Kitty Green már túl volt két elismert dokumentumfilmen, és épp a harmadikhoz gyűjtött anyagot az amerikai egyetemeken zajló szexuális visszaélésekről, amikor kitört a Weinstein-botrány. Green úgy érezte, a zaklatásról, beleegyezésről és a hatalommal való visszaélésről a #metoo előtt az amerikai kampuszokon folyt csak élénk diskurzus, ám Weinstein lelepleződésével az ő érdeklődése is a filmipar felé fordult. 

 

Beszélt a Miramaxnál, illetve a Weinstein Companynél dolgozó ismerőseivel, és mivel úgy érezte, a #metoo korai szakaszában a sajtó inkább a szexuális ragadozók pikáns sztorijaival foglalkozott, egy alacsony beosztású dolgozó egyetlen hétköznapjáról forgatott filmet, aki a zaklatások helyett a lelketlen és mérgező munkakörnyezetnek válik névtelen áldozatává.

 

Az asszisztens gyorsan el is készült: 2019 elején leforgatták és nyáron már be is mutatták a Telluride-i Filmfesztiválon, ahol egyébként Tóth Barnabás filmje, az Akik maradtak is debütált. Ez csak azért lényeges, mert a pozitív visszhang egyik lényeges eleme volt, hogy Az asszisztens a játékfilmek közül elsőként foglalkozott mélyebben a #metoo mögötti jelenségekkel, ám mire 2020 őszén eljutott hozzánk is, a gyors reagálás izgalma szertefoszlott. Amiről Az asszisztens szól, arról már számtalan újságcikk, tévéműsor, könyv, és azóta jó pár film és sorozat is született a Botránytól a Diane védelmében legújabb évadáig. Hogy Kitty Green rendezése ennek ellenére sem vesztett relevanciájából, az nemcsak annak köszönhető, hogy olyan nagyot mégsem fordult a világ a #metoo óta, hanem a film rendkívül következetes és átgondolt esztétikájának is.

 

Az asszisztensben Harvey Weinstein leginkább a hiányával van jelen. Tudjuk, hogy ő inspirálta a film szexuális ragadozóként viselkedő producerfiguráját, de se a neve nem hangzik el, se látni nem látjuk őt igazán. Leginkább a másokat megnyomorító hatalmát érzékeljük, ahogy a beosztottai összetörve kullognak ki az irodájából, elhaladtával riadtan pislognak és lesütik a szemüket az emberek, és brutális ledorongolásai után rutinosan fogalmazzák a megalázkodó bocsánatkéréseket. 

 

A fókusz így a hírességek szexuális visszaéléseiről azokra terelődik, akik a partvonalról figyelték az eseményeket, és akiket emiatt gyakran el is ítélt a közvélemény mint az abúzusok néma cinkosait. Green filmje azt mutatja meg, hogy a helyzet bonyolultabb ennél, s az elkövetőket kiszolgáló asszisztensek leleplezése helyett annak a zárt rendszernek fedi fel a tartópilléreit, amely lehetővé tette a zaklatások elhallgatását, hétköznapi hősével azt a kellemetlen kérdést is nekiszegezve a nézőknek, hogy mit lehetett volna tenni, s te személy szerint mit tettél volna ebben a helyzetben.

 

Jane az a szürke lótifuti a cégnél, akit senki se vesz emberszámba. Bár titkárnőként az a feladata, hogy intézze a producer ügyes-bajos dolgait, a kellemetlen és a nőiesnek tartott munkákat is rálőcsölik: a kávéfőzést, az ebédhordást, és a féltékeny feleség kitöréseinek kezelését. Ha megemlíti, hogy egyszer majd producer szeretne lenni, lesajnáló félmosolyt kap válaszként, főnöke pedig mondatról mondatra rombolja le kevéske, maradék önbizalmát. 

 

Az asszisztensben nincsenek nagy tragédiák, letolt sliccek és „Puszild meg!” felhívások, mert a szexuális zaklatás helyett azok a banálisnak tűnő, felhalmozódva mégis óriási sebeket ütő ún. mikroagressziók kerülnek előtérbe, amiket hajlamosak vagyunk észre se venni vagy elintézni egy legyintéssel. A sokszor inkább csak sejthető, mintsem kimondott szexizmus, a tekintetekbe vagy szófordulatokba kódolt megaláztatások, amelyek akarva-akaratlanul is azt éreztetik egy nővel, hogy ő kevesebbet ér az amúgy is férfiak dominálta filmiparban.

 

Innen válik érthetővé Az asszisztens merészen monoton dramaturgiája, amely végigvezet minket Jane egyetlen napján, amint kávét főz, fénymásol, ebédet hord és telefonál. Erre mondják, hogy Az asszisztens unalmas, és a film szó szoros értelmében az is. Egy idő – fél óra, negyven perc – után azonban kifizetődik a rendező esztétikai következetessége, ugyanis pont a hétköznapiság kihangsúlyozásának köszönhetően válnak láthatóvá azok az apró megszégyenítések, amiket Jane-nek el kell tűrnie, ha azt akarja, hogy továbbra is legyen munkája. Hiába forgatott sikeres dokumentumfilmet a Femenről és egy hatéves szépségkirálynő meggyilkolásáról, Green épp amiatt nem akarta ezt a témát dokumentumfilmen feldolgozni, mert ezek a banális sértések elmesélve csupán panaszkodásnak hatnának, ebben a minimalista és bevallottan Chantal Akerman által inspirált körítésben viszont mélyen átélhetőek.

 

És átélhető, megérthető az is, miért tudtak éveken, évtizedeken át visszaélni a filmipar potentátjai hatalmukkal, miközben szexuális zaklatásaik nyílt titoknak számítottak Hollywoodban. Az asszisztens gyomrossal is felérő nagyjelenetben mutatja meg, milyen az, amikor az alacsony rangú beosztott, aki sejti, mi zajlik a zárt ajtók mögött, hiszen ő szedi fel a földről a női fülbevalókat és súrolja le a bőrkanapét a producer mítingjei után, jelent egy esetet a HR-osztálynak, miután egy lányt nem csupán az irodába, hanem egészen a hotelig kellett kísérnie. Matthew Macfadyen vérfagyasztóan passzív-agresszív stílusban kedveskedik, majd alázza porig a nőt, akinek csak sejtései vannak, de bizonyítékai nincsenek a producer visszaéléseiről, hogy aztán távoztában még egyszer odaszúrjon neki: „Ne aggódj, nem vagy az esete.”

 

Az asszisztens nem revelatív és nem is újszerű, de fontos és a maga visszafogottságában is drámai alkotás, amit az sem tesz érdektelenné, hogy hozzánk csak jókora késéssel jutott el. Megvan rá az esély, hogy nézőpróbáló stílusa miatt pont azt a réteget nem tudja megszólítani, amelynek rányithatná a szemét a nagyon is hétköznapi verbális bántalmazásra, de a film értékéből ez végső soron nem von le. Kitty Green játékfilmes bemutatkozását már csak az Ozarkért két Emmy-t is besöprő Julia Garner miatt sem érdemes kihagyni, akinek szuggesztív játéka sokat elmond arról a mélyre temetett fájdalomról, amit a lelketlen céges munkakörnyezet lapátol apránként az emberbe.