Már azt is pozitívumnak könyvelhetjük el, hogy a fenti kérdésre nincs egyértelmű válasz. Gus Van Sant 1998-as Psychója lélektelen másolata volt csupán a nagy elődjének, szinte semmit nem tudott hozzátenni a klasszikushoz, pusztán újraforgatták feszültség és tét nélkül. Ben Wheatley alkotása azért ennél többre volt képes.

 

Hitchcock 1940-ben készítette el az akkoriban frissen, alig két évvel korábban megjelent krimijét, amit ma talán pszichothrillernek mondanánk (angolul Rebecca, a magyar változat A Manderley-ház asszonyaként jelent meg). A brit rendező hollywoodi belépője igen látványosra sikeredett. Laurence Olivier és Joan Fontaine párosa mindenkit lenyűgözött, ráadásul Hitchcock már akkor is kiválóan értett a feszültség megteremtéséhez és fenntartásához. Finom trükkökkel (főleg, ami a fényt és annak hiányát illeti), sejtelmes beállításokkal növelte a ház nyomasztó légkörét, az új házaspár, de inkább az új feleség számára gyötrő valóságnak tűnő régi asszony olykor kísérteties jelenlétét. Ez és a regényből kiirthatatlan romantika nyerő összetételnek bizonyult.

 

A Hitchcock-féle feldolgozás viszont nem öregedett olyan jól, mint a Psycho vagy a rendező késői klasszikusai: mai szemnek már kissé nevetségesnek tűnik a színészek olykor színpadias játéka, didaktikussága, a ritmus is vontatottabb (ez javarészt a regénynek is betudható), ám a végkifejlet ma is izgalmas, sodró. 

 

Wheatley változata messzemenőkig kihasználja, hogy azóta elképesztően sokat fejlődött a technika. Hitchcock jobbára hosszú, belső jelenetekben meséli el a történetet, míg az új verzió szinte fürdik a poszterre illő látványban. Drámaibb a tengerpart, gyönyörűbben süt a nap Monte Carlóban, még sejtelmesebben törnek meg a hullámok a sziklaszirteken, és a legendás Manderley-bálok felelevenített hangulatát is színesebben, szagosabban adja vissza Wheatley, aki már az első percekben szakít klasszikus elődjével. Inkább a regényhez marad hű, amely szintén a leendő feleség álmával kezd: „Az éjszaka álmomban Manderley-ben jártam.” Hitchcock viszont a végkifejletben maradt hű a nyersanyaghoz: épp ott vágja el a történéseket, ahol a regény is.

 

Az új verzió tehát kényszerű narrációval kezd és kerettörténetbe ágyazza az új feleség visszaemlékezését. Ám a társalkodónő és a dúsgazdag De Winter megismerkedését mindketten a maguk szája íze szerint mondják el. Hitchcock drámaibban (mintha a lány megakadályozná Winter öngyilkosságát), Wheatley pedig bohózatba illően, könnyedén. És ehhez az oldott, vígjátéki alaphelyzethez keveri lassan a thriller és a kísértetfilmek jóval komorabb színeit, míg el nem érkezünk a férfi életében lappangó sötét titkokhoz. Kétségtelen, hogy Wheatley is ért a fokozáshoz, a feszültség felépítéséhez, ám ehhez montázsokat, álomszerű bejátszásokat használ, vagyis, ha úgy tetszik, harsányabb eszközökkel éri el ugyanazt, mint elődje.

  

Fontos eltérés viszont a krimiszál kezelése. Hitchcock talán idomulva a kor ízléséhez és felfogásához, De Winter figuráját jóval ártatlanabb színben tünteti fel, talán azért is, hogy a korabeli néző gyorsabban és kétely nélkül tudja felmenteni (és így megőrizze teljes azonosulását), amikor előbukkan Rebecca elsüllyedt hajója és vele a holtteste. Wheatley viszont itt is a regényt követi: kimondja azt, amit Hitchcock elkent (ott baleset éri Rebeccát: estében beüti a fejét egy éles tárgyba), az ő esetében De Winter egyértelműen gyilkos, hiszen lelőtte csalfa és szívtelen feleségét, aki maximálisan kihasználta őt. Az ezt követő nyomozás Hitchcocknál letisztultabb, néhány hosszú belső jelenet, és már el is érkezünk a megoldásig, Wheatley viszont a modern korhoz jobban illő, dinamikusabb, thrilleresebb változatban meséli el mindezt, nagyobb érzelmi hullámokkal, gyors, pergőbb vágásokkal.

 

A színészi játékot tekintve mind a korai, mind a mostani változatban sem a szerelmesek, hanem a házvezetőnő szerepe viszi el a pálmát. A különbség csak annyi, hogy Kristin Scott Thomas több jelenetben építheti fel a rideg, számító, az eseményeket mozgató megszállott Mrs. Danvers karakterét. Judith Anderson ezt rövidebb idő alatt éri el, ám ő is olyan hideg marad mindvégig, mint egy jéghegy. Az ő játékuk mellett bizony Laurence Olivier és Armie Hammer is csak a kötelezőt hozza: a becsületes, ám rászedett lordot, aki a család tisztessége és a saját boldogága között vergődik izzadt homlokkal. Lily Jamesnek is többet engedett meg a mai kor, mint annak idején Joan Fontaine-nek: ő jobban kidomboríthatja a férje iránti kételyeit a megfelelő pillanatokban (miközben persze a szerelme nem sérül), és aktívabban vehet részt az események alakításában, nem kell megelégednie a csöndes, sírós szemű aggodalommal.

 

Ben Wheatley verziója talán a végkifejletnél lesz igazából szájbarágósabb (bár korábban is kissé túl sok az indokolatlan elázás, amikor érzelmi vihar támad egy-egy szereplő lelkében), amikor túlfut a csúcsjeleneten, és befejezi a kerettörténetet. Hitchcock ilyesmire sosem pazarolta volna az energiáit, az igazi drámának nem kell a levezetés, nem kell elringatni a nézőket. S bár Wheatley verziója modernebb, jobban idomul a korhoz filmnyelvben és dinamikában, inkább szem előtt tartja a regény írójának szándékait, ám érvényességét, intenzitását tekintve nem múlja felül a klasszikusokat. Jobban esik a szemnek, de nem fognak annyit beszélni róla. Ügyes munka, amit futószalagon hoz elénk az álomgyár.