Bár a tehetségről általában idealisztikus kép él a fejünkben, a különleges képességek sok esetben éppenséggel béklyókként nehezednek birtokosaikra. Filmvásznon igen gyakran feldolgozott ez a téma: Forman az Amadeusban érzékletesen ábrázolta a neurotikus, mindenkit csak önmaga relációjában értelmező zsenit; Charlie Kaufman a Kis-nagy világban (többek között) a tehetség, a művészi önkifejezés és a mindennapok konfliktusát vizsgálta; néhány évvel ezelőtt Damien Chazelle a Whiplash-ben pedig azt a kérdést tette fel, hogy mit vagyunk hajlandóak feláldozni a siker oltárán. Scott Frank, A vezércsel showrunnere most azzal egészíti ki a korábban említett kérdésfelvetéseket, hogy az egész létjogosultságát kérdőjelezi meg. Vajon érdemes-e hajszolnunk a sikert, ha mi is Beth Harmonná válunk? És mi lehet a kiút ebből az állapotból?
 Anya Taylor-Joy |
A kis Beth édesanyja halála után árvaházba kerül, ahol nehezen illeszkedik be. Zavart, nem igazán hajtja végre az utasításokat, így konfliktusba kerül az intézet vezetőjével. Gondolatai gyakran elkalandoznak, így társai is elutasítóan viselkednek vele. Két barátot azonban mégis szerez, Jolene és a gondnok Mr. Shaibel személyében. Az előbbi élete legnehezebb pillanataiban lesz majd támasza, míg az utóbbi a sakk révén a legnagyobb ajándékot adja számára.
Scott Frank (aki Walter Tevis azonos című regényét adaptálta) nagyon világos koncepció alapján építette fel sorozatát. Az események nagyrészt lineáris időrendben követik egymást (az első epizód elején látunk egy előreutalást, ez szintén nem idegen az életrajzi zsánertől), a dramaturgia többségében kiszámítható, néhány karakter-archetípus ismerős lehet korábbi, hasonló témájú művekből. Frank szériája tehát nem kiállításával, képi megoldásaival vagy újszerű történetmesélésével tud friss lenni, hanem a téma egyszerre reális és jó értelemben véve „filmes” megközelítésével.
A vezércsel ugyanis kétségtelenül Beth Harmon sorozata. Minden körülötte forog, és bár az árvaházi gyökerek, majd a hol kegyetlen, hol pedig szeretetteljes nevelőszülők ismerős toposzok, a készítők mégis elérik, hogy Beth figurája izgalmasnak hasson. Ennek pedig főként az az oka, hogy egy pillanatra sem idealizálják a karaktert. A főalak neurotikussága, a nárcisztikusnak mondható személyiségjegyek, az erkölcsileg megkérdőjelezhető döntések végigkísérik az egész sorozatot. Ez kiemelten fontos alkotói gesztus, hiszen így válik a történet igazán emberközelivé. Bár Beth tehetsége kiemelné őt, kisszerűségében, hibáiban, bizonytalanságában magunkra ismerhetünk.
 Marielle Heller |
Ráadásul ezúttal nem a nehézségekkel kikövezett, ám végül diadalmas utat látjuk. Sokkal inkább hullámvasútszerű a főhős története. Tehetségének köszönhetően sokáig kérlelhetetlenül halad előre, ám később ironikus módon éppen ezek a képességek válnak legnagyobb ellenfeleivé, ugyanis eluralkodik rajta a hübrisz, önhitté válik, így sorra szenvedi el a vereségeket. Önpusztító életmódja pedig majdnem mindent tönkretesz, épp jókor siet azonban egy régi barát a segítségére.
Beth Harmon tehát kitűnően árnyalt figura, épp ezért volt hatalmas Anya Taylor-Joy felelőssége. A fiatal amerikai színésznőre talán a Széttörve című Shyamalan-filmben figyelhettünk fel, később többek között Az új mutánsokban, a Birmingham bandáiban vagy Autumn de Wilde különleges Emma-adaptációjában is szerepelt. Ilyen erőteljes azonban még sohasem volt: egészen szuggesztív a játéka, remekül érzékelteti karakterének minden rétegét, sokszor mindössze egyetlen tekintettel tökéletesen old meg jeleneteket.
A casting és a színészi játék egyébként is kitűnő. Chloe Pirrie ugyan mindössze néhány flashbackben tűnik fel a főhős édesanyjaként, szerepe mégis kiemelten fontos. Ahogy a Dexterben Harry Morgan, úgy itt ő is tanácsokkal, életbölcsességekkel, túlélési praktikákkal látja el a gyermekét, ezek a mondatok pedig minden fontos helyzetben segítséget nyújtanak Beth számára. Bill Camp tökéletes a bölcs mentor, Mr. Shaibel szerepében, a mellékszereplők közül azonban mindenképpen Marielle Hellert kell kiemelni, aki a főhős nevelőanyjának szerepében brillírozik. A sorozat társadalmi vonulata is a lányához hasonlóan neorotikus nő szálában érhető tetten leginkább.
A vezércsel ugyanis az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában játszódik, a főhős és édesanyja történetében tehát kicsit az egész korszellem reprezentálódik. A magát megvalósítani vágyó, tehetséges és szuverén nők előmenetele ugyanis erőteljesen utal az akkoriban éledező nőjogi mozgalmakra és emancipációs törekvésekre.
A mondanivalót nem különösebben bonyolult, ám kétségkívül hatásos képi megvalósítás támogatja. A közelik, a hirtelen vágások, a sakkmontázsok – akárcsak a zene – remekül fokozzák a feszültséget, a Beth feje fölé magasodó, sötét sakkbábuk pedig az egész sorozat legfontosabb gondolatát hangsúlyozzák. A sakk ugyanis nem csak szenvedélyként, hanem egyfajta élet-allegóriaként van jelen. Ahogy a játékban, úgy az életben is vannak sikerek és bukások, hibák és előnyös lépések (persze ez azért nem új gondolat, hiszen a sportfilmek gyakran játszanak a pályán nyújtott teljesítmény és az élet párhuzamával).
Talán a sorozat egyetlen jelentősebb hibája, hogy a korábbiakhoz képest a végkifejlet túlontúl idealisztikus. Túl gyorsan oldódik meg minden, a szereplők túl hirtelen kerülnek a helyükre, s végül a katartikus győzelem sem marad el. Ettől függetlenül A vezércsel az utóbbi idők egyik legerősebb drámasorozata, mely remekül egyensúlyoz a magánélet, a sport és a társadalmi mondanivaló hármasában. Mindennek közepén pedig ott van Anya Taylor-Joy, aki végérvényesen bebizonyítja, hogy generációja egyik legtehetségesebb színésznője.