k2 Színház-Ördögkatlan: Béke avagy nagy Dionüszia
2021.01.19.

Mit tehet a kisember, ha minden törekvése, hogy a belső békéjét megőrizze, kudarcba fullad, mert a világban történő rémségek betörnek az ajtón? Ugye senki sem gondolná, hogy egy kedves betlehemes pásztorjáték erről is szólhat? OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA.

Sokat halljuk és tapasztaljuk is, hogy a járvány miatt mennyire tragikus és szerencsétlen év ez a fesztiváloknak. A baranyai kisfalvakban megrendezett, méltán híres Ördögkatlan az idén kétszer is elmaradt: a járványügyi szabályok miatt az augusztusi rendezvényt kellett sztornózni, majd a helyébe szervezett októberi Katlan napoknak is búcsút mondhattunk. A közösség ereje persze még mindig kitart: a Facebookon #képzeletbelikatlan hashtaggel a fesztivál valós idejében zajlott a „mi lett volna, ha” játék. A szervezők és a résztvevők közül páran azért leutaztak a falvakba: a zord időjárás ellenére fát ültettek, és a fesztivál örökös szereplője, a k2 Színház Béke avagy nagy Dionüszia című ősbemutatóját is megtartották a Beremendi Rendezvényteremben.
 
Az előadásról, az előkészületekről (nyilván az elmaradt fesztivál okán is) nehéz bármilyen érdemi információt felkutatni. A cím alapján Arisztophanészre, és valami (vicces, ám filozofikus) nagy görög életigenlő eszméletvesztésre asszociálhatunk; az ókomédia mint referencia egyébként már a társulat másik itteni (pécsi) produkciójában, a Mecseki tigrisben is fontos szerepet játszott. A darabot egyébként eredetileg a nagyharsányi Szoborparkba tervezték, ami sokkal inkább megfelelt volna egy görög népünnepély helyszínéül. Dionüszia: színház és mulatság – olvashatjuk a rövid, közösségi oldalon megjelent ismertetőben, ahogy azt is, hogy az előadás Arisztophanész A béke, Az Acharnaibeliek és A lovagok alapötletét fogja használni, de, mint minden Ördögkatlanos k2 produkció, támaszkodik majd a helyi emberek élményeire, tapasztalatára. „Nézőinkkel együtt szeretnénk újratanulni a szólásszabadság jogát, s ha csak egy estére is, megülni a szabadság táplálta béke ünnepét,” írja az augusztusi plakát. 
 
Piti Emőke
Piti Emőke
Amikor a terem előterében megjelennek a betlehemesek, néző legyen a talpán, aki azonnal felismeri Arisztophanészt. A komédiát kicsit könnyebb beazonosítani, hiszen a játékosok egy (lássuk be, októberben) kissé korai, ám humoros pásztorjátékot rittyentenek nekünk gyerekdalokkal, furulyával, subával, kis Jézussal és vicces intertextekkel, ahogy kell. A narrátor (Formán Bálint) felvezeti a cselekményt, ami persze mindenkinek ismerős; a közönség – persze maszkban és a kellő távolságot megtartva – örömmel csatlakozik be a dramatikus rítusba. A pásztorok (Bán Bálint, Borsányi Dániel, Király Dániel) megérkeznek a kisdedhez, üdvözlik Máriát (Piti Emőke), majd leróják tiszteletüket, és átadják a szerény ajándékokat. Kellemes, ismerős és mókás közösségi játék ez apróbb (szándékos vagy véletlen) bakikkal, nézőbevonással és nevetéssel. Igazi k2-ős Ördögkatlan-érzés, viszont az előismeretekkel érkező néző azonnal megállapíthatja, hogy a látottakat a rituális jellegen kívül egyelőre semmi nem kapcsolja a görög Dionüsziához. Ezen a ponton gyanút fogunk, hogy talán nem kellene mindenhol referenciákat keresni, de hát Benkó-Fábián-darabról van szó, várjuk a frappáns gegeket, a gazdag (pop)kulturális hátteret, a többszörös csattanót. 
 
Egy fontos fordulat azért bekövetkezik: bár a mindenki által ismert történet eddig tart, ez csak az igazság (kurtábbik) fele. Tudjuk, hogy Benkó Bence és Fábián Péter hajlamosak a nagyon merész húzásokra, úgyhogy a megváltó megszületésével itt sem jön el a várva várt béke (de az önfeledt ünnep és a komédia sem), ahogy azt várnánk. A pásztorok hazatérnek, otthon találják asszonyaikat, akik a meggyilkolt betlehemi csecsemők holtteste fölött zokognak.
 
Így kezdődik az elsőtől dramaturgiailag élesen elváló második rész, és ha még mindig ragaszkodunk a cím által sugallt kulturális kontextushoz (valamint a rövid előadás-ismertetőben olvasottakhoz), könnyen zavarba jövünk. Innentől kezdve a történet talán bibliai parafrázisként nézhető, ami Arisztophanészt, komédiát és ünnepet legfeljebb csak apró nyomokban tartalmaz. A három betlehemi pásztor a maga sajátos módján próbálja feldolgozni a kisdedek tragédiáját: egyikük sok társával egyetemben Heródesre támad és háborút robbant ki; a másik, miután nem tud hasonlóképpen csecsemőgyilkossággal bosszút állni az ellenségen, a mámoros feledésbe menekül; a harmadik pedig, miután elgyászolta a gyermekét - miközben töretlenül hisz a Megváltóban és a vele eljött békét is igyekszik megőrizni magában - felneveli Heródes katonájának a gyermekét (Gyöngy Zsuzsa). Tény, hogy ez a regiszter, ezek a referenciák és jelentésrétegek közelebb állnak a hely szelleméhez és talán a jelenlévő közönséghez is, mint a címben ígért Dionüszia, az előadás itt mégis inkább eltávolodik a nézőtől, és átjárja valami furcsa és idegen folklorisztikus pátosz.
 
A k2 Színház társulata
A k2 Színház társulata
Ez a legalább három szálon futó, és viszonylag nagy idődimenziókat felölelő cselekmény kitehetne akár egy két és fél órás görög tragédiát is, a komikumot, a humort ugyanis mostanra végleg elvesztettük, és ez a váltás a korábban látottakhoz képest talán kissé radikális. Az erősre írt szöveget héber zenei betétek és keresztény dallamok (Formán Bálint, Rozs Tamás) tarkítják. (Rozs Tamás jelenléte, karizmája az előadás zenei világában, a dalok hangszerelésében és előadásában meghatározó, jó lenne később majd több információt kapni a produkcióban betöltött szerepéről.) A játék minimalista, leginkább szövegmondó-recitáló. A színészek a közönség között, az első sorokban foglalnak helyet, akinek szövege van, feláll és mondja. Mozgás, akció híján több szerep jut a dikciónak és a mimikának. A k2 előadásaiban általában meghatározó a fizikai jelenlét, itt azonban (legalább is mozgásos értelemben) a színészeknek vissza kell fogniuk magukat, és minden kreatív energiájukat a szövegmondásba és az azzal kifejezett érzelmekbe kell sűríteniük. Ez olykor sikerül, máskor kevésbé. A játéktér is statikus, alig mozdul valami, a történet csúcspontjaként szolgáló bosszúakciót is csak elmesélik, a tragikus végkifejlet nem a tettektől válik valamelyest intenzívvé és meghatóvá, hanem a zene miatt.
 
Az előadás óvatosan zsonglőrködik a filozófiai témával is. A három pásztor valóban a maga egyénisége szerint próbálja megteremteni a békét; bosszúval, jótékony, delíriumos feledéssel vagy családi harmóniával. Ha valamilyen tanulságot levonhatunk, az az, hogy egyik sem tökéletes megoldás. Bár a narráció csak a harmadik, ellensége gyerekét felnevelő pásztor történetét bontja ki, láthatjuk, hogy a harcos külvilágtól való elzárkózás nem járható út, a társadalmi valóság mindig betüremkedik a magánszférába, az elhallgatásnak vagy hazugságnak mindig következményei vannak. A megváltó megszületésétől várható béke pedig hamis illúzió, Krisztus születése valójában — ha lehet így fogalmazni — mindenkinek jó nagy szívás. Jó lett volna, ha ez a merész és profán konklúzió több kritikai élt kap, sőt, ha a hiábavaló békevágyat, a béke illuzórikus természetét jobban tudnánk a saját valóságunkhoz kötni. A k2 előadásai szinte mindig (és jól látható módon) létező társadalmi folyamatokra reflektálnak, ettől frissek, érdekesek és önreflexívek. Itt viszont mintha a karakterek, az alkotók bent ragadtak volna a történetben. Sehol egy kikacsintás vagy gesztus; stílusosan fogalmazva az előadás megtartja a másfél méter távolságot a nézőktől, közösségi élménynek nyoma sincs. Ha nagyon akarjuk, ez is lehet jelentéses persze: nincs béke, nincs mit ünnepelni. 
 
Az alkotók szándékosan nem akartak pontot tenni a történetük végére, és a kérdés — dramaturgiailag és filozófiai értelemben is — nyitott marad: hogyan tartsuk fenn a békét, ha minduntalan betör az életünkbe az agresszió, vagy ha mások békefelfogása merőben különbözik a miénktől? Erre vélhetően az előadást követő informális beszélgetésen sem született meg a válasz.