Revizor: Könyvedben – A Földön élni ünnepély – fontos szerepe van a zenének, végigkíséri az életed. Könyvedet melyik zenei műfajhoz hasonlítanád?

Szüts Miklós: Talán a capriccióhoz. Annyi minden van benne. Szándékom szerint csapongva és iróniával. Most csúszom bele abba a csapdába, amire festőként nagyon vigyázok, hogy a saját képeimről soha ne beszéljek; magántörténetei is vannak, lehetnek a képeknek, és ez megtéveszthet másokat. Miután aláírom, én is már csak nézője vagyok, a fele munka az enyém, a másik fele a nézőé. Ennek a könyvnek is már csak olvasója lehetek: aláírtam, kész, elvitték. Azt nagyon megtanultam Esterházytól, hogy a nyelv az egyik legfontosabb dolog a világon, amíg mondat nincs, addig semmi nincs. Amikor már szerkesztettem, visszaolvastam nagyjából egyben a szöveget, akkor jöttem rá, hogy ahogy haladunk előre a könyvben, kicsit változik a nyelve. Amikor az őseimről, felmenőimről beszélek, a nyelv archaikusabb, talán ösztönösen alkalmazkodtam az elolvasott és gyakran idézett forrásokhoz. Bodor Ádám, akinek az első két fejezetet megmutattam, az tanácsolta, ne fésüljem túl a szöveget. Igyekeztem szót fogadni. A szöveg eredetileg dialógus volt, Krusovszky Dénes készített velem egy hosszú életútinterjút. Amikor Dávid Anna, a Magvető igazgatója ebben a formában elolvasta, azt javasolta, hogy hagyjuk ki a kérdéseket, s legyen memoárkötet. Rémülten tiltakoztam: én csak kérdésekre válaszoltam, úgy könnyű dicsekedni… Felrémlett bennem, mekkora munka vár rám.

R: Mennyit változott a szöveg? Hisz Krusovszky kívülálló, messzebbről kérdezett, mint amikor te vallasz magadról. Újra írtad, megtartva a beszélgetés alapjait, átírtad?

SzM: Mondatról mondatra újraírtam, pontosabban megírtam, de a szerkezet is folyamatosan alakult menet közben. Remek nyersanyag volt a beszélgetés, persze hatalmas lyukakkal. Bár szívesen beszélek a szakmámról, féltem, ha túlsúlyba kerül, unalmassá válhat. Ugyanakkor tárlatvezetéseken, némely képzőművészeti tárgyú írásaimnál azt tapasztaltam, hogy az emberek érdeklődve hallgatták, olvasták, hogy mit is gondolok a festészetről.

Boldog Skócia, 2018.

R: A családi történeteidet gyakran meséled, az egyikből film is készült a közelmúltban. Miért fontos kikutatni az ismeretlen szálakat, megírni a családod és a saját élettörténeted?

SzM: Valamennyit tudtam az ősökről, a Lechnerekről, meg a Degré családról, de korábban különösebben nem érdekelt. Amikor próbáltam a szüleim életét, sorsát megírni, akkor derült ki, hogy az elődök, a környezet, a korabeli mentalitás megismerése nélkül semmit nem fogok megérteni. Az előzmények ismerete híján az úgynvezett "keresztény úri családok" sorsa az ötvenes években is alig érthető. Ekkor vetettem bele magam a családkutatásba, s próbáltam megérteni azt, amit apámék gondolhattak: hogy mindenüktől megfosztották őket, nemcsak a vagyonuktól, de elvették az identitásukat, próbálták elvenni a becsületüket is. Egyet nem tudtak elvenni tőlük, a kulturális tőkéjüket, ha volt nekik. Égető sorskérdés ez a mai Magyarországon is, hogy mi a helyzet a polgárosodással, behozható-e valaha is a legalább száz év lemaradás.

R: Veszteségtörténetek, privát családi történetek, miközben nagyon ismerős kollektív emlékek is.

Színházi plakátok.

SzM: Valóban, ezek a szálak folyamatosan összefonódnak. S azt se felejtsük el, hogy mi magunk is benne élünk a történelemben. Az érdekelt, milyen volt ez a történelem az anyámék szemével, hogyan élték meg, és hol van ebben az én életem. Nem véletlenül választottam Knausgård mottóját a könyv elejére, mentegetőzésül, hogy az emlékezet nagyon csalóka dolog, mindig torzít, de legtöbbször ösztönösen a te előnyödre…

R: A könyved nem memoár, nem napló, nem családregény. Talán történetmesélés. Társaságban elmesélve másképp szól, más lesz a súlya, mint megírva. Teher volt ez?

SzM: Az írás során igyekeztem megtartani, ugyanakkor használható mondatokba formálni a saját hangomat. Sok kényes dolog van abban, amikor az ember az életéről mesél, hogy miről beszéljen, s miről ne. Igyekeztem nagyon tapintatosan, de őszintén írni. Voltak nehéz emlékek – például a válásom, Pannonhalma és Varga Mátyás története – de tudtam, erről is beszélni kell, ezek is bekerültek, remélem tapintattal. Varga Mátyás az egyik legjobb barátom volt, muszáj volt elvarrni a szálat.

R: Nagyon sok iránya van a könyvnek; mi volt a vezérfonal, a festő, a művész élete, egy pálya megmutatása vagy a személyes történeteken keresztül a háttérben erősen ott lévő történelem megrajzolása?

SzM: Ezek alappillérek, adottak voltak, a kronológia – nagy kitérőkkkel, de – szerkesztette a struktúrát. Annak eldöntését, hogy miről írjak, leginkább ahhoz tudom hasonlítani, ahogy annak idején néhány évig középiskolában rajztanárként tanítottam. Világnézeti kurzust tartottam, mindig arról beszéltem, ami éppen akkor foglalkoztatott. A könyv is valahogy így alakult. Érdekelt például Degré Alajos nagybátyám története, aki az erdélyi, zsidónak minősített szombatistáknak jogászként, államtitkárként menleveleket állított ki, de sokan a szombatisták közül így is Auschwitzban végezték. A történet legmélyén az érdekelt, hogy a nagybátyám tisztességes volt-e vagy nem.

R: A zsidósághoz való viszonyod visszatérő motívum, sokat írsz erről akár a családod, akár a saját történeteiden keresztül. Neked miért fontos kérdés ez?

SzM: A magyar polgárságban, a magyar középosztályban ez olyan kérdés, hogy minden toleranciát és intoleranciát, minden emberséget és embertelenséget gyönyörűen fel lehet mutatni ennek az egy szálnak a történetével. Nagyon érdekelt, hogyan volt az, hogy az anyámék, a nagyszüleim mind tisztességes emberek voltak, csak kicsit antiszemiták. Én azt vallom, tisztességes ember nem lehet antiszemita. De az is fontos, hogy Auschwitz előttről, vagy utánról beszélünk. Ehhez nagyon sokat hozzáolvastam. Talán azért fontos nekem a zsidókérdés, mert ha ezt nem értem, nem értem meg a saját státuszomat, nem értem meg a mai magyar történelmet sem.

R: Fontos számodra a közéletben való részvétel, ugyanakkor a könyvben, ahogy haladunk előre az időben, bár megjelenik ’56, a rendszerváltás, az azóta eltelt időszak, halványodnak ezek a történelmi hátterek.

SzM: Azon a néhány csatornán keresztül, ami még jut, nem rejtem véka alá a véleményemet, mindent megteszek, hogy ez a mocskos rendszer véget érjen. De nekem is feltűnt, hogy a jelenhez közeledve egyre kevesebbet írok a közéletről, a 2010 utáni eseményekről alig. Úgy látom, hogy a regnáló hatalom mára minden gátlását, szégyenérzését elveszítette. Rossz kedvem van tőle, de (reménytelenül) igyekszem kívül rekeszteni a hétköznapjaimon.

R: A képeid egyes korszakai mennyiben tükrözik az életed korszakait? Az utazások nagyon erős színt kapnak a könyvben, mint ahogy a képeidben is.

Lemezborító.

SzM: Az a furcsa, kicsit melankolikus világ, amiben élek, amiben a képeim élnek, nem nagyon változott az elmúlt harminc évben. Az utazás, főleg az én generációmnak a szabadság szinonimája. Az utazás boldogsága ennél sokkal bonyolultabb, például a látvány, a fotózás öröme is beletartozik. Az utazás számomra biztos boldogságforrás, de ma már fogy az erőm és a kíváncsiságom.

R: Az érdekes, hogy a számodra legfontosabb, a festészet, a saját pályád hogyan jelenik meg a könyvben. Néha nagyon erősen jelen van, sokszor háttérbe kerül.

SzM: Erről beszélek a legszívesebben, de ahogy már mondtam, volt bennem szorongás, hogy sokak számára ez unalmas lesz. Hány embert érdekel, hogy milyen világítás mellett jó dolgozni, hogy milyen fényviszonyok közt dolgoztak a régi mesterek? Leírom, hogy milyen színeket használok, milyeneket a Vojnich (Vojnich Erzsébet festő, Szüts Miklós felesége, a szerk.), melyeket nem. Órákat tudok róla beszélni, úgy kellett visszafogni magam. Sokkal inkább akartam számos félreértést tisztázni. Például, hogy fejben nem lehet festeni. Hogy néző nélkül nincsen kép. Ezek talán fontos mondatok. Talán abból is ízelítőt kap az olvasó, hogyan tanulja meg az ember ezt a szakmát, az mire jó és mire nem. Persze ma is ugyanazzal a riadtsággal kezdek neki egy képnek, mint negyven évvel ezelőtt.

R: Többször idézed a „márpedig mi itt maradunk” szállóigét. A festészet nyelve kevésbé köt, mi volt az itt tartó erő?

SzM: A „márpedig" szót ebben a kontextusban biztos nem használtam. Amúgy számomra csak addig boldogság az elmenés, amíg tudom, hogy visszatérhetek. A magyar nyelv nélkül, napi használata nélkül biztos boldogtalanabb lennék.

R: Volt Esterházy Péterrel egy közös könyvetek – A bűnös. Az új könyv mennyiben gyökerezik abban?

Kilátás – derűs időben Korzika is látszik, 2017.

SzM: Nem tudom. Azt tudni vélem, hogy Péter mentalitása, a nyelvhez való viszonya, mint egy kis piros lámpa, végig bennem villogott. A legfontosabb dolgot is el lehet mondani vacakul, tehát jó mondatokat kellene írni. Vannak sokszor kipróbált, elmesélt történeteim, de amikor leírtam, sokszor azt éreztem, kudarc: és kidobtam. Sokszor eszembe jutott, hogy de jó lenne megmutatni neki a könyvet. Mindent, amit lehetett, az írásról, az életről igyekeztem megtanulni tőle. Esterházytól tanultam meg a mondatok, a szöveg felelősségét. Szerettem volna eltanulni tőle azt is, amilyen kérlelhetetlenül szelíd volt. Én ösztönösen sokkal könnyebben mondok ítéletet, s leszek ingerült.

R: A felmenők története vagy a saját felnőttkorod megmutatása volt nehezebb, súlyosabb felelősségű?

SzM: A felmenők története jó játék volt, az volt az egyszerűbb. A saját történetem… kihívás volt. Hogy amikor magadról írsz, az egyébként meglévő öniróniád ne vesszen el, mire szöveg lesz belőle. Akinek nincs öniróniája, annak kontrollja sincsen.

R: Néhány embernek megmutattad még születése közben a könyvet. A kitárulkozás önmagában is elbizonytalanító lehet. A több szem nem bizonytalanított el?

SzM: Amatőr vagyok ebben a szakmában, sokszor elbizonytalanodtam. Amit (főleg betétszövegeket) a szerkesztők kidobtak, könnyű szívvel vettem tudomásul. Nagyon fontos volt, hogy először Vojnichnak mutattam meg az elkészült fejezeteket. A kiadói szerkesztő, Schmal Alexandra hosszú hónapokon keresztül biztatott, javított/kihúzott: komoly érdemei vannak ebben a kötetben. Ezek az emberek nagyon sokat segítettek nekem, például Parti Nagy Lajos a szerkesztésben.

R: Kimaradt olyasmi, amit most utólag beleírnál?

SzM: Olyannyira nem, hogy szinte már nem tudok úgy beszélgetni, hogy ne mondanám, ja, ezt is megírtam már. Azt viszont  elfelejtettem mesélni, hogy kép nem került a könyvbe, ezért itt, a kórházi nyomorúságaim és a járvány közepette majd’ kéthónapi munkával csináltam egy weboldalt, ahová összeválogattam vagy százötven képet a könyv illusztrációjául. S akinek ennyi jó kevés, az nézegetheti a festményeimet is az szm.hu weboldalamon.