Elżbieta Chowaniec: Gardénia / Katona József Nemzeti Színház, Kecskemét
2020.11.12.

Négy nő, négy generáció, mérgezett és egymást megmérgező életek. Lehet-e az ember elég tudatos ahhoz, hogy lezárjon egy rossz sort, eltérhet-e teljesen a családi mintáktól? Krakkóban járunk, a szereplők lengyelek, de a Gardénia című dráma itthon is fájón ismerős. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Azt a tudást, hogy a kortárs lengyel dráma a mi problémáinkról is beszél, Pászt Patríciának köszönhetjük. A Gardénia című darabra is az általa összeállított és fordított Fiatal lengyel dráma című kötet (Jászay Tamás recenziója itt olvasható) hívta fel a színházi alkotók figyelmét 2010-ben. Elżbieta Chowaniec drámaszövege 2011-es magyar ősbemutatóját követően elég népszerű lett a magyar színházban, határon innen és túl. Pelsőczy Réka rendezte meg először a K. V. Társulatnak (Tarján Tamás kritikája itt olvasható), Koltai M. Gábor a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának, de készült belőle bábszínházi verzió Szívós Károly rendezésében, Balázs Zoltán rendezését pedig a bukaresti Odeon mutatta be.
 
Csombor Teréz,
Csombor Teréz, Támadi Anita
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy kevés olyan valóban jó és jól játszható darab létezik még a kortárs drámairodalomban is, amely kiosztható négy generáció színésznőire. Ebből következik, hogy a színházak örömmel mutatják be a Gardéniát, de nem lennénk igazságosak, ha kizárólag ezzel magyaráznánk népszerűségét. A szöveg ugyanis - látszólagos egyszerűsége és könnyen értelmezhetősége ellenére - igen komplex kérdéseket vet fel.
 
„S bár e mű is érinti a lengyel (s a kelet-európai) történelmet, a napjainkig nyúló nemzedéki önvizsgálatnak a história inkább csak keretét, hátországát adja, mint tárgyát vagy drámai törzsanyagát” – írta Kovács Dezső 2011-ben. Ezzel a megállapításával nem is annyira vitatkozni szeretnék, mint inkább kiegészíteni azt, ugyanis minden látszat ellenére a Gardénia fő motorja a háttérben működő történelem, amelyet ha lehántanánk róla, a szöveg egyszerű pszichologizálás maradna a családon belüli erőszak továbbörökítéséről. A történelmi olvasatot Markó Róbert kecskeméti rendezése pedig igencsak felerősíti.
 
Adott egy dédnagymama, aki 1920-ban született, egy nagymama, aki 1942-ben, egy anya, aki 1962-ben és egy lány, aki 1982-ben. Kis adalék a szöveghez, hogy Elżbieta Chowaniec ugyancsak 1982-ben született, ami önmagában még nem lenne nagyon érdekes, ám drámaíróként ugyanúgy viselkedik, mint amilyennek a lány figuráját megírja: a Gardéniából ugyanis egyértelmű, hogy nemcsak legfiatalabb szereplője, de a szerző is igen szereti a rendet. 
 
Hajdú Melinda
Hajdú Melinda
A darab nagyon következetes struktúrát követ. Négy részből áll, a részekben a négy nő történetét ismerjük meg. Először kapnak egy-egy monológot saját életükről, majd egy-egy jelenetet arról, hogyan ment tönkre az életük. Ám az, hogy nincs az előadásnak olyan pillanata, amelynél lankadna a figyelmünk, valószínűleg az előadás rendezőjének és dramaturgjának is az érdeme. 
 
Markó Róbert korábban már dramaturgként találkozott a Gardéniával, amikor Pelsőczy Réka rendezte azt a K.V. Társulatnak. És aki látta az Alaine – ideje a meghalásnak (Nánay István ktitikája itt olvasható) című előadást a Vaskakas Bábszínházban, amelynek Markó produkciós vezetője volt, azt is tudja, hogy honnan ihletődik a rendező, amikor a Gardéniában Karády-dalokat énekeltet el a négy szereplővel. 
 
Karády több szempontból is jó választás. Egyrészt végképp egyértelművé teszi, hogy Krakkó lényegében Magyarországon van („és most már a konflis lassan baktat odakünn a vén Stefánián”), másrészt ezek a számok vagy tele vannak drámaisággal, ahogy például a Halálos méreg, és még inkább kiemelik, átélhetővé teszik a szereplők fájdalmát, vagy épphogy bugyuta derűjükkel ellenpontozzák azt, így például a Munka után című dal, amit a nagymamát alakító Csapó Virág fáradtan és némi iróniával ad elő.
 
Markó Róbert rendezésében egyszerű, ám szép metaforikus gesztus vezet minket végig a négy nő életén, ami igencsak megragadja a dráma lényegét, amely az ősbűn elkövetése és annak generációkon való továbbgyűrűzése. Csombor Teréz által alakított dédnagymama követi el ezt a bűnt, ám valójában nem annyira önszántából, hanem férje politikai és előbbre jutási céljai miatt kényszerül prostitúcióra, majd a férfi lelkiismeretfurdalás nélkül fordít neki hátat, amikor terhes lesz, ki tudja, kitől. Csombor Teréz dédnagymamája almát hoz a színpadra, amelyből a következő két generáció a konyhának berendezett díszletben pitét süt, hogy azt az utolsó jelenetben a még három élő szereplő megegye. Mindez állandóan jelenlévő képi megformálása annak, hogyan próbálunk a hozott anyagból dolgozni, és ha feldolgozni sikerül is, eltüntetni csak úgy tudjuk, ha megesszük és felszívódik bennünk. A kép akkor válik teljessé, amikor sütievés közben kiderül, a lány (a szereplőknek nincsenek nevei, a drámaszöveg számokkal jelöli őket egytől négyig) is terhes, így az ő szervezetében felszívódó almából az embrió is kap majd – csak remélni merjük, hogy már nem sokat.
 
Hajdú Melinda, Csapó Virág
Hajdú Melinda, Csapó Virág. Fotók: Katona József Nemzeti Színház, Kecskemét
De nem működne ez az előadás, ha az Elżbieta Chowaniec által megírt komplex figurákat nem nagyszerű színésznők alakítanák. Csombor Teréz első monológjában mintha kicsit bizonytalanabb lenne, amit időnként túlzott határozottsággal próbál kompenzálni, ám a jelenetekben szép lassan felépül állandóan nevetgélő, hedonista, a problémák elől az alkoholba menekülő figurája, és megértjük: azért képtelen felelősséget vállani, mert érte sem vállaltak túl sokan felelősséget, adták-vették egész életében, mint valami közepesen értékes árut. Az ő alakjának szertelenségére válaszol a Csapó Virág által játszott nagymama, aki túlzott kontrollmániájával és keménységével teszi tönkre lányának életét. Csapó Virág, habár agresszív és kérlelhetetlen nőt mutat, sokszor láttatja figuráját érzékenynek – az övé az előadás legsokszínűbb alakítása. 
 
Hajdú Melinda játssza az anyát, aki az állandó felügyelet alól kiszabadulva a dédnagymama kicsapongásait és alkoholista életét ismétli meg. Szép, ahogy Hajdú Melinda is folyton nevetgél monológja alatt, mint Csombor Teréz, ám Hajdú nevetésében sokkal több a gúny és a fájdalom: míg Csombor Teréz nevetgélése elleplez valamit, addig az övé inkább lázad a világ ellen. Egyedül talán Támadi Anita egyetemi hallgató lányfiguráját éreztem kicsit pasztellnek. Ám igaz az is, hogy az ő alakja van a drámában is a legátlagosabbra megírva, mégpedig okkal. Ő az, aki egy hosszú terápián feldolgozta a családtörténetét, aki kész szembenézni a múlttal és megbocsátani is. A többiek viszont nem értik meg őt, meg sem hallgatják, sőt mintha elvárnák tőle, hogy azt a szenvedéssorozatot folytassa, amit ők elkezdtek. A lány a megfeszülésig próbál nyugodt és megértő maradni, és talán éppen ezt a megfeszülést hiányolom Támadi Anita játékából.
 
Hogy a Gardénia a történelmet és nem csak egy egyéni családtörténetet feldolgozó dráma, azt tulajdonképpen a rendszerváltás utáni időszak megjelenítése igazolja. A ’82-ben született lány élete és lehetőségei már nem tűnnek olyan kiábrándítónak, mint női felmenőié. A nők története (kivált az alsóbb társadalmi osztályokban) igen sokáig a körülményekhez való alkalmazkodást, a determináltságot jelentette. Hogy az elmúlt száz évben az esélyegyenlőségi helyzet férfiak és nők között ilyen sokat javult (legalábbis a világ nyugati részén), az lehetőséget teremt számunkra (és a Gardéniában a lány számára), hogy saját kezünkbe vegyük, mi alakítsuk, vagy ahogy Elżbieta Chowaniec teszi, írjuk tovább saját történeteinket.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Puskás Panni