Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉN LEDLÁMPÁM

A fecsegő potyautas 100.
2020. okt. 22.
Na, most azt mondta az én Szabó barátom, hogy ebéd után menjünk el Kétpóra kerékpárral. Kétpón van a történelmi park, ott föltárul a nagy magyar, egyébként hun beütésű múlt. Illetve ott vannak a jurták is. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Onnan szerettem volna ezt az elbeszélést kezdeni, hogy tartózkodott a kocsmában két traktor. De nem kezdhetem, mert először is a kora délelőtti, muskotályos, vidéki fényben gombát szedtünk. Nagy, halálos gombákra leltünk, a helyi gombaszakértő neve különben Imre, ő a képesítéseit tekintve gombaszakértő, gyászbeszédmondó és zenész, illetve anyuka az előbb letérdelt a konyhában,

ne rántsd ki őket, fiam, ne tedd.

A gombákat a magyar vidék öléből húzogattuk ki óvatos, ecsetfinom mozdulatokkal, az esőáztatta, szél sepregette, őszi rozsda birizgálta vidéken, egy, a strand utáni szennyvíztelep kiserdőjében, kettő, a vakító újbalai úton, miközben jött a hír, hogy a gyerek kovidos, mint Pataky Attila. Ó, hogy b. Gyönyörű őzlábgombák. A fehér kalpagon táncoló ráncok, kis fekete hasadékok. De akkora kalpagok, mint édes, drága nőm kéttenyere. A gyerek beteg. Anyuka térdel. Lementünk aztán, mint a világ végére, a Tengerszem nevű, Tisza éltette tavacskához, hol gyerekkoromban rengeteget horgásztam egyedül, a víz feszített tükör volt, a parti fák halványodó zöldje, vöröse és sárgája festődött bele a mozdulatlan vízarcba, egy lírai bádogcsónak ringott a tó közepén, csukáztak, szerintem. Mi a víz? Ugye, milyen váratlan kérdés. A víz általában arról szól, különösen egy tó, a tenger, tehát afféle állóvíz, hogy valaminek nagyon, nyomatékosan vége van. Sztornó. Fájront. Nincs tovább. Ez, bazmeg, kiskamerád, most már nem így fog menni. Hohó! Egy folyó másféle szimfóniát játszik. Dinnyehéj, vízihulla, flakonok vonulása Ukrajnából, a fenékiszapig gyűrhető kishajó. Egy tó igenis tudja az időt. A folyó dehogyis tudja. Fogalma sincsen. De tényleg. Tkp. a folyó egy igazi hüjegyerek, nem nyughat, még akkor is csinálja a fesztivált, ha kiszáradt, és a mederből fehér csontjaival szikráz szemedbe Tiszatündér Karolina, exsellő.

Forever young.

Szabó barátommal kalandoztuk a vidéket, neki is itt harapta el a köldökzsinórját a szülészhentes, Törökszentmiklóson, a világ legszebb városában, ahol mindig be akarnak csapni a kertmunkások, és ahol nagyon sok a mozgássérült kismotor, berregő kerekesszék játssza a Forma egyet. Majd a temetőbe is el kell menni. Anyám térdel, nem akarok őzlábgombát, a gyerek beteg, olyan ősz lett a durva Szüts Miklós fíling után, hogy kábé Kokoschka színei, Vuillard.

Na, most azt mondta az én Szabó barátom, hogy ebéd után menjünk el Kétpóra kerékpárral. Kétpón van a történelmi park, ott föltárul a nagy magyar, egyébként hun-beütésű múlt. Illetve ott vannak a jurták is. Ezeket a jurtákat, illetve azok megalkotását a helyi polgármester járta ki, Bódog István, nyilván nagyon sokat tett a településért, és most mégis, hogy rohadnának meg, kik, kérdés, azért a kis pénzért meghurcolják, mint a veszett rókát. Vakuljon meg minden szemafor!

Igencsak életveszélyes dolog Törökszentmiklósról Kétpóra elkarikázni. De megcsináltuk. Vadvirág? Valahogy így nevezték az első, rögtön a pályával szemben lévő kocsmát, hová betértünk, mert. Tíz asszonyság, két férfi és két traktor nézett velünk, ha ezt így mondhatom, farkasszemet.

Tudod te, hogy néz egy traktor?

Szabó barátom, aki éppen Dunakeszire udvarol, elsápadt. Az a két traktor a kocsmában betett neki.

Pálinkát kérnek? Ezt valamelyik asszonyság kérdezte kedvesedő hangsúllyal, mi mondtuk, hogy nem, aztán az is kiderült, hogy a Vadvirág? nem is kocsma már, csak afféle pihenőhely a közmunkából megélő embertársainknak. Nem volt rossz hangulat bent. Oké. A működőképes, nagy televízióval ellátott egységet Jobbik sörözőnek hívják, föl is van írva a homlokzatra. Régi írás. Volt kis Pilsner. Ugye? Erről ennyit.

A történelmi park hatalmas, csöndes, kihalt, még zölden dalolgat a fű, mondhatnám Rajz János bácsi hangján, gyep. Ember napközben vagy délután nem jár arra. Van vagy nyolc ősmagyar szobor, a hét büszke, favájta vezér, meg Attila, és a nem tudom, talán öt jurta, fehér, erős nejlonnal bevonva, komoly madzaggal átkötözve, a faajtók gondosan leszögecselve. Kétpót úgy félezren lakják. Élet. Életünk. Ennyi emberfő, súlyos, nehézkes csönd, csöndek, megáll az ember és mintha két lábbal taposna rá az ég. Lehet, hogy képzavar, de nem bánom. Szóval egy ember, egy igazi fantaszta, aki kultiválta a magyar és hun ősöket, a vasút kalandját, a csak gazdagokat sarcoló – jé, tényleg? – pulileszopta betyárokat, de mindezt a szavak nemes értelmében mondom, ideálmodott egy valaha volt valóságot, strázsáló honvezéreket az etelközi parlamenteket, a levédiai öregotthonokat, vöröscsillagoskis kutak helyett dimbes-dombos kőutat, és bazmeg, ledlámpát.

Álljál fel, ne térdelj anyuka, megsütöm Szabó gombáját.

És meg is fogom enni.

Ugye, a ledlámpa, már nálunk is ilyen van a parasztos, népies hangulatú Újlipótban, szóval a ledlámpa majdnem olyan, mint egy tó. Idő. Örökre, örökre, örökre, kisapám. Gond egy szál se, nem úgy halsz meg, mint egy Goethe. Majd csak heversz hullafoltosan, mint egy faág, amivel nem lehet már az égre írni.

Ezt akartam nektek elmondani a századik, búcsúzó, elköszönő potyában.

A gyerek beteg.

Anyuka térdel.

Gomba van.

És a megvakított ledlámpa a leszegecselt jurtában.

Sziasztok, jó volt veletek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek