyar, ahogy én vagyok az. Kire van jogom ennek tudatában dühösnek lenni? Istenre? A gyönge, magát szórványban megtartani képtelen népre? Én meg tudnám tartani egyáltalán csak... magamat? Egyáltalán: fontos megtartani magunkat?”

A fentieknek nem mond ellent, sőt, kifejezetten logikus következmény, amit a globalizációról mond Szálinger: „zsugorodás, mindegyekvagyunk-állapot, ráadásul folyamatában, azaz egyremindegyebbekvagyunk-állapot. A feloldódással elvileg nem is lenne gond, mert természetes. Az ember maga az, ami nem természetes a globalizációban, hiszen küzdeni akar, célt akar, és hosszabb távon nem elviselhető, hogy csak rövidtávú célokat kap (új telefon, új ház, új munka). A globalizációban pedig vagy nincsenek történések, vagy nem látható át világosan a világ iránya. Az eseménysorok nem megrázóak, a valós kiszögellések csak nagyobb távlattal, később látszanak. … Globalizáció alatt unalmas víztározó lesz a történelem folyamából, és tessék, meg is van az átkötés a tájhoz. … A legszomorúbb, hogy ebben nincs is semmi szomorú. Így zajlik a történelem, és ha fájós, ha nem, kicsiben meg lehet mutatni és csodálni is.”

Mert nem eltagadni kell, a kulturális különbségeket, hanem rácsodálkozni, pontosan leírni és elemezni: „tegnap sokat beszélgettünk a konyhák különbségeiről, például arról, hogy ők sárga fokhagymás levest csinálnak a pacalból, mi meg paprikás pörköltet. Sosem evett még olyat. Úgy látszik, jó ideig kattogott ezen, mert most megígértette velünk, hogy amikor pár napra visszamegyünk Pestre, hozunk neki egy pacalkonzervet.” Ez már a kapcsolatnak az a szintje, ahol a különbségek összekötnek, azáltal, hogy a másik megismerésére tett kísérlet hátterében a másik világának belakhatósága a cél. Ráadásul mindezt segíti a mindenhol jelen lévő humor: „Az egész témakört persze Google Translate-en vezette fel – egyúttal az eddigi leggyönyörűbb félrefordítást prezentálta. A GT olykor kifejezetten kézbe veszi a kommunikációt, a Skynet elszabadul, és költői ugrásokat tesz. Gigi mondta ki először: a Google Translate néha maga a Poezia. Ez a kérdés fogadott a tabletjén: mennyibe kerül Magyarországon egy gyomortartalom?” A kölcsönös tréfálkozás úgy hoz létre sztereotípiákat, hogy azok (görbe) tükörként funkcionálnak, az önirónia pedig újra csak a kapcsolatépítést segíti: „folyton viccelődnek vele, hogy a magyar konyha definíciója: bármi – cu paprika. A riposzt az, hogy a román gasztronómia viszont: bármi – cu cujka.”

Szálinger megfigyeléseiben mindkét irányban nyitott, nem csak ő mond véleményt a látottakról, hanem magát, a saját kultúráját, nyelvét, szokásait, környezetét etc. is képes mások véleményében megragadni. Nem nagy felismerés, épp ezért látom fontosnak rögzíteni: ezek segítenek (segíthetnének) békés(ebb) egymás mellett élésben egymástól eltérő gondolkozású, nyelvű stb. közösségeket. Az Al-dunai álom – az egyik, nem a leghangsúlyosabb, de létező olvasatában – egy Duna menti köztársaság melletti csendes kiáltvány. (Persze a „csendes kiáltvány” jelzős szerkezet ellentmondásosnak tűnik. De csak addig, míg el nem olvassuk a kötetet.)

A szövődő barátság új szintje, amikor magyar nyelvű Al-Duna-könyvet olvasnak közösen. „Mutatom neki Boleszny Antal Al-Duna-könyvét mint az egyetlen hosszabb, illetve teljes magyar nyelvű leírást a környékről. Nem tud arról, hogy készült volna román nyelvű könyv is. Átpörgettük a tartalomjegyzéket, érdeklődve nézte, és épp most csatolom neki. … Bántó dolog nincs a könyvben, nyugodtan fordítgathatja mondatonként.”

Az Al-dunai álom nyelvének ereje, szépsége is figyelemreméltó. „Nyilvánvalóbb,/Hogy Istentől/soha szebb ajándékot/Nem kaptál.”- mondja Szálinger A nyelv című versben, és ami sűrítve megjelenhet egy költészeti vállalkozásban, az egy tágasabb prózatérben is erőteljesen működik. Egyrészt a nyelvhasználatról szóló gondolatokban, másrészt magában a nyelvhasználatban. „Az identitásomat – írja Szálinger - sokkal-sokkal jobban meghatározza a nyelvem, mint a vallásom. Nem a hitemet mondom, a nyelvemet a hitemhez adták. A vallást viszont a nyelvemhez.” A mondatok hátterében az a történet áll, melyben a szerző egy román nyelvű misén vesz részt és mindaddig együtt tud haladni a liturgiával, ameddig az el nem érkezik a prédikációhoz, a direkt megszólításhoz. Ott és akkor elhagyja a templomot és – ami elég erőteljes kifakadás egy vállaltan katolikustól – még az is szóba kerül, hogy mennyire igaza volt a reformációnak, amikor a nyelvhasználat ügyét elsőszámúnak hirdette. Mert, mondja: „a vallás az más, az lecsúszik rólam, mint egy nem rám való gatya, amint nincs összhangban a nyelvemmel. A munkám is a nyelv, a gondolkodásom is a nyelv, az ötleteim is a nyelvem hegyén születnek".

A nyelvről a róla való fogalmazásnál is erőteljesebben vall a kötet akkor, amikor költőien használja azt. Egy gyerekkori visszaemlékezésben például ezt olvassuk: „Mama bezárja a tyúkokat, és abban a pillanatban este lesz az egész faluban. Papa a teheneknél. Már ég a villany az istálló kapuja fölött. A kerti vasajtó nyitva, ami furcsa, az estét jelzi ez is – már nem tévedhet tyúk a kertbe, maradhat nyitva nyugodtan. Fejés előtti zajok. Legyek a vaskeretes lámpabúra körül, nyári legyek. Fecskék röpködnek át a légyfelhőn, az istálló előtti fényben repülni tanuló fiókák, mint apró vadászgépek. Az alkonnyal megint énekelni kezdő feketerigó – ez már a májusi Jeselnica, füzike, erdei pinty. Messzebbről kakukk. Fejés, fémvödrök ütődése-koccanása. Papa biciklire ül a tejjel. Addig lábat mosunk Zitával a kiskonyhában. Hőség van a helyiségben, forr a víz a mosdáshoz, a teához. A teáscsészében alumínium a kanál, foghatatlanul forró a nyele, a tea túlcitromozva. Pirítós fokhagymával, végeztünk, mehetünk fel a szobába tévét nézni, addig ők mosdanak. Még világos van, de a falu már alszik. Megérkeznek a híradó utáni filmre. Mama már előtte ki-bejár, begyújt, ha hideg van. Ölbetett kézzel nézi a tévét. Papa az ágyon fekve, nála a távirányító, az van nézve, amit ő kapcsol. Elmúltak ezek az emberek.” Ez például egy olyan versbetét a szövegben, ami nem lett másképp tördelve. De ettől még vers, és ragyogó.

Az ottlét élménye, a valóság átadhatatlansága is hajtóereje a kötetnek. Szóba is kerül: „Hihetetlenek vagyunk. Hihetetlen, hogy honnan jövünk, mi magunk is érezzük, hogy nem hihető, amiket mesélünk. Hiába mutogatjuk a képeinket. Mintha egy mesevilágról vetítenénk csupa olyat, amit nem lehet ellenőrizni. Kígyó, Bulgária, Duna-parti terasz, persze. A fotók se tűnnek bizonyító erejűnek.” A valóságok találkoztatása azonban nem csak költői feladat, még ha nehézsége miatt kevesen vállalkoznak is rá. Szálinger is megjegyzi, hogy „este Eurovízió, kártya közben a szemem sarkából. Viszont egy kis nemzeti büszkeség: a magyar együttes a magyarként egyedül vállalható stratégiát követte: üvöltött.” Hamar visszaérkezett tehát a szerző, viszont legalább elkészült a beszámoló egy másik világról, mutatva, hogy van, hogy tényleg több a világ annál, mint amit itt és most élünk.

Esterházy csodálatos Duna-könyve, a Hahn-Hahn grófnő pillantásának szüzséjében esik szó arról, hogy az elbeszélő Utazó tulajdonképpen olyan személy, akit (személyét és szaktudását) igény szerint bárki (nagyon is valaki) bérbe vehet, hogy aztán a szakember úgymond helyette utazzon. Érzékenységében, nyelvhasználatában, a kérdések megfogalmazásában Szálinger könyve méltó párja Esterházy vállalkozásának. És reménység szerint van tovább, ahogy a záróbejegyzés is mondja: „2018. május 25. Péntek. Harmincegyedik nap, hajnal van, nem jön a vers. Felkelt a nap, csónak úszik arany vízen. Megyünk tovább.”

Szerző:  Szálinger Balázs,  Cím:  Al-dunai álom,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  211 oldal,  Ár:  3299 Ft