A kábítószerfüggőség az elmúlt néhány évtized gyakran feldolgozott filmes tematikája. Ráadásul a téma reprezentációjának egyfajta evolúciója is megfigyelhető. A mára már kultuszfilmmé avanzsáló Egy kosaras naplója még bár hatásosan, ám kevéssé reálisan mutatta be a függőség stádiumát, Darren Aronofsky Rekviem egy álomért című drámája viszont már a létező legpőrébb módon, sallangmentesen közelítette meg a kérdéskört, nem eltagadva annak társadalmi vonatkozásait sem. Legutóbb a Csodálatos fiú azzal tett hozzá a műfajhoz, hogy alapvetően a családra, az ártatlan elszenvedőkre helyezte a hangsúlyt. Yana Titova bolgár rendezőnő filmje mindhárom említett alkotásból merít kicsit, azonban épp emiatt egyik kijelölt utat sem tudja következetesen végigjárni.
Vesela Toteva újságírónő fiatalon került kapcsolatba a kábítószerekkel, melyek hamar hatalmukba kerítették. Először fiatalkori szerelmét, majd későbbi oltalmazóját hagyta el azért, hogy minél mélyebbre merülhessen függőségében. Ez azonban igencsak megviseli környezetét, kislánya számára nem tud állandó lakhatást biztosítani, testvére pedig bár kezdetben próbál segíteni, hamar arra a következtetésre jut, hogy a helyzet menthetetlen. Azonban egy ponton túl Vesela is rádöbben, hogy így nem élheti tovább az életét, a kérdés csupán az, hogy van-e még visszaút számára?
Az Egy adag boldogság végtelenül eklektikus film. Vannak kifejezetten ötletes és remekül működő megoldásai, más esetekben azonban nagyon rossz döntéseket hozott Yana Titova. Hatalmas hibája a filmnek például, hogy Vesela karaktere nem árnyalódik a történet során. Utólag úgy érezhetjük, hogy a mozi elején látott montázsjelenet az egész alkotás hibás attitűdjét szimbolizálja, ugyanis már ott is észrevehetőek az időkezelés problémai. A szemelvényszerű szerkezet a nagyobb időbeli ugrásokkal nem tesz jót a filmnek.
Egy ilyen, alapvetően a nüanszokra és a stádiumok ábrázolására épülő alkotásnál rengeteget ront a hitelességén, ha esetenként éveket ugrálunk az időben. Azzal pedig, hogy nem ismerjük meg Vesela fiatalkorát, későbbi döntései sem lesznek érthetőek számunkra. Történt valamilyen trauma a gyerekkorában? Rossz kapcsolatot ápol a szüleivel? Ezek mind olyan szempontok, amelyek fontosak lennének a továbbiak szempontjából, a film azonban e tekintetben semmiféle kapaszkodóval nem szolgál. Így pedig hiába nyújt remek alakítást Valentina Karoleva, a karakterével nem tud azonosulni a néző.
 Jelenetek a filmből |
A másik probléma, hogy bár a téma nagyon fontos és elvitathatatlanul aktuális, a film stílusa szinte teljesen ellentétes a tartalommal. Yana Titova ugyan alapvetően finom érzelmekről, sorstragédiákról akar beszélni, olyan módon teszi mindezt, mely megnehezíti az üzenet befogadását. És itt nemcsak a kissé didaktikus képi megoldásokról és jelenetekről van szó (mint például amikor a havazásról a függőség mámorára kell asszociálni), hanem a szcénákat sokszor túlhangsúlyozó, a jelenetek elé kúszó zenei betétekről is.
Emellett a film hemzseg a közhelyektől. A szer hatására hamar Rousseau-t vagy Sartre-t idéző díler, a lányt időről időre visszahúzó szerelem mind-mind olyan toposzok, amelyek nem férnek bele (ebben a formában legalábbis semmiképpen) egy, a témával komolyabban foglalkozni vágyó alkotásba. Amiatt is komoly hiányérzet maradhat a nézőben, hogy a film egyáltalán nem törődik a történelmi kontextussal, pedig az események szinte elválaszthatatlanok a korszak történéseitől. A szovjet blokk felbomlása után terjedtek el a film helyszínén, Bulgáriában a különböző kábítószerek, Toteva története is ebben az időszakban esett meg, így kézenfekvő lett volna, hogy Titova filmje a társadalmi kontextusra is kitérjen. Miért övezte akkoriban ilyen fokú misztérium a témát? Miért érezhette magát elveszettnek a fiatalság? Kulcsfontosságú kérdések a nagy egész megértése szempontjából, a mozi azonban perceket sem szentel ezeknek a dilemmáknak. És a gyógyulás fázisának sem: ahogy az előzmények is csak néhány képkocka erejéig jelennek meg, úgy a függőségből való kilábalás is.
 A képek forrása: MAFAB |
Minden negatívum dacára az Egy adag boldogság mégsem rossz film. Amikor ugyanis működik, akkor igazán erőteljes. Az operatőri munka például remek, tökéletesen szolgálja a film mondanivalóját. Persze a közelikkel, a szereplőt követő, esetenként rángó kamerával nem hoznak semmi újat az alkotók, az mégis szolgálja, segíti a tartalmat. A színészek is kiválóak, a korábban említett Karoleván kívül a főhős testvérét, Bistrát alakító Lidia Indjovát kell kiemelni.
Főként azok a jelenetek működnek egyébként, ahol a család megpróbáltatásait látjuk. Ekkor a technikai megvalósítás is kevéssé túlzó, a drámai csúcspontok átélhetőek. A nővérek párbeszédei, a szülők megdöbbenése, Vesela és a kislánya jelenetei (főként az a bizonyos utolsó pillanat, mely végleg a jó irányba billenti a főhőst) mind-mind kitűnőek.
Az Egy adag boldogság tehát olyan, mintha egy téma két különböző feldolgozását vágták volna össze. Bizonyos részei kétségtelenül működnek, más szekvenciák viszont szinte lehetetlenné teszik a film élvezetét. A végeredmény pedig így egy nagyon fontos téma többnyire rossz eszközökkel történő feldolgozása.