Ha kiteszünk egy asztal közepére egy tortát, s a körülállókat megkérdezzük, mit látnak és mire gondolnak, borítékolom, hogy ahányan, annyifélét. Pedig a torta ugyanaz, csak nem ugyanonnan és nem ugyanúgy nézzük. Aki cukrász, az a megvalósítás mikéntjére gondol, az ünnepelt, akinek készült, a jeles alkalomra, a gyerek arra, hogy vágják már fel mihamarabb, a fotós arra, hogy milyen fényekkel megvilágítva mutatna legjobban egy ételfotón, valamelyik magazinban… és így tovább.
 |
Nem vagyunk mi sem másként Besnyő Évával és az ő kiállításával a Kassák Múzeumban. Van, aki a képei láttán a Dolle Minára, a múlt század második felének holland nőmozgalmára és vele az európai feminizmusra gondol, van, aki Capára, aki Friedmannként és 12 éves kiskamaszként szerelmes volt a három évvel idősebb, és felettébb csinos gimnazista lányba (és a nővéreibe is, mindezt egyszerre). Van olyan is, aki esztétizál, és van, aki a kortárs társadalmi problémák és a jelenkor fotográfia felőli olvashatóságát járja körül előadásában. És vannak szép számmal, akik csak nézegetik a képeket. Mind mást látnak, de a torta ugyanaz.
Az e sorokat jegyző szerző pedig, kihasználva, hogy Besnyő Évával többször találkozott a múltban Magyarországon és Hollandiában is, és ezen találkozások – egyebek mellett – sok órányi hangfelvételt eredményeztek számára, nyávogóssá nyúlt Polimer-kazettákra, megpróbálja e kiállítás kapcsán elmondani, miként hitelesíti az alkotó személyisége az általa létrehozott műveket és hogy mennyi múlik a kész képek prezentációján. Mert ez is ugyanaz a torta, ugyanazon az asztalon.
„Apám ügyvéd volt, aki a női emancipáció eszméinek hatása alatt lányait fiúkként akarta nevelni… Ambiciózus ember volt, ami épp megfelelt, az nekünk soha nem volt elég, teletömtek ismeretekkel. A gimnázium mellett különórákra és zeneleckékre jártam. Testvéreim osztályelsők voltak, engem mindez kevésbé érdekelt… Úgy gondoltam, ők törekvők, én pedig átlagos vagyok. De amikor elkezdtem fotózni, a legjobb akartam lenni, s máris kialakult bennem az odaadás és a kitartás. Úgy éreztem, ezt nekem találták ki.” Az apát, Blumgrund Bernátot elhurcolták Auschwitzba, ahonnan nem jött vissza.
Besnyő Éva érettségi után beiratkozott Pécsi József jó hírű fényképészeti magániskolájába, ahol a magas tandíjat csak a hozzá hasonló polgárgyerekek tudták megfizetni. (1928-1930 között tanult itt.) Pécsiről ezt mondta: „Nemcsak tökéletesen perfekt fotográfus volt, de kísérletező ember is, aki sok kutatást folytatott a fotótechnikában. Nagyon szigorú ember volt. Arra az alapra helyezkedett, hogy ő adja az ismereteket, s hogy abból ki mit vesz át, az a tanítvány dolga. Tudtam, hogy Pécsitől sokat tanulhatok. Azt próbáltam ellesni tőle, ami az én utamhoz passzolt. A technikát csak annyira tanultam meg, amennyire nekem kellett. Nem mélyedtem bele a kísérleteibe. Ő például csinált kísérleteket papírfelületekkel, brómolaj nyomatokkal. Én ezeket megismertem és rögtön el is felejtettem, mert nem érdekelt. Ő viszont lehetővé tette, hogy ha valakit valami érdekelt, akkor segíthetett a munkájában. Én gyakran mentem vele fotografálni. Így tanultam meg építészetet fényképezni, amiből nagyon sok hasznom volt később, amikor már önállóan dolgoztam.”
 Besnyő Éva: Aratók, Szokolya 1938. Maria Austria Intézet, Amszterdam |
Előbb Kodak Brownie boxgépével, majd Pécsi tanácsára a szüleitől kapott Rolleiflex gépével járta Budapest utcáit. Ezekre a látszólag céltalan sétákra Friedmann Bandi is elkísérte néha. 1929-től leginkább a padokon alvó hajléktalanokat, munkásokat örökítette meg. „Én mindig az utcán csatangoltam és az utcán lévő dolgokat fotografáltam. Munkásokat, akik a rakodóparton szenet hordtak… Hogy miért csináltam ezt? Nem tudnám megmondani. Egyáltalán nálam az a nehézség, hogy nagyon sok öntudatlan dolgot csinálok, amit utólag próbálok magamnak is megmagyarázni. Csatangoltam az utcákon és csináltam a fotókat. Azokat most lehet szociofotóknak nevezni, én ennek nem voltam tudatában.”
1930-ban a tanoncvizsga után, még ugyanazon év szeptemberében Berlinbe költözött, követve Kepes Györgyöt, akit a fotósiskolában ismert meg. Kepes tagja volt annak a festőkből, zenészekből, irodalmárokból álló körnek, akik időnként találkoztak a Dorottya utcai műteremben. A legjobb zenészek közé ült be fagottjával Pécsi is, egy-egy házimuzsikálás alkalmával. A tanulóknak néha megadatott, hogy közülük valaki modellt ült nekik a stúdiumaikhoz. Nem akárkik jártak ide, csak egy rövid névsorolvasás: Aczél Márta, Barta Éva, Bruck László, Forbát Böske, Görög Etelka (Ata Kandó), Heidelberg Klára, Kelen Margit, Laub Juci, Pintér Zsuzsa, Redner Miklós, Deutsch Kati is, akit Kati Hornaként tartunk számon… Feltételezzük, de még nem igazolódott be, hogy Gitta Carell, akkor még Klein Gitta néven szintén tanult a Pécsi-műteremben. Kepes és Besnyő Berlinben készült fotóiból 55 évvel később egy közös fotóalbum is született. „Kepes mindenhová magával cipelt és nagy hatást gyakorolt a formáról való elképzeléseimre és politikai nézeteimre. Órákon át vitatkoztunk. Akkor kezdtem el politikáról gondolkozni, amikor kommunista barátaim Magyarországon a börtönben kötöttek ki, s fokozatosan megszabadulva környezetem polgári felfogásától, egyre erősebb rokonságot éreztem a baloldallal.”
Berlinben 1930-ban először Renée Ahrlé reklámstúdiójában, majd 1931 február és július között dr. Peter Weller fotóriporternek dolgozott. Sok Besnyő-kép jelent meg az ő neve alatt többek közt a Berliner Illustrierte Zeitungban is. 1932-ben, a nácizmus fokozódó térnyerésétől megrettenve, elhagyta Berlint, s hazajött Magyarországra pihenni, nyaralni. „Balatonlellén laktunk, parasztszekerek vittek el kis somogyi falukba, ott fotografáltam a parasztokat.”
1933-ban Budapesten a Kiserdő nevű nyomortelepen férjével, John Fernhouttal együtt fotózott. Ezek a képek Hollandiában jelentek meg két részben a Het Leven (Az Élet) lapban. „A kiserdei képeket én az akkori férjemmel John Fernhouttal csináltam. Ő kitűnően fotografált, és a legborzasztóbb képeket ő csinálta. Mert sokkal keményebb legény volt, mint én. Például egy cigány család főzött egy nagy fazékban vagy hordóban. A férjem azt mondta: na, úgy látszik, jó leves lesz. Hogyne, mondta a cigány és kivett egy patkányt a levesből.”
 Besnyő Éva: A Wannsse-i strandon, Berlin, 1931. Maria Austria Intézet, Amszterdam |
1932 őszén költözött Hollandiába, követve sok zsidó származású, baloldali értelmiségit. Amszterdamban nyitott műtermet, amit 1939-ig működtetett. 1941-től, mint zsidó már nem dolgozhatott a németek megszállta Hollandiában. Szerzett egy hamis papírt, miszerint anyja félrelépett, s a vérszerinti apja Kmetty János festőművész. Így félzsidóként több esélye nyílt az életben maradásra. A német megszállás alatt bujkált, és hogy valahogy megélhessen, parasztgyerekeket fényképezett, gyakran ennivalóért. Megúszta, életben maradt. A háború után majd 25 évig nem nagyon szerepelt a művészeti életben, második férjétől való gyermekeit, Berthust és Yarát nevelte.
1970-ben bekapcsolódott a hollandiai nőmozgalomba, s ő lett a Dolle Mina egyik legfőbb dokumentátora. Így neve ismét előtérbe került. 1974-ben készíti el a Női foglalkozások című fotósorozatát az Amszterdami Művészeti Alapítvány megbízásából. A következő évben Te lány, csak most lettem igazán tudatos (Hága, 1975) címmel könyvet adott ki a Dolle Mina öt évéről.
„Amiért a nőmozgalommal kapcsolatba kerültem, annak kétféle indítéka volt. A belső az, hogy a gyermekeim pont olyan korba jutottak, hogy elmentek otthonról, s egy mélypont keletkezett az életemben. Nagyon lehangolt, kedvetlen voltam. A külső indíték az volt, hogy akkor keletkezett Hollandiában a nőmozgalom, s ez nagyon érdekes volt. Mindenfajta szimbolikus dolog történt, s az újságok tele voltak ezekkel. Én nagyon élveztem a dolgot, nevettem, s a gyermekeim azt mondták, lehet, hogy titokban te találtad ki ezt a mozgalmat, mert annyira hozzád való. Akkor még csak egy témát jelentettek a számomra. De minél tovább fotografáltam, annál inkább belekeveredtem az egészbe.”
 A Dijkstra család nyaralója, 1934 Groet. Maria Austria Intézet, Amszterdam |
Hatvanéves volt már ekkor. Amikor megismertem, közel járt a nyolcvanhoz. Higanymozgású, szellemileg teljesen éles, sokat tudó és jól mesélő nő volt. Amit akkoriban megtudtam, megéreztem róla, pont azzal találkoztam a halála után tizenhét évvel rendezett kiállításán is.
Ez egy csendes, halk szavú, mindenféle közönségcsalogató manírt nélkülöző kiállítás. Kedvemre való. Enged kapcsolatba kerülni a képekkel, csak annyira informatív, amennyire kell, nem fecsegi szét a képi élményt. Bízik a fényképészben, bízik a képeiben és minden oka megvan rá.
Az egyszerű natúr fakeretek, a nyugodt, nem hektikus rendezés, a Kassák Múzeum (Zichy-kastély) ódon termei kisebb időutazásra visznek bennünket. Nem, nem a 21. század első dekádjában vagyunk, hanem harminc, negyven évvel korábban, és ha valaki ebből nem a rátalálás örömét és a képekkel való intim találkozás csendes derűjét véli kihallani, az félreolvasta a szövegemet.
Nem vagyok maradi. Tudom, hogy az ilyen és ehhez hasonló kiállítások gyakran szükségből, pénzhiányból ilyenek, és el tudom fogadni a milliós büdzséjű, korszerű, sok eszközt, sok rendezéstechnikai ötletet működtető tárlatokat is (ha jó az anyag, és nem a semmit világítjuk ezerrel), de mégis… Szükség van továbbra is a halk, sok emberi melegséget, odafigyelést sugárzó, ilyen intim, humanista kiállításokra is.
Az anyag válogatói, kurátorai, Csatlós Judit és Juhász Anna Mária (nyilván vándorkiállítás, de ez semmit nem von le az értékéből) nem akarták Besnyőt semmilyen célra felhasználni. Nem akarták a nőmozgalmárt túlhangsúlyozni, nem tengett túl a szociofotó sem, igyekeztek finom mértéktartással elsősorban Besnyő Évára koncentrálni, ami sikerült is, nem utolsósorban a sok, még a szakma előtt is jobbára ismeretlen önarcképpel, családi fotóval. És ha elolvasták, hogyan beszélt több interjújában is a saját életéről, dolgairól, akkor kirajzolódik egy nagyon szeretetre méltó idős hölgy alakja, aki ezeket a képeket fényképezte, s akitől oly messze állt a nagyképűség, a Művész-tudat, mint Makótól Jeruzsálem.