Beszélgetés Mészáros Mátéval
2020.11.02.

Egerben kezdte a pályáját, fontos időszak volt számára a Vígszínház, ám a kőszínházi struktúrának hátat fordítva az Orlai Produkció társulatához szerződött. Mészáros Máté Pass Andrea új darabjában, a Nyakunkon a revizorban próbálja a polgármester helyett a színházigazgató szerepét. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Pass Andrea Nyakunkon a revizor című előadása Gogol művéből indul ki, idézi annak jól ismert mondatait, de úgy tűnik, ez csak a keretét adja a produkciónak: mégis csak itt és most történik. Mennyi köze van Gogolhoz, mit adtatok hozzá?

Mészáros Máté: Kész darabbal jött Pass Andrea, az előadás egy színházban játszódik, rólunk szól. Fikció, de nagyon ismerős a közeg, szereplői színészek, igazgatók, rendezők, ezért nyilván alakult a szöveg a próbák alatt, mert beletettük a saját tapasztalatainkat. Szeretem az ilyen, menet közben még formálódó szövegkönyveket. Gogol műve az alapszituációját adja a mi előadásunknak, ahol egy közösséghez megérkezik egy magas pozíciót betöltő ember, a revizor, aki ellenőrzi a színházat, de pontosan senki sem tudja, mi történik, s ettől felbolydul a társulat élete. Talán ez az alaphelyzet hasonlít az eredeti darabhoz, de a mi előadásunk a mai Magyarországon, egy színház közegében játszódik: valami elemeltség van benne, de sokban eltér az alapul használt műtől.

R: A revizor a jelenlegi színházi életben, kultúrpolitikai helyzetben annyi mindenkivel azonosítható, ismerős figura, erős áthallásokkal.

Mészáros Máté
Mészáros Máté
MM: Ugyan évek óta nem vagyok kőszínházi tag – az Orlai Produkció magánszínház, ez elképzelhetetlen nálunk –, de a helyzet persze ismerős. A revizor a mindenkori hatalom képviselője Gogolnál és itt is. A hatalom küldötte, de hogy jót akar-e vagy nem, igaza van vagy épp az ellenkezője, azt hagyjuk meg az előadás végére, a néző majd eldönti, igazából mit vagy kit képvisel a revizor. Az is kérdés, mi az igazság, s pontosan eldönthető-e, hogy kinek van igaza.

R: Kondor Iván, a kiskörúti színház igazgatóját alakítod. Tíz éve, két házassága ment rá erre a színházra, ami most veszélybe került. Harcol vagy kész a kompomisszumra?

MM: Nehéz helyzetben van, felelősséggel tartozik a színházért, az ott dolgozó emberekért, talán számára a legnagyobb a tét, „kiderül-e” valami. Meg kell felelnie, de fontos kérdés, hogy meddig szabad a megfelelésben elmenni, és az is, hogy valóban elvárják-e tőle a többiek mindezt, vagy inkább a saját félelmei kormányozzák bele ebbe a helyzetbe. A magam részéről a megfelelést tartom a legkárosabb viselkedési formának, próbálom ezeket a helyzeteket kerülni, mert csak rosszul lehet belőlük kikerülni. De a szerepem felépítésénél fontos volt azt is figyelembe vennem, hogy ezt az igazgatót krízishelyzetben ismerjük meg, ezért viselkedik nagyon szélsőségesen. Nem tudhatjuk, hogy hasonló helyzetben mi hogyan viselkednénk – háborúban minden más.

R: Az elvárt megfelelés miatt jöttél el a Vígszínházból?

MM: Ha ott maradok, talán túl sok mindent kellett volna lenyelnem. De elegem lett a struktúrából is, amikor eljöttem, nem csak a Vígnek, a kőszínházi létnek is hátat fordítottam. De nem feltétlenül művészi kérdésekről van csak szó, anyagiakról, időbeosztásról is. Annak nehezen tudok megfelelni, hogy sokat dolgozom nagyon kevés pénzért. Mind a két színházi formának megvannak az előnyei és hátrányai, az Orlai Produkciónál bizonyos típusú előadások szóba sem jönnek, ami egy idő után hiányozhat a színésznek. Cserébe több a szabadság, jól érzem itt magam.

R: A szövegből azt érzem, nagyon erősen bekúsztak az elmúlt hónapok történései, a pandémia, a Színmű körüli történések. Mennyire alakította a közélet az előadást?

A Nyakunkon a revizor című előadás próbája.
A Nyakunkon a revizor című előadás próbája. Fotó: Takács Attila
MM: Az előadás folyamatosan változik, főleg Andrea fejében alakul, hogy mi az a végső gondolat, amit ki akar fejezni. Nyilván az életünket, a kedvünket, a hangulatunkat befolyásolja, ami történik, sokat beszélgetünk róla, mindannyian a zsigereinkben érezzük a próbafolyamat alatt, de ennyire konkrétan nem került bele a szövegbe. A darabban van egy főiskolás szereplő, a gyakornok, aki Marosvásárhelyről jött. Lehet, hogy vele történik még valami a bemutatóig.

R: Az előadás a színház szabadságáról szól, benne van az elmúlt évtized lenyomata.

MM: Szerintem sokkal messzebbre nyúlik vissza. Annak a struktúraváltozásnak, amely a rendszerváltozáskor történt, mindent meg kellett volna változtatnia, ami állami. A vezetésnek át kellett volna gondolnia azt, mire mennyi pénzt ad, hisz az államháztartás alapvetően az adóbevételekből gazdálkodik. Az elmúlt harminc évben ezt nem gondolta végig pontosan a szakma, úgy gondolja, legyen ugyanannyi színház és pénz, csak ne legyen cenzúra. Ez így, ebben a formában szerintem nem teljesen jogos, áldozatokat ebben a formában biztosan kellene hozni a színházi szakmának is. Azt is tudatosítanunk kellene, hogy mit jelent a hatalom, milyen viszonyunk van ahhoz, aki a pénzt adja, amit amúgy a mi pénzükből oszt vissza.

R: Azért minőségi különbségek vannak. Csizmadia Tibor két igazgatói ciklusában az egri színház tagja voltál, utána kerültél a Vígszínházhoz. Többször nyilatkoztad, hogy Eger meghatározó volt számodra. Mitől vált azzá?
 
MM: Valóban az volt, s ahogy telik az idő, egyre fontosabbnak érzem. Biztos van benne egy olyan effekt is, mint a kamaszkor első szerelme, az első lerészegedés, az első botrányok. Ez volt a pályakezdésem időszaka, ráadásul fantasztikus szakmai gyakorlatot ad egy vidéki színház, hiszen ott mindent el kell játszania egy színésznek. És az is kiderült az egri évek alatt, hogy nagyon jó képzést kaptunk az egyetemen. Egerben, azt gondolom, jobb színésszé váltam.

A Határátlépések című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
A Határátlépések című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
R: Pass Andreával most dolgozol először. 

MM: Most kezdődnek majd el a díszletek közötti próbák (a beszélgetés október közepén készült - a szerk. megj.), eddig főleg beszélgettünk az előadásról. Én szeretem ezt a fajta munkát, ha belekerülnek olyan dolgok is, amelyek mindannyiunkat érdekelnek. Színészként mégis alkalmazott művészek vagyunk, sokszor nincs befolyásunk arra, nem is lehet, amiben részt veszünk.

R: A Second Life és a Határátlépések című előadásokat közösen írtátok, hoztátok létre. A mostani Pass-darabban is nagyobb az alkotói szabadság. Jobban szeretsz így dolgozni?

MM: Pass Andrea darabjában egy már kész szöveget formáltunk valamelyest tovább. Az általad említett két előadásnál nem így van, ott addig beszélgettünk, amíg mindenki úgy nem érezte, hogy számára fontos dolgok kerülnek szóba. Az Alkalmáté Truppban pedig az az érdekes számunkra, hogy minden évben valamelyik társunkról készül egy előadás. Úgy vagyok ezzel, mint egy jó nyaralóhellyel, ahova rendszeresen visszatér a család. Csak nyaralni: ott élni nem biztos, hogy tudnának. Nekem nagyon jó, hogy évente egy-két ilyen is van, de ha csak ezek lennének, hamar megunnám.

R: Hónapokig nem volt színház. Hogyan hat rád, hogy a vírus miatt sok a bizonytalanság?

MM: Nem tudom, hogy tetten tudom-e érni, de az biztos, hogy nem múlt el nyomtalanul. Végig kellett gondolni sok mindent, hogy mit jelent a színház, tudnék-e nélküle élni. Megkísértette az embert az az eshetőség, hogy talán hosszabb távon most nem lehet folytatni ezt a munkát. Egy magánszínházban pedig sokkal kiélezettebb az a kérdés, hogyan tud tovább működni egy ilyen helyzetben. Nekünk a létezésünket kérdőjelezi meg, ha hosszú távon nem lesz telt ház, mert nem mernek jönni az emberek. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy azt a pár előadást, amit csinálok, nagyobb kedvvel csinálom. Magamon, a kollégáimon is azt látom, átértékelődött sok minden. Valahogy természetes volt, hogy játszunk. Most azt érezzük, ezek különleges pillanatok. 
Szerző: Marton Éva